– Komám, az álmok nem hazudnak! – jelentette ki Petőfi után szabadon, az egyik helyi tévében, a népi hagyomány felújítója. És elmesélt egy sztorit. Mikor megkérdezte a tanító néni, hogy mi leszünk, ha nagy leszünk, Dezsőke visszaszippantotta az orrocskájából kilógó gyertyát, előbb azt mondta volna szíve szerint: cséplőgép, de meggondolta magát és végül azt bökte […]

A fegyelmi bizottság elnöke fontoskodva tett-vett olyan arckifejezéssel, mintha nem is a szaktanácsadó, hanem maga a legfelsőbb bíróság elnöke lenne. Balján az iskola igazgatója, szikár, humortalan férfi szórta szemrehányásait a munkafegyelem ellen vétő Korláth tanár ellen. Az elnök jobb oldalán pöttöm alak, az igazgató szerény helyettese feszengett.

Ünnep szombatjának reggelén Máriskó, a kancsi szomszédoló, szokása szerint nagyokat nyögdögélve lökte be a zúzmarába dermedt kiskaput, majd sokáig kopogott. – Ne verd annyit azt az ajtót, nyitva van – kiáltott ki. – Még nem haltam meg. Ha nem halt meg, mit csinál itt egyedül? Hát mit csinálnék? Eszem magam.

Lila felületű, mesébe illő (nem hangulatmentes) ház külső felülete lehet a kiindulópont. Nem tudom, út közben ki kivel-mivel találkozik, futnak össze véletlenszerűen, a többnyire eltévedt, a csúcsra törekvő vándorok ezek, akiknek valamikor elmesélték, hogy ez a hely valamikor időhöz méltóan virágzott, manapság viszont az idő áldozatkényszere által teljesen rommá vált, elkalandozó tekinteteket és szemrehányó szavakat […]

Guszti bácsi vidáman lubickolt a tó vízében. Hogy ki az a Guszti bácsi? A b. Gyöngye téesz egyik dolgozója. Haja, szemöldöke fehér, bal orrcimpája mellett, különös ismertetőjelként, félgömb alakú szemölcs virult. Éjjel tizenegy óra. Fürdőzésre kissé szokatlan időpont, ezzel szemben csend volt, sem a táskarádiók, sem a fürdőzők nem visongtak.

A hírneves főszerkesztő elégedetten feszített a vadonatúj fotelben. Szemével újra meg újra végigcirógatta az elegáns íróasztalt, a süppedő szőnyeget és azt a két, ugyancsak új csendéletet, amit a lap fennállásának huszonötödik évfordulójára kapott. – Borcsa Aurel – jelentette be a csinos, platinaszőke titkárnő. – Bukarestből… – Engedje be! – Tiszteletem! Harsányi szórakozottan mutatott az öblös […]

Kopogtattak. – Tessék! – kapta fel a fejét a hírneves főszerkesztő, éppen kávézott, s ilyenkor nem szerette, ha zavarják. Fáradt tekintetű ember lépett a szobába. – Elnézést a zavarásért. A főszerkesztő elvtársat keresem. – Parancsoljon, én vagyok.

Hunyady nagyon szerette az idegen nyelveket. Félreértés ne essék: nem Hunyady Jenő, a hírneves matematikus, sem Sándor, Bródy Sándor fia. A mi Hunyadynk egyszerű magyartanár volt egy Hunyad megyei kisvárosban. Magas, rendkívül mozgékony fiatalember, szemei nagyok hosszú szempillákkal, de hosszú volt az orra meg a karja is, úgyhogy akár Hosszúnak vagy Nagynak is nevezhették volna. […]

Jó ez neked vagy sem, most már örökre bennem vagy. De csak félig, válaszolja erre a férfi. Nemcsak az asszonynak, neki is igaza van. Mi több, a magányos Ovidiusnak is, aki a Metamorphosesben megírta a történetet. Na nehogy bedumáld nekem, hogy már az ókorban is volt veseátültetés! Nem volt, jobb híján Jupiter meg fia, Mercurius, […]

Július. A hónap közepe. Délidő. Nagy hőség. Mindössze rövidnadrágban, mezítláb élveztem az udvar selymes füvének zöld simogatását. Ijesztő kérdést hallottam a hátam mögött. – Miféle dudorodás van a jobb lapockád alatt? – érdeklődött feleségem hangos ijedtsége. Gyere, mutassuk meg a nővérednek!

