Vonatok tépik szét az éjszakát, nem találod magadban a csöndet. Nem alszol jól, pedig alszol: lehunyt szemmel hagyod, hogy rogyjon reád az ég.

Ketten bolyongunk, mint valami versben – sok a hasonlat, bár a TE és ÉN még egyedi történet.

őszi este. betérek a lemezjátszók és ORWO-kazetták kirakata mellett és elindulok lefele az Amza-tér irányába; pára fedi a Mignon ablakait egy kiszolgálónő sárga rongyos falevelek között seper hószagot hoz a szél; a cukrászda nyitott ablakán át ömlik a gőz; holmi gyümölcsízért állnak sorban ott odabenn – a parkoló gépkocsikat sárga falevelek borítják és a Ion […]

Elszürkülő kék, Szomorú ég… Számjegyek, melyeket vízszintes vonal támaszt, Vég. Tarka avartakarók, mennyei színjáték, Hegyek mögötti színes bábuk előadása megy már rég.

a pedigrém tiszta van bennem magyar, zsidó görög vagy macedón és szász is, ami „hóstátiszta”

(marosvásárhely, 2006. X. 4.) komoran makacsul némán egy munkatárs beáll a koporsó mellé komoran makacsul némán a munkatárs leül

Ketten maradtunk, mindössze ketten, utódom egy se, de nem nyavalygok, nem lázadozom, ugyan miért… járom a csendet tarkóba préselt velúrkalappal, át- meg átfestem közben a nyomott szóközöket.

Ma nem úgy ülepszik dalod tollad hegyére, mint anno, ha kiült a költő ama dombtetőre.*

a hajnallal mentem a hegyre a kelő napnak adtam arcodnak pírját, hajad színével festettem a földet. elloptam szemed ívét és a mandulának adtam

átölellek akármit tettél nem haragszom ha mit sem tettél

őszi emlék emléke kedves egy őszi foghúzásnak vártam a havat

hideg vagy mint a novemberi galagonyára szállt holdsugár mint az ezüst jégfonat a pocsolyán

nem tudom, a haldokló század melankóliája okozza-e? az ősz-e amely mindannyiunkat megzavar, sápadt faleveleket és a dâmboviţa malom vörös tégláit locsolva az alulfejlettség és a lerobbant villamosok szagát hozván felénk vagy valami egyéb? nem tudhatom, de látom

A középkori tornyok most egymást szólongatják a város hegyre ugró zugaiból,

fogoly egyetlen körben keringek gyógyíthatatlanul (Szilágycseh, 1982)

vibráló névjegykártyák pezsegtek pattantak szét mint a buborékok

Magyar voltod ne részegítsen, A dicső múlt nem óbor-márka, S a bú sem, hogy ürüggyé tehesd Kérkedő-bús hejehujákra.

Sistereg a tűzijáték, Fényében táncol a királylány, elrepül a nyakék. Pillantása éles kése, Tömegből kimetsz, a zokogó lelkem ébredése,

bánatomnak kiütköztek a tejfogacskái már. bukarest mint sötéttel telis-tele pohár. a kirakatrendezőnők későig dolgoztak aznap éjszaka, ragyogott kiváló igyekezetük sztaniol-csillaga az italos üvegeken, a motoros sisakra angyalhaj jutott műhóból készítettek snájdig hóapót.

A halál ismét lángra lobbantotta a fákat – fehér elhamvadásig

sirám pár deka gyásszal terhel azóta zöld papagájom s néha a rácsban színes alakját felfedezem rajba’ repül már mennyei égen boldogan úszva s itt vegetálok földi valómban szól a hiány

látom csontjait bőrhuzat alatt undorral él a divatnak

valaha régen olyan régen hogy hátrafordulva az emlék hátamhoz tapad láthatatlanul

Halotti fénykép Elmentél, csak finom mosolyod, ami ittmaradt. Úgy szólított el az Isten, mint egy fáradt madarat.

szombat este. olvasok a szobámban. de a zománcozott olvasólámpa nincs jelen, diszkóba ment. a plafonról csüngő villanylámpa is kimenőt kért, diák barátja várja. a tükör előtt illegette magát egész délután. sötétben olvasok tehát. a fűzött könyv ideges, az opera előtti kis parkban már régóta „csókra várja” valami jókötésű szótár-legény.