Kisolgának Előrebocsátom, hogy az ötlet Dézsányi Béla (Öcsi) agyában született meg. Aztán közölte velem. Köszönöm. Ebben a sorozatban foglalkoztam már élőkkel, félholtakkal és csupán jelzésszerűen, három holttal (a szüleimen kívül), akik közül ráadásul Halmai Pista „a Malomárok halottja” volt. Nem hűtlenségük (mert mi más a halál az élőkkel szemben?) időrendjében idézem fel őket. Mindegyikük nem […]

Csipog, mint madár a fán. Nem négykezest játszik, hanem két zongorán. Gergely, 2012. jan. 25.

Buszoztat, BKV. Menti az irháját. Gergely, 2012. jan. 22.

Tenyeremen hetyeg egy golyó. Gergely, 2012. január 21.

Szarajevó. Söpri a vért. Gergely, 2011. január 19.

Egy süldő leányka viszontagságai három kiégett férfivel és egy kutyával. El kell jutniuk egy félresiklott szemfényvesztőhöz, aki végül nem tud segíteni rajtuk. Budapest, 2012. I. 15.

Egy, még egy, csípőből szeplő. Hülyének néz mindannyiunkat. Gergely, 2012. január 19.

Az ajtón befért, kifért, a világból nem ért, sem ért. Gergely, 2012. január 17.

Háború lesz, mondta, azzal kidobta a cumisüveget. Gergely , 2012. január 16.

/Tudósok zenekar: Apa kocsit hajt – Szöveg: Bada Tibor, művésznevén Bada Dada/ Vannak csodák. Tény, hogy voltak, mint ahogy falusi lakodalmak is. Nem a klasszikus sátoros lagzira gondolok. Valamelyik apai nagybátyám (Laci vagy Pali, esetleg mindkettő) nászmulatságát édesapjuk, Kaló Laci bácsi, és felesége – apám nővére – Rozi néni portáján rendezték meg. Fölösleges, hiszen rengetegen […]

(Humor) Megtámadott bennünket az EU, hiába próbáljuk mi eltussolni a dolgot, ez a szent igazság! Kinek jó, nem tudom, nekünk nem, pedig vagyunk kétharmadnyian, a többi nem számít, nem is magyar. Ha az, hát liberális. Akarom mondani: áruló.

Kisolgának miniatűrömhöz fűzött hozzászólásából idézek: „A képlet szerint ebben a virtuális világban is úgy működnek a dolgok, mint az „igaziban”: a lányok, asszonyok a konyhában serénykednek, miközben a férfiak a kocsmahivatalban a napi rituálét végzik. Itt szerencsére nincs házsártoskodás, hogy már megint hol voltál ilyen sokáig!”

A Szilveszter remekül telt, korunkhoz és kedélyünkhöz mérten. Az egyik focistársamnak van egy vendéglője, ott gyűltünk össze néhányan feleségestül meg egy díszvendég, aki két csapattagot jól ismert, illetve azok őt. Isteni menü, jó házigazda, baráti árak, bensőséges hely, többnyire táncoslábú zene.

Néhány éve nem dohányzom. Egy félreértés miatt, de „okos félreértés” volt a gyógyszeres kezelés segedelmével végbement változásom. Ha valaki azt mondja, örülök a dohányzást „csökkentő” (mindenesetre korlátozó, térben korlátozó) rendeletnek vagy minekhívjáknak, nagyon téved, mint az a „kolléga”, akitől január 2-án reggel megkérdeztem, hogy a kaszinókon kívül a börtönök is védettek-e, mire felháborodottan förmedt rám: […]

Egy úr udvarol egy hölgynek. Egyikük hatvankilenc, másikuk egy híján hetven, de bizonyos szenvedélyeknek, úgy látszik, nincs halála. Ahányszor a hölgyhöz megy, az úr mindig banánt és narancsot, meg egy palack bort vásárol, s míg a hölgy a déli gyümölcsöket fogyasztja, az úr a bort kortyolgatja.