Jó vagy kevésbé jó történetek következnek, nem az én tisztem eldönteni. Én csak megírtam, ezzel azt is elárultam, egyik sem az enyém. Megtörténtek nélkülem is, ezért semmi harag. De a cím az enyém, és tán azt szuggerálja az olvasónak: ennél nagyobb, súlyosabb, tömörebb dolgok nem is történtek a mi utcánkban, városállamunkban. Egyebütt azért még lehet, […]

És miért volt érdekes ez az egész? A fürdőszobában álldogált, kinn, a társalgóban a felesége társalgott egy barátnőjével. Jó negyedóra múlva kihallgatózott, megdöbbent, mert egyetlen vak hangot se értett a két nő beszédéből, s ráadásul az egyik a felesége volt! Ami pedig további gyanúra, sőt, gyanúkra adott okot: az egyik nő gyakori aj, aj, aj, […]

(nemisálom) A végtelenbe futó út szerda reggel kilenc óra tájtól péntek estig tartott. Hogy miért éppen ettől eddig? Ki tudja? Reggelimet pontosan nyolc órakor fogyasztottam el. Utána kezdődött. Lényegében feltevés, hipotézis vagy éppen hipnózis volt a furcsa esemény, amelynek szerzője nem én voltam, hanem a bakfiskirálynő biztatására alapult: – Akkor majd meg fog találni. (mint […]

* Mircea Cărtărescu és a nők * Lehet-e újat mondani róluk? Visszhangos könyvsiker lett a bukaresti Mircea Cărtărescu novellagyűjteménye (De ce iubim femeile. Humanitas, Bucuresti, 2004), amely az írónak az Elle című, nem kimondottan szépirodalmi magazinban megjelent, egyre keresettebb rövid írásaiból állt össze – mondhatni, szinte magától. Az addig inkább az elitet és az avatott […]

-A legutolsó ház a faluban? Hogy kié, azt kérdi? Az biza a Kalányoséké. Szép ház a Kalányoséké. Erősen szép ház. Csak kicsi. Erősen kicsi. Úgy is hívják a Kalányos házát, hogy kacsalábon forgó kunyhó. Maga hallott olyanról, hogy egy ház kacsalábon forgó, de mégsem kastély, hanem kunyhó? Vagy vityilló? Vagy kulipintyó? Ugye, nem hallott? Én […]

A Jaszi Nem robog át többé zakatolva, pöfögve, füstöt okádva a sínpár mellett haladó arcába, a téli eget szikrákkal csillagozva, karcsú fekete kéményét büszkén felemelve. Nem robog át a hatalmas nyári égboltján fehér felhőket viselő tágas alföldi tájon, a Tápió hídján. Nem nézzük mi, fürdőző gyerekek a két-három kocsi lehúzott ablakaiból integető utasokat, az egyenruhás […]

(Emlékfoszlány-kompozíció) Az Eger-patak partján élek majd’ húsz éve. Itt örülök, itt szomorkodok, itt sírok, itt mosolygok (a hangos nevetést már elcsitította az élet). Van néhány barátom, kevés haragosom. Minden – család, barátok, munkahely – ideköt, s nem köt ide semmi! Itt betolakodó vagyok, megtűrt jöttment, Újszászon áruló, szökevény. Végül is mindegy, hol szenvedek /stb./, hol […]

(Emlékfoszlány-kompozíció) Ezen a sárral kevert aszott hóval mételyezett éjszakán, e toprongyos, mocskos február végi éjjen emlékezetem bekopogtat a Bercsényi utca egyik vert falú házacskájába. Régen halott nagyanyám, nagyapám beereszt, s már teszik is be az ajtót, kiutasítják a berontani készülő szelet, havat. A szél a kürtőbe költözik, ott nyüszít, felhergeli a kemencében lobogó szárízíket, kukoricacsutkát.

