– Azt már nem! Elismerem, hogy valamikor fontos, progresszív szerepe volt az egyháznak, de a világ ráébredt arra, hogy az egyházat, Bibliát, sőt, magát istent is újjá kell formálni.
– No fene! Eddig azt hittem, isten teremtett meg bennünket, nem fordítva.
– Az ember sok mindent hisz, amíg fiatal és tanulatlan.
– Mint én. Világos. Se mesterségem, se diplomám. Még csak egy vacak darut se tudnék kezelni – ismerte be keserű öngúnnyal. – Mester, engedje meg, hogy gratuláljak, amiért legalább magának sikerült.
– Nem tudom, te most megint csúfolódsz-e, de egyet mondhatok: ne becsüld le a tanulást. Nézd azt a sok könyvet azokon a polcokon! Az összest kiolvastam, plusz egy csomót a könyvtárból, mert csak ésszel, tanulással lehet megváltoztatni a világot. Te hány könyvet ol­vastál ebben a hónapban?
– Egyet sem.
– No comment. Remélem, a disznók közt, erre is sort kerítsz.
Most Viktor nem tudta, ironizálnak vele, vagy okítják. Eljött az éjjel, lefeküdtek. Egy ideig hallgattak, majd nyugtalanul szólt át a húgához.
– Alszol?
– Még nem.
– Nem tetszik nekem ez a Holzberger.
– Miért?
– Elég zsugori az atyafi, meg az sem ahogy, gusztál, méreget.
– Nekem se, bár addig semmi zűr, amíg csak méreget. Talán mégis jobb lenne, ha Ágoston bácsinál landolunk.
– Talán. Ez attól is függ, mit fizet, mert ha egy hónap múlva sem tejel, akkor már én mondom: el kell tűnnünk ebből a városból.
Holzberger úr megtartotta szavát, és egész tűrhető szobává varázsolta a konyháját. Még tévét is szerelt fel a számukra, hogy ne unatkozzanak, ha este befejezik a sihtjüket.
– Miért este? Hát nem nyolc órát fogunk dolgozni? – aggodalmaskodott a fiatalember.
– Nem iroda ez, Viktor úr. Mi ugyanúgy pirkadatkor kelünk, mint falun a parasztok, és addig dolgozunk, amíg villanyt kell gyújtani.
– Szép hosszú siht! – fanyalgott Viktória. – És ki fog főzni, Herr Holzberger? Maga, vagy valamelyik kantinból hozatja a menünket?
– Én főzzek? Hogy képzeli! Női munka ez, kisasszony. Mindig is az volt, ha nem tudná.
– Már elnézést! – kerülgette a guta Kis Viktort –. Nem akarom cukkolni, de ez diszkrimináció, másrészt mi állatgondozónak szegődtünk, nem szakácsnak.
Ezen elég szépen elvitatkoztak egy darabig, végül megállapodtak abban, hogy Viktória főz ugyan, de a villanyt már a gazda fizeti.
– Viszontlátásra! Pakoljanak ki, rendezkedjenek be, nézzenek körül a vidéken. Holnap ötkor azonban legyenek talpon, hogy elkezdhessük a… tanulást.

(Folytatjuk)

A Kolozsvár Társaság szervezésében mutatta be a kincses városban új versesköteteit Nászta Katalin egykori sepsiszentgyörgyi színész. A művésznővel könyvbemutatója után beszélgettünk. /Nánó Csaba interjúja/

– Pár éve mutatta be Kolozsváron a Thália erdélyi napszámosai című, színészekkel készült interjúkötetét. Azok a beszélgetések még akkor készültek, amikor Ön is színésznő volt Sepsiszentgyörgyön. De hogyan és mikor kezdődött a versírás? – Jóval azelőtt, hogy interjúkat készítsek. Iskolás voltam, amikor elkezdtem a versírást, elvittem őket a Napsugárhoz, Fodor Sándor, Kányádi véleményezte őket. Később bevittem a verseimet a Korunkhoz, Kántor Lajosnak tetszettek, én pedig nagyon boldog voltam ettől. Le is hozta őket a Korunk, 1974-ben egy antológiába is bekerültek, de a kötetnek nem volt túl nagy sikere. Az igazság az, hogy a három Forrás-nemzedék után elég gyengécske anyagok voltak, a kritikusok szerint nem voltak reményteljes, kiemelkedő szerzők a felhozatalban. Talán igazuk volt… – Az akkori fiatalok általában az Utunkhoz küldték be „alkotásaikat”, ahol K. Jakab Antal recenzálta őket. Ott nem próbálkozott verseivel? – Dehogynem! Elvittem őket Létay Lajoshoz, de ő nem szerette a verseimet, azt mondta, nekik nem ilyenek kellenek. Nem is tudom, mit vittem akkor el, vagy miről szóltak azok a versek, tény, hogy nem tetszettek. Akkor még csak próbálkoztam, nem gondoltam túl sokat magamról. Amikor pedig kezdtem hinni magamban, gyorsan letörték a szárnyaimat. Persze verseket továbbra is írtam, ugyanakkor apukám még iskolás korombon rávett, hogy vezessek naplót. De már a naplóírás előtt születtek meséim, kis történetek. Olyasmik jutottak eszembe, amik inkább verset igényeltek, amúgy is nagyon szerettem a költészetet. Jó tanuló voltam, szerettem az irodalmat. Igaz, a magyartanárnőmmel kölcsönösen nem szerettük egymást, de a munkámat, a fogalmazásaimat becsülte és díjazta. Otthon sosem mondták, hogy hagyjam abba a versírást, de nem is lelkesítettek különösebben.. Tovább »

