Crăciun (Clopot sună)  / Karácsony (Harang csendül) I. Clopot sună, Cânt răsună, Imensă recunoștință, În sătucul meu drăguț, La crăciun Sufletele-s la căință.

(a nyolcvanas évekre emlékezve) A városban ráérősen havazott, mintha öreg kéz szitálna lisztet az ünnepi kalácshoz.

Szinte már remeg körülöttem minden – úgy simogat az este csendes árnya,

Horváth Imre: Három vers / Kenéz Ferenc: Angyalméz VÉGSŐ „VIGALOM“ Mindenki sírva születik, de senki sem hal meg nevetve, a végső kacajból pedig nem kis „vigalom“ kerekedne:

Mindig azt hiszem, hogy nem vagy itt, aztán rájövök, hogy most fogsz megszületni, és megnyugszom – minden, ami megtörtént, nélküled történt, hiszen csak most készül a jászol.

melegedés érzem a forró ingemen átüt a hő átmelegedtem

birsalmasajt a szekrény tetején lenolajszagú fehér plasztilin cédrusillatú fiók fekete tokban parányi fémtok

…földünkön négymilliárd ember él, ebben az évben pedig közel négyszázmilliárd dollárt költött további fegyverkezésre az emberiség. …ezek szerint az alig egyesztendős gyermek is száz dollár értékű fegyverrel „rendelkezik” vagy ennyi szánatott az elpusztítására. (Szilágyi István, Utunk, 1977, 50. sz.) Az utóbbi években a divattervezők, a monopoltőkések,

(Weszely Tibor emlékére) Végignyújtózott a hajnal a hárfahúrokon, Parittyáztak a halvány csillagok a vízparton. És cimbalomként pengett az Erdélyi-érchegység, Templom és nemzet romokban hever, nincs kegyesség.

Olykor gond-esőben ázom, de nem sokat, csak amennyit a mókus elidőz egy ágon.

Óriáscsecsemő, semmi más, ez voltam én 89-ben, egy hülye kölyök, nem vitás, aki lázas volt a hidegben, akit az apja vitt el onnan, hogy hős ne legyen valahogy, ki keveset élt a nyomorban, és megutálta a nyomort.

Ez maga a hit vállalása. Legyünk tiszták! Bár a részletek sohasem patyolatok, Szükségszerűen piszkosak, káromlások, fekete indulatok, szülik a fehéret.

A tenger lágyan szendereg. Piheg. Az álma jó. S hol a hölgyikék a legszebbek, ott rejti el a trikó.

Mire megy ki éjszakáim vágya – szólnak-e még hozzám majd a csillagok, amikor a fájó gyenge vállra nehezékként terheid rakod,

a tengerparton a gondolataid – törött hullámom

1. …az elvtárs fogalmához Csak akkor látogatja szülőfaluját ha a dűlőket porfinom hó vagy hószelíd por fedi kocsiját nem piszkítaná sárral

Picassora emlékezve Nekem a nő hóba öltözött sudár platán volt,

ANTIBÁBEL „megbízhatsz bennem, jó barátom“ „te rog să-mi dai o pîine caldă“ „und als ich sah die Liebe kommen“ „I see You are a clever pupil“

Az ki havaz, mit hullat, kihűlt testeken mért kutat?

Néha rajtakapom magamat, hogy próbálgatom … de mit is? A gondolat megszakad…hallom a csendet … igen, az első lépésem…

Habár szemre véve ez nem szerszám, de kézbe véve mindent lehet vele.

HIVATÁSOM Ha véreznem kell, nőjön körém tüske. Ha dobolnom, bőröm száz verő üsse. S legyek jégből és álljak a napon, ha elolvadni a feladatom!

nincs toll, nincs tinta, nincs papír, a szavak a földre esnek

Térj be a legelső mellékutcán, ácsorogj kicsit a piruló fánk sokmindenre emlékeztető illatában, aztán sétálj el a felújított bábszínházig, fényképezd le – csak úgy a perc emlékére- a kirakatban vigyorgó bábukat:

Ahogy a másvilágra érek, Fel fogom keresni Por császárt, S megkérem, meséljen nekem Titokzatos birodalmáról S az elefántokról.