Bevezetés a költészetbe – Introducere în poezie Volt egy feleségem aki elhagyott, mert verseket írok „Írtam egy verset”, mondom. Félretaszítja az asztalon álló tányérokat, fejét két tenyerére támasztja és így szól: ”Légy szíves, olvasd föl nekem!” Felolvasom. „Nagyon szép!”, mondja. „Ideadnád a kéziratot, hogy saját, belső olvasatomban is átéljem?” Elolvassa, helyenként megáll és felkiált: „Ez […]

Egyed Emesének találkoztam egy költővel halk szavú volt, vidám rejteget valamit nem beszéli ki minden titkát

önvédelmi dumától média zengzete bősz rétoraik közt állnak a büszke vezérek úgy tömörülnek oly szorosan hogy megsüketülve halkszavu ember hangja közéjük nem hatol el Budapest, 2019. IX. 16.

Milyen történet az, amely visszafele alakul? és csak kering, úgy jár körbe, mint egy pontos óra, ismerős már minden szám, de a mutatókra kapaszkodó piszkos csend-üzeneteket elolvasva,

Még alig ébredeztem. A verset a nagy körtefa alatt gondoltam ki.

Végel Lászlónak Szerelmünk volt és mostohánk lett, de tán nem volt más, csak anyánk, kit szintén megviselt az élet, s ő megviselte a fiát,

Van ennek egy meleg árnyalata. Nem jéghideg. Átmeneti. Ideiglenességét érzem. Reményt, önmaga elmúlása felől. Átsuhan, mint egy szellő. Riaszt, de meg is nyugtat: távozik nemsokára. Itt jártam, súgja, majd jövök. Fuvallat kézlegyintése. Kissé megborzongat. Csak nyárutón érezni. Még tele vagy forró napsugárral. Jólesik finom érintése. Figyelmed elfordítja arról, amit eddig néztél. Ereje épp ennyi. Tüneményes. […]

besatírozom az emotikont naplóm fejlécén a görbe szájú szomorú fejecskét a pesszimista emotikont ma zöldre satírozom

(Párbeszéd új Jeruzsálemért) – Azért elárulhatnál egyet s mást, mert közeleg az idő, úgy értem az a bizonyos KOR… – Ezt nem tudhatod. – Persze, hogy nem. Jöhet az bármiKOR…. csak azt nem tudom, mekkora lesz a folyó.

Sajgó, fehérfodros színek, fehér nyírek bogsora. Álló, süket, néma percek, omladozó kápolna.

Álomasszony / Femeia din vis Eszem azt súgja: egy kortalan Asszony jelenik majd meg előttem És egy fügeültetvényben Sétálgatva A kortalan asszonynak Vérszínű csöpp ül az ajkán És semmi több

A patak, mit egykor bátran átugortál, most folyónak tűnik, mint gyermekként, ha partjáról rácsodálkoztál.

a költőnők a költőnők karcsú köteteiben vibrálnak mézes bibék kitárulkozásuk rejtőzködés rejtőzködésük pasztellszín’ hölgyválasz

eső hull konokon monoton veri az ablakom

Az ajtón kopog a nyálkás ősz, szeptember van, de most még hétágra süt a Nap, bősz indái tekergőznek rendellenesen,

egy svédországi török hentes kirakatba tette a bárányagyvelőt

Egész jó volt: semmi görcs, semmi kín – gondolta -, de hát épp ilyen az élet: olykor csendül-bondul a benti rím, és nem ad teret már a szenvedésnek,

Ott bent a szürke téren mi emberi, már eldőlt:

Valamikor réges-rég, sodródtam az idővel, Magvakat vetettem, és találkoztam tündérrel. Az élet nagy színpadára értem, nem pihentem, A díszlet valódi, erre korán ráébredtem.

Valamikor sokat horgoltam vasárnap délutánonként és téli estéken,

Véred ágaskodott és ágaskodtak az utak előtted, hegyek sörénye lobbant, s amerről egykor őseid jöttek, indultál. Kezedben pálcád verte a taktust,

Légy enyém, rózsaszínű hold! Ami lesz, az még sose volt. Ahogy lesz, csupa áradat, fényben énekelt fáklyadal.

Albert-Lőrincz Márton: (Fantáziavers helyiekről és idegenekről) Átutaztam Városfalván, pásztor aludt somfabotján, almafákon, alma mintha Gábor Áron golyóbisa: Isten adta, székelyt óvja.

nincstelen ember őgyeleg egyre kanna borától nem sose bomlik benne salakká plexipalack szomja az ádáz megmarad aztán az se rohad meg van neki pokla járda szurokja ott vegetál Budapest, 2019. IX. 10.

a fiatalok mindenkor olyannak akarnak látszani mint a felnőttek