szép halkan játszott
depressio minorban
bolondnak nézték

Budapest, 2022. XI. 3.

Lüktet az ősz a talpam alatt, keresem magamat,
Időtlen ideje, határtalan tér az akarat.
Kétszáz éves diófa, halálpontos homokóra,
Rejtett aknáit aranylevelekbe csomagolja.
Robban az idő, szétfröccsen a tájra a szivárvány,
Színek kábulatában elhalványul a tudomány. Tovább »

a jövő
a pontok között
egy ellipszis

Nemrég megtalálták Karthágó egyik hadihajóját, rábukkantak a Pergamoni Oltár hiányzó figurájára, és föltárták Aeneas állítólagos sírját. Hír szerint nem tisztázott még, hogy a sír Aeneasé, sőt Aeneas történelmi létezése sem egészen bizonyos. De nyughelyének föltárása akkor is jelentős eredmény. A sírban augur pálcát találtak. Ez nyilván azt jelzi majd, hogy Aeneas nemcsak hadvezér, hanem augur is volt. Tovább »

Zárva felejtem
rozoga redőnyömet.
Nem nekem virradt.

Budapest, 2022. XI. 4.

Kolozsvár, 2004. Abodi Nagy Béla retrospektiv kiállítása a Bánffy palotában. A fényképen balról jobbra Abodi Nagy Béla , Kós András szobràsz és Erdős Tibor, festőművész .Emlékezzünk rájuk és ragyogó alkotásaikra. (Forrás: Nagy Anna FB-oldala)

A minap véletlenül klikkeltem a youtube egyik videójára, amelyen egy vénséges vén ember beszél a pódiumon ülve közönségéhez. Spanyol beszédét viszonylag jól lehetett érteni, bár felső műfogsora olykor mintha le akart volna esni. És amit ez az öregember mondott, annak volt értelme, legalábbis a hallgatóság értette jól, de a kamera inkább elfogódott, reverenciális tiszteletet tükröző fiatal arcokra tévedt. Mert ezek a fiatalok is, akárcsak a közönség többi, a középkoúság küszöbét is átlépett tagja tudta jól: nem pusztán egy öregembert hallgat, hanem egy legendát, sőt, magát a legendát.

Pedig még ifjú koromból emlékszem erre az egykor dús fekete hajú, szőrzetű szakállas emberre, Fidel Castróra, aki évtizedeken át volt az ötvenes évek Batista-diktatúrájától felszabadult Kuba mindenható vezére. Felidézem a hetvenes éveket, amikor még, úgymond, közös szocialista táborban voltunk, s az ő alakja üdítően renitensnek hatott hatalmas testével, erejével, magával ragadó, eltúlzottan gesztikuláló előadásmódjával a szocialista tábor öltönyös, karót nyelt, inkább roskatag, semmint daliás kelet-európai pártfőtitkárok között. Fidel volt a minden a kubaiak számára, az ő szavait idézte a hegy és a völgy, hiszen ő volt a nagy szabadságharcos. Kilencven éves korára a természet őt is lecsonkította az öregedés természetének megfelelően. Tovább »

– Ugyanis itt dolgozóm, mint díszlettervező – magyarázta menet közben a festőnő. – Reggeli az asztalon. Ha szükségetek van még valamire, kukkantsatok a frizsibe. Pá, pá! Négy körül találkozunk.
– Hogy aludtál? – fürkészett Viktor húga arcába.
– Kösz, jól. És te?
Úgy tűnik, ártatlan! Bizonyára álmában babrált rajta olyan serényen.
– Mint a bunda. Nézzük, mi a reggeli!
Viktória csinált néhány szendvicset, közben elolvasták a tegnapi újságot, s már meg is született az aznapi haditerv: beugranak Freidorfra, és megnézik, milyen az az állatgondozói állás, amit az újságban hirdetnek. A település alig pár kilométerre húzódott a várostól és inkább külterületnek, mint falunak számított. Nem is olyan régen itt működött az ország legnagyobb sertésfeldolgozó üzeme és hizlaldája, amíg meg nem szüntették. Lehetséges, hogy most ismét beindul?
Felszálltak a 3-as villamosra, és rövid döcögés után megérkeztek az egykori sváb községbe.
– Jó napot kívánok! – köszönt Viktor illedelmesen egy fehér bajuszú öregapónak. – Megmondaná nekünk, hol lakik Holzberger úr? Tovább »