A szürke gránitot utánzó, de lényegében fa pult rövidebb szakaszának végére a tulajdonos felesége – Ági – a talapzatával együtt 35-40 centi magas, aranyozott s láncba fűzött golyócskák „szalagjával”, néhány zöld, arany és egy lila üveggömbbel, szintén aranyló csengettyűkkel, végül egy ezüstöt idéző gömbbel és egy ugyanolyan színű dobbal feldíszített műfenyőt (lucfenyő-másolatot) helyezett el.

„ – Lehet, hogy manapság úgy van, de amikor én a vágóhídon dolgoztam, még nem úgy volt. Tudod, Karcsi bácsi [Tóth Pista mindig így nevez, noha majdnem egyidősek vagyunk. Nem merem megkockáztatni a múlt időt, pedig van annak már vagy tíz éve, hogy találkoztunk, és már akkor rokkantnyugdíjból élt, éldegélt.], még ez az Európa se […]

Könyvbemutatóra utaztam Budapestre, s valamitől, tán a zimankótól, tán a metróban a tömegtől, tán a bennem lévő csíráktól, mindenesetre úgy meghűltem, mint a fene. Pénteken délután beszédültem egy patikába, s elhaló hangon kértem valamit köhögés ellen.

Többféle módon lehet kilépni a kocsmavilágból. Elhalni, mint tették azt néhányan, elköltözni, ami viszonylag ritka megoldás. (Van egy törzsvendég, aki a város túlsó végéből buszozik – vasárnap kivételével – minden nap, hogy továbbra is itt, a barátaival legyen.). Még kevésbé dívik, bár egyszer-kétszer előfordult az elpártolás egy másik „objektumba”.

(Hó híján a Vallon Söröző régi nevével, a teavíz-forraló duruzsolásával igyekszem megidézni a tél hangulatát.) Az ünnep a kocsmában is ünnep. Itt talán még játékosabb a játékos ember, s talán jobban áhítja a csodát, még akkor is, ha tudja a belépő (betántorgó) fehér vattaszakállat, piros kucsmát, színházi jelmezbundát, és fehér tornacipőt viselő, a hátán jócskán […]

Tulipánt szed. Kezeslábasban óvodás gyerekek, vonulnak el a kert szélén, integetnek. Visszaint. Bokon. Közben az arabokon gondolozik. Hogy mernek…? A lepke annyira bele volt mélyedve a pollen gyűjtésébe, hogy őt észre sem vette. El volt kábulva talán, nem tudja. Borral veszi be a serkentőt. Magyarázatképpen: másodszorra kapják el, életfogytiglani a büntetése.

Zoli mondta telefonon – mint egy gyászjelentést, bár meglehet, csak én éreztem bele –, hogy bezárt a Pipacs, Kecskemét külvárosának, Petőfivárosnak (ott van Macskaköz!) kocsmája. Sok szép emlék köt hozzá, elszomorodtam.

Disznótorosra hívott bennünket a kollégám a szülőfalujába. Ahogy beértünk Bagosra, ömleni kezdett belőle a szó: ha jobbra nézel, ott a könyvtár, ha balra, az az egykori Bánffy-kastély, ma öregotthon, ez itt a keresztapámék háza, ez a templom… Érződött a fiún, hogy hazajött. Az igazi élmény mégis a család volt. A nagyszülőkhöz mentünk, oda jöttek aztán […]

Az jár az eszemben, hogy egy jóhírportált kellene indítani. Nem olyan hírekkel, hogy megerőszakolta, kényszerítette, kirabolta, fojtogatta, sikkasztott, betört, leütötte, lemondott, de olyanokkal sem, amelyek közhelyesek vagy amelyek mögött a politikum szándékai rejtőznek: leleplezték, felavatták, kinevezték. Hanem olyanokkal, hogy egy öreg hölgy egyszer így szólt a buszon egy üldögélő fiatalemberhez: „Kedvesem, átadhatom az állóhelyemet?”

A hírt, hogy Észak-Korea mobiltelefonokat gyárt nagy mennyiségben saját lakossága számára, több sajtóorgánumban is láttam, kissé kiegészítve, ahhoz képest, amit korábban ismertettem. Mégpedig egy igen érdekes adalékkal kiegészítve: hogy a jelenlegi diktátor meg a fia szeret internetezni. Most ne gondoljunk arra, hogy ez a mondat lehet propaganda, vegyük igaznak. A kérdés szerintem az, hogy mit […]