Vegyünk egy áprilisi napota tegnapi csészényi teával. A finom kínai porcelán csészét,a fenekére kiült cukorkristályokkalvágjuk két egyenlő darabra.

gondolatai tétován lebegtek már nem álltak össze

A földön már az első ismert civilizáció előtt leszögezték, hogy az ember meghal. Mária ma is virraszt, amikor megtörténik. Ambrozio, a krónikás, és a harang élében meghasadt szél az ég márványába vésték a részleteket.

NAGY VÁSZNAKON Farkas Árpádnak Nagy vásznakon süt át a nap. Az ember maga köré akasztott fellegei, ezek a kendők, ezek a falak viszik, hozzák, küldik belső évszakaimat. És odakinn még: a világ, a Nap.

elalszom az első szín után ébressz rá magadra költözz mellém lustaságom láthatod nevelj víg kedvet belém fáradságom már madáchi merd felrázni az ostobát közömbös lettem rázz életre hát

Amikor beszélt hozzám a Nyár a szívem Tavaszra fordult és a kertem virágba borult

1970 reszelte a murkot és centrifugálta mindenki tudja reszelni és centrifugálni a sárgarépát de ő ebből élt

A fájdalom A magányban lakik Kilép Keres valakit.

Madárdal. Zeng a hajnali zenit. Tavasz nyitja szendén virágait. Szétnézek. A barna avar alatt a szárba szökkenés egy pillanat.

Koronát kívánok magamnak, nézzek ki már valahogy a tükörben – engedek minden szó-parancsnak, szeles dombon, sötét, nyirkos gödörben.

Egy éve már! Sötét szomorúság. Egy ember halt meg – most tán a világ?

1. Sz. 1954-mh. 2012, Máramarossziget. 1973-ban végezte a helybeli Dragoș Vodă középiskola magyar tagozatát. Kezdetben faipari technikusként, majd hivatásos kelmefestőként dolgozott. Fiatal korától versel, költeményeit a Jóbarátnak, az Ifjúmunkásnak, az Utunknak és a Korunknak küldözgette. Epigrammába oltott groteszkjei, bár a hivatalos kánonba sose került be, sajátos színfoltot jelentenek az erdélyi költészetben. Nagyon kevés szóval maximális […]

Hrabalosan Amikor szegény Papiskám rosszul lett, én egyre csak az emelkedő meg süllyedő levegősátrat tudtam figyelni, nem tehetek róla, nem tudtam levenni róla a szemem, egyszer fel, egyszer le, változó ritmusban, milyen szépen haldokol Papiska!, gondoltam, és valósággal megdelejeződtem,

(Bartalis János emlékére) Viharra vár a diófa, leveleit postázná, Száz év árnyékából tüzet rakna, sorsát alázná. Pattogjon ezer gondolat, ordítson a láncfűrész, Zuhanjon angyal, zsoldért remegjen az öreg bűvész.

A vétójogról A vétójog a védendőknek járna, nem annak, kinek barma van s járma. Szubjektív Szakmaiság, ha összeáll a logika. Dilettantizmus, ha meglep a szájkólika.

Most barátokat gyarmatosít a hit. Fellobogózva állanak a házak, sátoros ünnep van, bevonulás. Hideg verejték hűti a lázat.

Megállsz a hangra: égi zsoltár, körbejárja a levegő a kottát, szoknyák halk suhogása omlik a padokra fázva.

Rendíthetetlenül áll Sisi a félhomályban, Ruhája tüll, vörösréz keskeny válla, Mögötte múló fasor, befele néző panoráma Előtte halott birodalom hideg hallgatása.

A külsőségre mi nem adunk, Mi mindig belülről haladunk. Áthágunk minden akadályon, csüggünk eredeti demokráciánkon.

Rövid átmosolygások a szemüvegek mögül – fölül: „aha, szóval, ön is mister….”

Zabigyerek / Copil din flori Könnyű pihe valál te, mit magával ragad A virágbóbitáról egy enyhe fuvallat. Múlt kétségek, felejtés és sejtelmek között Elrendelt végzeted két alkathoz kötött.

álmodott nóta cigány vagyok felittam a’ zösszeset

Ott van minden ezen az utolsón: az ötéves meg a hatvankettedik tél is. Látszik az ajkamon a szomszédék kertjéből lopott ringló savanykás íze és ott van a jobb szemem alatt az utolsó ökölcsapás nyoma is.

Shakespeare-szonettesen Az vagy nekem, mi testnek a Liedl, hol megsétáltatom a szívemet, vagy pompás Palas, hol az őr figyel, és szemével kísért a te szemed, egy nyilatkozat, az vagy te nekem,

felülír mindent „korona” vírus