Végigment a kávéház magányosai közt megállt a cigarettafüstben az izzadt-tenyerű szerelmesek asztalánál álla alá igazította hegedűjét és undorító dalocskákat kezdett játszani hogy aztán ezt a lebujt is letarhálja a többi után unottan.

A természetnek nincs kezdete, se vége. Minden mindennel összefügg. Minden viszonylagos. Minden egyidejűleg ok és okozat. Minden egyoldalú és kölcsönös. Ne hidd el ezt a havazást!

Vak koldus imája Robinson szigetén Istennél van a kegyelem, A földi ittlét: álló óra. Es nincs jövő: a múlt gyülemlik, s átvált Igéből láthatóra.

„Sem utódja, sem boldog őse…” Ady korszerűsége – a fordító szemével Amikor Kassák Lajos a Szintetikus irodalom (1916) című kiáltványában (amelynek szövege először a Galilei-körben hangzott el és keltett nagy feltűnést) Ady Endrét és költészetét a magyar avantgárd irodalmi törekvések zászlóshajójaként mutatta be, ezzel az izmusokhoz keresett gyökereket a magyar irodalomban.

a stílus maga az ember mondta Buffon abból ítélek, ami hozzám hang, mozdulat – eljut

Siettél az úton, Ahogy jött az este, Árnyékodat a Hold Hiába kereste.

relax ott a ferdén forgó sorompós ficsúr a gyökértelen fémház kapujában a jenkivécés üvegpalotában a rendész akit a hatalom kigyúr’

Kávéházi sarok-asztal, Körülüljük szépen. Így szoktuk azt minden este, Így szoktuk azt négyen. Diskurálunk, elpletykázunk Egyről-másról, sorba – Másképen a téli este Rém-unalmas volna.

Szárnyamon fájó mozdulat pihen, Az égbolt mélyén most nincs ragyogás. Fénytől megrettent csupa sajogás: kisemmizett vágyam száll most velem.

Árnyék eltűnik, ég pírja lankad, Sötétség lappang a dombok között, Csillagok gyúlnak sorban az égen, Éber a Hold a világ fölött.

csalódott szívem adtam neked s hittem te majd gyógyír leszel csupa jóság

Sokáig vártam, Hajnal trombitáljon, Álmatlan álmomra A fény rátaláljon.

hozzánk kereskedelmi angyal járt kereskedelmi ‘hatvanhétig ekkor megláttam

Megholt költőnek Megholt költőnek lenni szép dolog, A jó szerencse neki mosolyog, Van hűvös, árnyas, csöndes otthona, Hol nyugtát meg nem bolygatják soha,

Köt a rög A megbékélt Ady Endrének Aki messzevágyik, Csak hazáig ér el, Ha nem selyemszállal: Köt a rög kötéllel, Koporsókötéllel.

az urológus fekete felvételt tart a neon elé hogy majd a testemből kimetssze a tavaszt Budapest, 2019. I. 17.

mezítláb jár lélegzetet se vesz észrevétlen hangtalan

Igét keresni epedőn temető mélyén, hegytetőn. Élet-mező ez, szent alak! Szél dúdol a lábam alatt, de monoton

Mikor a kakas szól, rikkant, hogy hasadjon a hajnal, mikor messzi távolból hajókürt bőg riadt jajjal,

Forradalmár lehettem volna, de nem lettem, mert kiverte kezemből az Úr azt a fegyvert.

összeroskadás hogy mi maradt belőled talán néhány vers sok- sok könny

nem volt még küllő nem volt még huzal de szapphó már ajkához hegyes sztűloszt érintve elmerengett

én nem hiszem, hogy Isten nincs én azt hiszem, hogy van és nem fáj neki, ami nincs bennem, csak az, ami van

„De te, nem lehetsz bálvány, aki egyik kezében aranyat tart, a másikban a Bombát. Te az vagy, ami én vagyok, ami én voltan, amit meg kell védenünk,…” (Pablo Neruda) Proposta: Esti invokáció Gombafelhő iszonyat, vérgyöngy verejtékű jelen, legyél nekem jövőmben is Janus-arcú fegyelem!

még tart a tél még távol a semmilyen tavasz akár a jodoformos géz a félelmek rügyfakadása az orgonák lila gyásza