Ebben a Nyárádra lassan lejtő kertben, hol jelentéktelen jövőre nyílnak a petrezselyem- és murokernyők, őszintén eltöprengek magamban.

A moly kikezdte a gyapjúsálat, De volt benne biz’ annyi alázat, Mert tél múltával a vállfán hevert, S a huzatnak készít mozgásteret.

I. bohócparádé a négyrét hajtogatott újrapapíron II. csillagabroncsban fajtiszta pojácaarc rajzolódik ki Budapest, 2019. V. 26.

Albert-Lőrincz Márton: (Négy kérdés) Hát hogy-mint vagy most, árva Európa? Hogy áll vizeiden a népek hajója? S a víz, tengerek mélye meddig hánykolódik? Mikor térhet a néped nyugodtan nyugovóra?

Sündisznó Magamba húzom a reményeimet: be- felé szúrjanak.

Költőnők ti csontos csúnyák főzni nem tudó idegesek rézzel foldjátok a reggelt s estétek arca felreped

(kétszáznegyven kilométer) közös időnkről sorjáznak emlékeid hallgatlak én burokban éltem nekem sok minden kimaradt

Az elrendeltetés olyan volt mint a szimfóniában az alsó és felső oktávokat a finom összhangzatot egymás

Már vége. Ezen a nyáron az utolsó. Ezután már csak álmaid adják vissza testednek a hűs simogatást. Nem illatozik a víz.

meggyónta-e a numerust meggyónta-e a clausust félő hogy nem

Magányos kuruc rigmusa Száz jó évig, ezer évig, kaparhatom magam vérig, mindig ugyanaz a nóta, álomhús helyett a szója.

nemlétező kandallómban törékeny tűzvarázs barázdabillegető tarka farka kavarta levegő talajtalan szakadatlan létek zenéje szárnyak

Berczeli Anzelm Károly: A szó A szó a gondolatnak csak zománca, unott aranyba ötvözött remek, kongó pohár, amelybe dúlt rajongók örök zenéket vágyva öntenek.

Miután arról győzködtél, hogy távolról is tudsz szeretni, próbára tettelek egy délelőttnyi szótlan tevés-vevéssel,

Ismered azt a kis szájbiggyesztést amivel elintéznek, ha szólsz? Ismered, ha nő vagy s találkoztál férfiakkal, kik főnökök valahol.

A születés Vagyok az egyetlen egyedüli akit senki sem helyettesíthet vagyok a szenvedőknek vigasza mindenhol minden s mindenki körül

jelenés lányarcú gömbvillám forog tengelye körül merev hologram mégis oszcillál

virágillat ma a lelkem megrészegült s kicsit bolond

Bodor Aladár: Hortobágy Császárról szól a francia fiának, Ó falát Róma büszkén mutogatja, A mi gőgünk és csodánk a világnak: A Hortobágy és ő szent arculatja.

A fák közt kusza ösvények vezetnek – ujjai képzelt vén eres kezeknek. Fölöttem kék az ég, dúdolhatatlan. Száradt gally, tűnő perc zizzen alattam.

félelmében mond igazat mert erre tanították a ’használd az eszed’ azután került a képbe ahogy mondják hát tanulja a hazudást

n annyi ideig voltam romániai magyar, bozgor a románoknak, román a magyaroknak, az, aki túl korán küzd a jogaiért, akinek nem is kellene küzdenie értük,

Kilépsz az első bizonytalan árnyékból, az anyaméhből, ha már, és elindulsz a halált megkeresni.

Apja vádol vagy vádolható. Levelet néz amelyben lánya még él. A felüljáró oldalán óriási malomkerék, azon mászunk lefelé;

A találkozás Hirosimával / Întâlnirea cu Hiroshima Kaoru Yasuinak Föld, szótlan föld. Szótlan, felperzselt bőrével, meztelenül, bocsánat, Hirosima…