Beszélgetés Dr.Hubbes László-Attilával, a sepsiszentgyörgyi Kiss Béla Ikebana Kör vezetőjével

Nemrég rendezték meg Sepsiszentgyörgyön, a Kónya Ádám Művelődési Központban az immár szokásossá vált őszi ikebana-kiállítást, melynek fő célja bemutatni a Kiss Béla Ikebana Kör művészeinek legsikerültebb alkotásait, egyszersmint népszerűsítve a hagyományos japán virágrendészet kultuszát. Sajnos mi, a „szakma kivülállói” eléggé keveset tudunk erről a szemet-szívet gyönyörködtető ősrégi művészetről, ezért a Kör vezetőjét dr. Hubbes László-Attilát kérdeztem az ikebena történetéről, eszköztáráról, az egyes alkotói stílusokról, valamint a sepsiszentgyörgyi, immár komoly múlttal rendelkező csoportosulás terveiről. Tovább »

csak játszani
akartam veled
csak azt akartam
labdám legyél
hogy feldobjalak
s ha esel
kifogjalak Tovább »

Álmomban beírom telefonomba, hogy „dugó”. Hát rengeteg parafadugó potyog le az égből. Teremtenék? Azt nem lehet büntetlenül megtenni. Fogom, morzsolom a dugókat: tiszta valódi parafa.

Budapest, 2022. XI. 1.

Petőfi aztán keleten élt,
mert oda vitte őt a kozák –
ott halt meg, ágyban, párnák közt,
végre nyugalomra talált. Tovább »

diákhangyák fordulnak be
celebnévre szűk utcába
nyílik gonosz vakondtúrás
mindnyájukat elemészti
a halál vár aztán lecsap
ha már összetömörültek
fehér vallás sárga halál
anyaszívek feketülnek

Budapest, 2022. X. 31.

Láttam hegyeidet, Uram, japán kávéscsésze voltál, aranyozott széllel. Fekete táskák mélyén tág szemek, hófehér száraz könnyek, kába álomfelhők olaszországi vécékről, nagy vizek, Tovább »

Tovább »

Főleg hűvös napokon járt be a könyvtárba. Leemelt egy könyvet a román polcról, azt félóráig olvasta, azalatt megmelegedett. Kölcsönözni nem tudott, mert nem lévén állandó lakhelye, könyvtári belépőt se kapott, ezért a kiválasztott könyvet elrejtette a többszáz többi közé, majd onnan elővette következő alkalommal.
Megtehettem volna, hogy az említett módon elrejtett könyvet, (mert könnyen felfedeztem, melyik az, ugynis a gerincével befele, a fal felé helyzte el) a helyére illesszem, de hát nem volt szívem hozzá – tegyek rendet, amikor azzal a kedvét szegem?! Tovább »

temetni mentem az öngyilkos csigát
szépen beszélt a kaktusz
utána nem tudtam merre menjek

Budapest, 2022. X. 29.

Tünemény

Fent déli holdfény –
Lágy sejtéssel kitárulsz
a nyirkos ősznek .

Az ég felé

Szilvakék lélek –
Magányom merülése
a tisztulásba.

Napidő

Fák sötétülnek
őszdéli napsütésben,
lombjuk fellobban.

Hozzánk nőnek a dolgok, a dolgokhoz hozzánövünk, hiába a nikkelezett kések a fiókban, mégis a megfeketedett, zsilettvékonyra fent vágószerszám tolakodik kezünk ügyébe mindig, mellyel gyermekkorunkban is zsíroskenyeret kentünk, s meggyfanyelének tapintása bőrünk alatt lüktet; és hiába a nájlonvödör a sarokban, mindig a korhadt vizeskártya után nyúlkál a vénember, ha szomjas, bizony, hozzánk öregednek a dolgok, mert a negyvenéves fakanál már repedezett, ráncos vénasszonyarc, a puliszkakeverő kalap fonnyadt, mint az őt szorító térdeken a bőr, és pergamensárga, mint bőr a kézfejen; elhatalmasodnak fölöttünk a tárgyak, idegesen kapkod az ember, ha otthon felejtődött zsebéből a bicska, karját rázza, ha hiányzik róla a karóra-bilincs. Élünk a lelkes dolgok bűvöletében, s úgy érezzük, hogy belőlünk szakad ki, ha köröttünk valami megszűnik, ha többé már nincs. Tovább »

Miután egy játékkészítő cég megalkotta Barbie-t, az öltöztetős babát, és tizenkétmillió darabot adott el belőle: meglepő ajánlattal lépett a vásárlók elé. Bejelentette, hogy Barbie-t hajlandó ingyen kicserélni egy modernebb és tökéletesebb játékbabára.

A cég számára egyben jó üzlet a csere. Ugyanis az új modell ruháin visszanyeri a befektetést. Így az ajándék egyben állandó fejadó, amelyet a megajándékozott gyermekek szülei fizetnek. Tovább »