2014. április 3-án, 18 órától a sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet – a Székelyföld folyóirat szerkesztőivel és munkatársaival közösen – Farkas Árpád költőt köszönti hetvenedik születésnapján a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron termében.

Huszonhárommillió Egy angol munkáspárti gyűlésen, mint bentebb olvasható, azzal érveltek a béke mellett, hogy az emberveszteség már huszonhárommillió. Az ember rámered a tömör, nehéz, ijesztő és mégis olyan nyugodt és közömbös számra: igaz lehet?

Állványon az elkezdett vászon. Kérdőjellel állok a befejezetlen MŰ előtt. Talán befejezetlen marad. Győzelmi vállalkozás lenne a folytatása, de ehhez csak egy keskeny folyosón juthatok el. Panaszkodhatok, dacolhatok…, egyre megy.

„Rég meghaltak, de amíg én élek, addig ők is élnek.” Nagymamám mondta ezt, többször idéztem már, sokáig bíztam benne.

avagy az ember sosem lehet eléggé óvatos… Aki nézte mostanában… na jó: nem nézte, de aki rákattintott véletlenül a napokban valamelyik olyan csatornára, amit az mtva nevezetű propaganda-központ üzemeltet a mi pénzünkön, egy ünnepi műsorsorozat furcsa címére figyelhetett fel.

Március 15-én, a csíkszeredai központi ünnepségen, egy rövid mondattal utaltak is rá: az 1848-49-es forradalomra és szabadságharcra emlékezők sorában ott vannak a XXIII. Nemzetközi Magyar Matematika Verseny résztvevői is. A három és félszáz felvidéki, kárpátaljai, vajdasági, magyarországi és erdélyi, matematikában ugyancsak jártas magyar középiskolást jómagam már két nappal azelőtt szemügyre vehettem a Hargita megyei tanács […]

– Há’kivel szavazunk, Cselényi úr? – kérdi tőlem az udvarhelyi kávézóban egy félismerős. Így mondja: kivel. De úgy érti: kire. Jaj, fájdalmas tükörfordítás ez, románból. Próbálok tréfásan reagálni a kínos nyelvromlásra, mintha csak viccből kérdezte volna így. Az egyszer hótbiztos, hogy senkivel, mert én egyedül megyek a fülkébe…

Az út forgáccsal teleszórva és kergetőzik a széllel. Botladozom saját árnyékomban. Dörzsölöm szemeim…, nyitogatja szempilláit az ég. Szárnyas bogarak röpködnek árnyékom körül. Fölöttük festett csodák siklanak.

Tegnap megkérem a lyányomat, eresszen vizet a kádba, sóhajtozva beléereszkedem, miután előzőleg kikészítettem a Nőgyűlölet című kötetet a szennyeskosárra, hogy sóhajtozás közben olvasgassak. A mobilomat a kád fal felőli szélére teszem, elnyúlok, és olvasni kezdek. A Nőgyűlölet felkavar, a kád forró víz megnyugtat, dörzsölt alak lettem, nem vitás.

Dühöngő szélben ténfergek üres bőrönddel. Csak egy ív A/4-es papír simul a bőrönd aljára. A papíron két színes, festett folt található: zöldes-remény csillag, és egy baljóslatú vörös csillag. Lírai és drámai erők keverednek a fehér papíron.

Pattog az ecset, színesedik a vászon. Átszelem a térformát, növelem az erővonalat. A látás hatósugarába kerülnek a tárgyak. Alakulnak a formák, mindent kibeszélnek, mindent elfecsegnek.

Nézd ezt a kackiás bajszot, pillantásodba fúródó tekintetet, a pofoznivalóan feszes arcbőrt, a subickolt, díszes, ma már operettkelléknek tűnő sisakot. Ő a gyalogos az első világháborúban. A német gyalogos. Hogy honnan tudom? Egyszerű.

„Domnu Demeni, sticj küt e porumbul?” Mondanom sem kell, fogalmam sincs, mennyi a kukorica csöve, kilója, bajusza, nem-tudom-mije, fogalmam sem volt tegnap sem, és holnap sem tervezem, hogy fogalmam legyen erről.

Vakondok és krumpli Galiciából és Szerbiából érkező sebesültvonatok találkoznak egy pályaudvaron. Az egyik vasúti kocsiból átkiált egy sebesült harcos a másik vonat sebesültjeihez: — Vakondok? — Krumpli! – kiáltják vissza kórusban a fiuk. Azzal, mint akik elmondtak egymásnak mindent, egy szót sem szólnak többet. A két vonat megy ellenkező irányban a maga-maga útjára.

