Valamikor kitalálták a szót, hogy: napirend – valamikor pontosan tudták, hogyan kell sínre tenni, strukturálni, nekifogni, végigjárni, összegezni, értékelni, aztán kilyukadt az értelem.

A félelemből, testvérem, elég volt. Zarándokútra kelni és menni, messzi menni, villogjon rajtad profétasors egy szemernyi.

(Szeged, 1948. VIII. 4.–2021. III. 15., Budapest) akkor is amikor nem voltunk divatban s akkor is amikor divatban voltunk pengetett klasszikus öblös gitárral

mikor először jártam ott büdös gyárkémények fogadtak hosszú poros út vitt a belsejébe mezőváros volt

mint költői ihlet jön az éterszagú tavasz klinika felé tartó fűzfasora hol a balkáni gerle megjövendöli hány esztendőd van még

A tenyered, alázatos fészke a szívem vágyának.

Beléveszünk a fák s füvek örökzöld rettenetébe – az erdő feltartja hattyúnyakát: lássék felsebzett hátunk, a puffadt formátlan ízületek, a roncsolt izmok és csontok. Egy bizonyos: csak a füvek, fák, madarak – amivé leszünk egykoron – ismerik a túlélés nyelvét.

…az újdonsült oltakozás szó kapcsán. A kommentelő az angol nyelvet hozta példának, ami a fejlődés gyorsaságát illeti, egyúttal az angol világnyelvi privilégiumával is lengette a zászlót. S mert pont mára esett a csörte, összekapcsoltam nemzeti ünnepünkkel.

március idusán mindig kifeszítek egy nagy kék zászlót a lélek folyója fölé ahol a völgyek zárnak

Nem öltözöm be önnön selyemmaszlagomba, szavak röpítik világba egyre apadó forrásaim,

Igazán felemelő volt, amikor Joe Biden amerikai elnök beiktatásakor a huszonegy éves Amanda Gorman elmondta The Hill We Climb (A domb, amelyet meg kell másznunk) című költeményét. Amiről szavalt, az volt az igazi Amerika. És hogy ő szavalt éppen, egyszerre volt tiszteletadás a feketéknek, a nőknek, a legfiatalabb nemzedéknek és persze a multikulturalizmusnak is! Micsoda […]

motyog magában hátát görbén tartja piszkálja az orrát de sok mindent tud sokszor tőle kérdezik meg az eszes szakemberek mi merre hány méter

Fényes olvadás a múltunk tisztasága. Emlék sötétül – …Egészen kicsi hóembert gyúrt kicsi lányom, tenyerében oltalmazón hazahozta , hogy maradjon, nem akarta elhagyni. Ágya mellé tette és nézte – nézte, ahogy olvad  – tűnik, vízzé lesz. Értette ő, hogy melegben a hó elolvad, mégis megsíratta.

megunta Isten a csetepatét nem nyel le több galuskát gondoljátok át mit játszotok kinek játszhattok már

Csak fehérség van fojtó nagy fehérség

Folyton körmölök: sokat a fióknak, még többet gyújtósnak, de inkább pótlónak a mindenkor túl komor, korlátokkal szabott Valónak. Írok komolyat, tanítót, gyerekre hajazót, kéket, játékosat, ajakra balzsamot,

Az arcod csupa bánat, bánatos a járásod is. Hajad vállad sötétjére hull, vigasztalan a sóhajod is

Ez olyan idő, mely tiltotta, pusztította és elorozta az érintés lüktető melegét, klepszidrák, poharak tele részét,

Mennyi reménnyel indítod útnak gyermekedet. Lehetne másképp? Most összeszorult szívvel nézel az égre.

1784. március 24 – 1842. április 11. A mi Sándorunk nem Makedón, de Nagy. Apja nem király, határőr katona.

pista születésnapja vittem pistának egy kvarcórát óvatosan mint egy döglött egeret a farkánál fogva

Ahol a holló, ott a pince. Két méterrel fölötted állok földhöz ragadtan. Ide kötődtem, mint a háziállatok,

én tudom, hogy idegesítő vagyok s elfordulsz tőlem de akkor sem tehetek s akarok mást mint ugyanezt

Zord napjaim szél-csend burkán felzokog az este, arcára a lenyugvó nap mosolya van festve,

Vissza az éltem nagyszerü első egyötödéhez! Mennyi temérdek tintapacától kéklik a táj! Én feketével írok azóta, azt szeretem már; gyászfeketével hessegetem flegmán a halált. Budapest, 2021. III. 11. ___________________________________________ *pasztástoll = golyóstoll …