Vetkőzi burkát a dió,nyersen, szeliden,mint őz szeme gömbölyödika lehullt levélen.

Jövőbe roskadt gondolatok szirmai lehulltak,Jézus lábnyomait takarják, szétválnak az utak:Kelet, hol az ige visszhangját tanítványok zengték,Nyugat, a pénzt kergetők pihehullása, s verejték.

Angyalokká válhattunk volna.Igen ám, csakhogy képzeletemsúlya is meghatározatlan,szóval belül dekadens vagyok,mint a zsoltár – mint az ólombánya.

Szívdobbanásnyi az este árnya,talán eltévedt madárnak szárnya,most még a hallgatag Hold sem látszik,felhők felett csillagokkal játszik.

Csak a bizonytalan, névtelen fájásés az ideges kapkodás szívem táján –az maradjon.Ma leszálltam a „hegyemről”és az emberek közé mentem.

Egy pókfonálLóg a mennyezetről.Éppen az ágyam fölött.

valaki éppen elveszti az énjétmegkapja a mennyets ott örökké keresgéli majdhová gurult az a komisz én Budapest, 2021. IX. 25.

hideg a tél fagyott hólapok alattúj élet alszik lent

Kincskereső lettem végül, költő-féle, meglehet,a lélekláng nem vénül el.

a hétfő előtti nap reggelénmely déli egy órára esikkeserű kávé vigasztalbár hull a vakolatenteriőrből ennyi elég

Tudom, hogy tél lesz, újra tél,az ember hó alatt remél,de belül lehetne-e már,hogy mindig tomboljon a nyár?

vízy dorka emlékének vénán keresztül elaltattakmájamat kicseréltékutána boldogan találkoztunknem tudtam hogy nem vagys nem tudtam hogy öröklét-ea leírhatatlan boldogsághogy élszaz öröklét baljóslata nélkül Budapest, 2021. IX. 21.

Annyira természetellenes ez a hósziporka, ami az éjszaka fekete permetében hullt a hegyoromras órákra megülte.A havasok bírják, mindent kibírnak s tűrnek,mint a sapiens, akiről azt írják,

„Minden művészeti erőfeszítés kockázatos.” Marlene Dietrich: Tiétek az életem … Egyetlen lény, ki verset ír s levelet, az ember.Valamit mindig papirra vet, ír, üzen,s örömmel nevet, ha jól sül el,nevet cserél, ha silány az eredeti, ha sok a Kis Gyula, össze nem tévesztheti címzettje, olvasója.

elméd kitáguls megnyílik az égnincs felemelőbbaz értelemnél

Dózerolják a régvilágot,mint porfelhő csap fel időnkéntaz Akácos út,nyikordult valamelyik kizsigerelt ablak,akárha gyermeksírás.

A dupla záras ajtók repedt üvegeinelszakadt, foszlott cérnaszálak célszerű gyászjelentései.

Az idő folyama felettJárjuk a táncotAmit a lelkünk engedettÖsztönünk szűkös vágyábanTudatunk hűvös várában.

Essél, essél kedves esső,Melyet földünk kebele,Rég várt, és az őszi idő,Hozott áldással tele.

Be kellene fordulnom, éshallgatnom, mint a sündisznó,nem reménykednem semmiben, hálávalfogadni, amikor mégis. Használnoma belső tüskéimet is, hadd fájjon,aki én vagyok, elvégre fáj úgyis.

ejsze az idén se hoz neked semmit az angyalomföldi javakkal örömöt neked már nem szerezhetekmajd talán akad egy darabka hétköznapi csokoládéamit felbontasz a vázába tett karácsonybokor alatts tűrhető kedéllyel elmajszolod

elmennél egy olyan helyrehol szíved nyelvemegértetnene maradj otthol már aszott kopotta szó

Négy költő voltaz asztalnál, és ott ült méga költészet is. Forrás: szerző FB-oldala

Saját szavaim .Tükröződéseka szerelmedből.

Undorítanak a bő szónoklatok,a vessző nélkül sorjázónonszensz-halmazok,mint mikor folyamatosanhordják fel egy lakomán a púpozott tálakat,