(Emlékfoszlány-kompozíció) A tenger él. A tenger emléke. Bennem él. Epidauroszban vertünk sátrat egy tengerparti citromligetben. A második vagy harmadik napon Zoli közölte, hogy ingyen lehet vízibiciklizni. Reggel indultunk. A nap nem nehezedett a műanyag jármű ülésére, apám sem volt itt. Felváltva tekertük a pedált, asszonyaink félmeztelenül dőltek hátra. Néha abbahagytuk, beugrottunk a vízbe (Az égbe? […]

(Emlékfoszlány-kompozíció) Éjszaka üldögélünk a parton, figyeljük a horgászbotokat – pecabot, de régen használtam ezt a szót –, várjuk a damil megfeszülését. Nézzük a csillagos eget is. A sötétségben csak annyi felhő jut el hozzánk, amennyi a kerek hold előtt tisztelgően elvonul. „Látod? Ott van Szűz Mária, ölében meg a Jézuska” – mutat a holdra Karcsi. […]

(Emlékfoszlány-kompozíció) Karcsi kérdez, miközben a könyvet a napra teszi. „Jó vastag, miről szól?” Akkor még nem tudom igazán, ezért a sértődöttek (mert sarokba szorítottak, mert menekülni akarók) nagyképűségével mondom: „Ott van a címe, olvasd el!” Sajátos, rövid nevetésével válaszol, ami megriaszt. Érzem, hogy kiismert. Volt ideje rá, hiszen gyermekéveinket, serdülőkorunkat együtt töltöttük: magas nyárfákat másztunk […]

(Emlékfoszlány-kompozíció) Kik ezek, kik ezek az árnyak emlékezetem bal alsó sarkában? Lehunyom a szemem. Múltam vizei, múltam emberei, miért, hogy itt ólálkodtok emlékeim félhomályából kiröppentve, miért, hogy incselkedtek velem? A becsukott szemhéjak mögött mozgásba lendül a múlt, kavarognak a képek, mint a torkolatnál a Tápió és Zagyva vize, összegabalyodnak, egymásba mosódnak. Vadászok rájuk, értük (magamért), […]

(Csak meg ne vénüljetek!) Szóval, lett egy pattanás a mellemen. Ott, ahol a jelvényt szokták viselni. Semmi kis folt, éktelen bibircsók. Nem zavart sokáig, előfordul ilyesmi a pápák orcáján is. Az én mellemen miért ne lehetne pattanás, tettem föl a kérdést magamnak reggelente, a tükör előtt. Aztán észrevettem, vöröses udvara lett az éktelen bibircsóknak. A […]

Hetedik nap Annyit esett az eső, hogy csak. Csodálom, hogy nem nőttünk, mert áztatott az Isten kedvire. A gyapjasok is lassan belefáradtak a rángatózásba, úgy látszik, elfogyott az erő. Csak mi álltunk továbbra is rendületlenül a sárban és sütkéreztünk a kondérok, grillrácsok mellett.

Mi van, csak nézik, nézik és nem veszik meg soha? Mert úgy bámulják az emberek azt a szerencsétlen lovat, hogy folyik ki a szemük. Pedig csak egy ló. Közönséges ló, környékünkön van belőle pár ezer legalább. Sőt, ha felszámítjuk, hogy Kolozsvár Széchenyi-téri piacára csakis lovasfogattal jártak gomblyukban rozmaringgal a zöldségelő hóstátiak, akkor az is elmondható, […]