2014. február A Természetvédelmi Hivatal engedélyt adott ki a junselei farkas lelövésére. A döntést azonnal követte több állatvédő egyesület óvása, újra inhibíciót kértek, vagyis a vadászat felfüggesztését, amíg a Közigazgatási Bizottság döntést nem hoz.

A tehetetlenség  kínzókamrájában recseg a számonkérés.  Meddig jutottál? Merre tovább?A földhöz tapadt művészetben keresem az élő hitszellemi tőkéjét, bár sokasodnak útkereszteződéseim, de biztatóak a jelek. Miközben méricskélem az anyaföld virágszálait, a végtelenség felé csalogat az elmélyülés földöntúli kékje. Az  ígéret földje távolinak látszik, csapongó madarak korbácsolják vérem.

– Magának van fogalma, mostanában milyen úri szokásokat vettem magamra? – Úri szokásokat? – Hogy csak egyet mondjak magának, mama: ilyenkor, ebéd után le szoktam feküdni, mondjuk, egy negyedórára. Most is lefeküdnék, de magától nem lehet, mert mosogat és én a csörömpölést nem szeretem.

Áldassék az ő neve: Öcsi! A 29. miniatűrben írtam egy – akkor megnevezetlen – emberről, mégpedig a kirekesztettek „címszó” alatt. Nem vagyok egy indulatos s haragtartó fajta, de Jakab Józsi döntését helyeseltem. Árulkodó sem vagyok, ezért nem mondom el még a személyemet sértő részleteket sem. (Amikor az eseménylánc egy mozzanatát a Lugasban megemlítettem, Feri megerősítette:

Gergely Tamás LENYELNI AZ ÕR KÖPÉSÉT Kim Hye-Sook, aki huszonnyolc évet töltött az észak-koreai 18-as lágerben, tanúskodik arról, hogyan kellett 13-évesként térden állva tátani a száját, hogy a lágerőr beleköpjön. Ha nem elég gyorsan nyelte le a köpést, megvonták tőle az ételt.

Ahogy öregszem, úgy szaporodnak nálam a hétköznapi praktitkák. Így nevezik finoman, tapintatosan, tudományosan a babonát. Tegnap a feleségem szemüvegéből kihullott egy csavar. A kezében maradt az egyik szára.

Először csak a Facebookon olvastam róla, aztán a You Tube-on saját fülemmel is hallhattam, hogy milyen folyékonyan beszéli  nyelvünket Moldova Köztársaság miniszterelnöke. Iurie Leancă, miközben  megtanult magyarul, történelmünkkel is óhatatlanul szembesülhetett. Amelynek mindjárt az elején Etelközzel is találkozhatott.

A hídon át kell mennem. Mozog a híd. Rozsdabarna szegek kandikálnak karfáján. Diadalt ül fölöttük az idő? Állok az idő marta felületen. Tátong a mélység. Loccsan a víz, sikolykiáltásommal összecseng. Sokasodnak a sóhajok. Leng a szél a rozsdabarna szegeken. Nézem a megtépázott hidat, nézem a rozsdabarna szegeket, gyötrődéseim tükröztetőit.

Pénteken végre ledoktorálok, megvédem a doktori dolgozatomat, kicsinosítom magamat, s a fejemet jól feltartom. Bár van, aki azt mondja, túlságosan le-. Le vagy fel, mindegy: MEGVAGYOK. Tizenhárom éve kezdtem el ezt a folyamatot (kedvem volna „esztendejét” írni, mint valami népmesében), már éppen ideje volt, hogy túl legyek rajta.

Aki rosszul játszott Rettenetes tűzben dolgoztak két teljes napon át fiaink egy lövészárokban. Szinte szakadatlanul zúdult feléjük a golyózápor. Végre is kiűzték lövéseikkel az ellenséget. Az ütközet után a sebesülteket vizsgálták. Az egyik bakának egy kisebb ütött seb éktelenkedett a fején.

Vagy másfél évvel utána ment el a nagybányai hagyományokat folytató, áttelepült festőművész Merza Pista, aki egyszer-kétszer bevitte képeit a Malomárokba, és annyira az ital vonzásában élt, hogy néhányat potom áron, általában két-három nagyfröccsért eladott.