Parajd, 1897 Rózsikáéknál mindig cseng az üllő.A titokzatos, néma temetőjátszóhelyem.Rengetegekből suhog a Küküllő.A rengeteg titkát is ismerem,van egy kilences flóbert-fegyverems jaj a madárnak, mely elém kerül.S estefelé,ha tízesztendős testem kimerüls a lámpafénytől bágyad már szemem,kék szajkók úsznak át a lelkemen.

In memoriam Dsida Jenő Az esztendő tizenkettedik hónapjába léptünk. Tél közelít. Nyirkos hideg veszi körül a kocsárdi vasútállomást. Bent a koszos váróteremben sokan gubbasztanak a kopott padokon. A jegypénztár bezárt. A büfében kimérték az utolsó féldecit. Péter, János, Jakab, Máté úgy tesznek, mintha aludnának. De nem alusznak. Fél szemmel figyelnek.

Előbb volt a férfi,ki asszony által lett az, aki,mert benne lelt fészekreeleven hús-vér képletes lett testté a fiú.

ÖRÖKÖLT CSEND Hát verset írsz? Csak írsz, és mindhiábahasonlít benned vershez a világ,ha képtelen a szó is már magábaölelni ezt a diszharmóniát, hogy elrendezze valahogy magánaka véges élet minden kényszerét,bár annyira, hogy meggyőzze a látszat:a valósághoz méri díszletét.

Vedd a szemem.Nem akarom látni,ami megmaradt belőlem.

esőtől gennyesőszi hosszú napideget őrölgörget bosszúkat

Csoda a szó, mert az, amit jelent,újjászülethet benne végtelenszer.Oly időtlenné váltja a jelent,hogy túléli vele magát az ember,

pihen a világnagy a csend és mélynézd nesztelenülvetkőzik az éj nemcsak kezed szépde mindened azruháid alólátfénylik a tavasz

Nincsenek díszes csomagok,angyalhajas fa, kalácsillat,se csengős három királyok:ma csak a csend vallat.

szorgalmas Attilaleírta papírralyukas az új zokninehéz lesz megszokni szépséges Piroskabebújt a giroszbamegették embereknem lett csak lehelet

SZÉLBESZÉD Leveleket, mint kilazult hajszálaimattépi az őszi szélés úgy is fáj, átnyillal rajtama soron lévő veszteség.

ő most nem őő most a másikkihelyezte magátkiüresítetteez most a hüvelyeno de hol van akkorő, ha a másikköltözött belé most?

számolnak és mérnekmegmondjáka helyes értékedviszonyítanakkevés vagy sok vanmérik a magasságodata húgysavszintedcsontsűrűségedvérnyomásod cukrodés egyebeketmegmondjákmi lenne jó nekedgyógyszerekkelteletömködnekvágnak szúrnak szabnakösszevarrnakelhiszedminden szavukat

Kettészakadt a világ. Egyik feleharsog, vért fröcsköl a szája,másik része kommentel,de senki nem hallgat rája.Nagy a baj, ésa múltból nézve látom,ennél jóval nagyobb bajokkusza felhői gyülekezneka szemhatáron. Aggódunk,reggeltől estig rizs és rizsaközött válogatunk. Hálátlan munka.Felcímkézett rizsa-rizsekés rizs-rizsák ömlenekmázsaszámra az asztalunkra.

magasztos decemberi napfagy dédelgeti a tájatfénylő jég-bakancsaikbantélanyók örömmel járnak

Malommá futnak össze a hegyi bércek,Őrlik a felhőket, de a fenyves délceg,Eltakart erő, vizek fölé dermedő,Gigászok párás tüdejében erjedő,Zöld mélység, mohák húsa pácolja kérgét.Vércsék sercegő nyomában vérző jércék,Az ég csókja csattan, mint a tüzes korbács,Vert acél tükrén villámlik a sok forgács.

Mit vétettem én a sors ellen,hogy őrült gazdát adott nekem,kinek csont és bőr lába, karja,s törött borbélytál a sisakja?

  múmia lettem. szikkadt szemem, bőrlevél – évezredekből üzenet.

Az orvos előtt meztelen,lennél szellembogár, botbogár, vándorló levél,összezsugorodik a lelked, összezsugorodott testedre nem ismersz rá, szellő szed szeletekre, hangfoszlányok aszimmetrikus térben, kérdez, mi fontosat mondj el?

  használt ruháimban csomag vagyok – szorgos kezek bontogatnak

A Szamos partja, okkerszín homokjaKolozsvár körül enyhén lejtő dombokHója erdeje, a cserfa, a bükkfaA mezők felett pillangó- koboldokVagy apró tündérek az égi kékbenÉs lengő, áttetsző fátylak az égen-Aztán később, mikor repülni kezdtemAttika vöröslő földjei fölöttAmíg a gépünk lassan körözött:

Üzenet kakukk szól: füst szag, szalonna és kenyér, borillat – éhes istenek intenek.

Amikor a szavak,kudarcot vallanak.A szemek beszélnek.

Kinek a története? És ki a hallgató? A vonat már elindult a síneken. Az alföldi szél felszárítja a lelket.

Hozzád kiáltottam,hogy ne legyek egyedül.Isten, te figyeltél.