5.

Szász Melindát (Trompi) édesanyja hétéves korában adta be a segesvári árvaházba. A jegyszedőként dolgozó asszony nem ért rá gyerekeivel foglalkozni, a gyámhatóság pedig kötelezte, hogy beadja őket biztos helyre. Melinda legnagyobb traumája az volt: nem értette, mi történt vele és hogy miért. „Csak kérdések, miértek voltak bennem” – fogalmaz ma. Pedig az otthonban nem is volt túl rossz dolga. Ám egy agresszív, nagyobb lánnyal meggyűlt a baja, amíg egyszer csak rá nem jött, hogy neki is van elég ereje szembeszállni vele. Attól kezdve nehezebb volt megfélemlíteni: mindent erőből akart megoldani, megtorolni.
Miután anyja Csíkszeredába költözött, Melinda pedig elvégezte a nyolcadikat, saját kérésére a csíksomlyói otthonba helyezték.
A kilencedik osztályt már a csíkszeredai faipari líceumban kezdtem. Nagyon szemtelen, agresszív lány voltam – talán a gyerekotthoni évek miatt –, valósággal sportot űztem a verekedésből. A líceumban nemcsak a lányok, a fiúk is tartani kezdtek tőlem. Az iskolából nem lógtam soha, mert nagyon tetszett, hogy félnek tőlem a többiek. Később megismerkedtem a székelykeresztúri és csíksomlyói otthonokban lakó dzsúdós lányokkal, és … beiratkoztam én is, így lettem nehézsúlyú cselgáncsozó. Sok versenyt nyertem, többek között román bajnokságot is. A döntő Bukarestben volt. Eléggé rossz passzban voltam, de az egyik lány bekiabált: „Trompi, ha nyersz, van egy tésztád a Toscában!”; én ettől olyan erőre kaptam, hogy egyből ippont dobtam az ellenfélen. Ez volt talán líceumi éveim legszebb időszaka. Az egyik edzés után egy csapattársam kijelentette, mindenkit meghív a Toscába egy tésztára. Kimeredt szemekkel néztük…, honnan van annyi pénze…, de senki nem kérdezte meg tőle, hogy mit ünnepel… Mindenki kikérte a tésztáját, megettük, és a csapattársam akkor közölte, hogy neki biza egy leje sincs… Összenéztünk, és mindannyian elrohantunk a helyszínről…
Bevallása szerint hirtelen haragú, lobbanékony, kezelhetetlen lány volt, aki hadilábon áll az anyjával és a felnőttek világával. Vannak szerelmei, de nem tud mit kezdeni ezzel az érzéssel. A problémáit a lehető legegyszerűbben oldja meg. Például így:
Amikor ballagtunk, az osztályfőnökömmel akartam egy közös fényképet, de nem volt egyenruhám. Egy hozzám hasonló alkatú lányt kértem meg, hogy addig adja ide az egyenruháját, de ő nem akarta. Győzött az erő: elvertem, elvettem a ruháját, és amikor lefényképezkedtem az osztályfőnökkel, visszaadtam a lánynak a ruhát. Nagyjából így végeztem el az iskolát.
Dolgozni kezdett, anyjához költözött, de nem jöttek ki egymással. Érdeklődni kezdett az apja iránt, az anyja hallgatott. Távollétében Melinda előkereste a válási végzést, s megtudta a válás okát: apja a férfi nemhez vonzódik. Sokként érte a hír. Bukarestbe utazott, ahol összeállt egy kolozsvári fiúval; terhes lett. Megtudta, hogy az apja Petrozsényben él…
Otthagytam mindent Bukarestben, a munkásszállót, na meg a férfit is, és Petrozsénybe mentem. A találkozás apámmal jól sikerült, magas, jóképű férfi volt. Megismertem a másik három féltestvéremet, két fiút és egy lányt. Apám befogadott, de nem mertem elmondani neki, hogy terhes vagyok. Ő és a lánytestvérem a santieren dolgozott, én is odamentem, amíg nem találok jobb munkát. Négy-öt hónapos terhes lehettem, amikor apám számára is kiderült az állapotom. Elkergetett a lakásából. Pár napig hányódtam Petrozsényben, aztán munkát kaptam az ottani bútorgyárban. A mesterek kedveltek, és segítettek, hogy állami lakást… kapjak. Az új munkahelyemen nem mertem elmondani, hogy terhes vagyok, attól tartottam, hogy ha kiderül, elzavarnak onnan… Egy nap mentőt hívtak hozzám a munkahelyemen, és bevittek a kórházba vakbél gyulladás gyanújával. Persze én tudtam, hogy nem vakbélgyulladásom van, hanem megindult a szülés. A kórházban gyors, sima vajúdás után gyönyörű kislánynak adtam életet, aki az Edit nevet kapta. Akkor, 22 évesen éreztem át azt, hogy mennyire felelőtlen vagyok: a terhességem alatt egyetlen orvos sem látott… De azt tudtam, hogy bárhogy is alakul a sorsom, a lányomat a lehető legjobban fel kell nevelnem. És akkor én, az erős nő, törékeny lelkű anya lettem…
A gyerekkel Csíkszeredába utazott, de az anyja csak az unokájára volt kíváncsi, lányát látni se akarta. Melinda a gyerekkel meg se állt Kolozsvárig: megkereste a kislány apját, aki mindkettőjüket örvendezve fogadta.
Jó volt látni, hogy boldoggá tette az apaság. Megbeszéltük a dolgainkat, és úgy döntöttünk, összeköltözünk… Nem volt még két hónapos a kislányom, amikor egy Kolozsvár melletti kis faluba költöztünk, a fiú szüleihez… A párom csak hétvégén járt haza, mert Kolozsváron dolgozott… A szülei kezdetben kedvesek voltak, de sajnos ki kell mondanom, nem szerették a magyarokat, és folyamatosan beszólogattak. Persze én sem hagytam magamat, így néhány hónap alatt óriási lett a feszültség. Akkor megmondtam a gyerek apjának, hogy mi is Kolozsvárra költözünk…A munkahelyén igényeltünk olyan munkásszállót, ahol mi is lakhatunk… A kedves párom viszont minden nap tökrészegen jött haza, és kibírhatatlan volt… Megmondtam neki, ha nem fejezi be ezt az életmódot, akkor hazaköltözöm anyámhoz Csíkszeredára. Nem volt, aki meghallgassa, és ő továbbra is csak ivott, ivott és ivott.
Közben lezajlott a forradalom is, én meg fogtam a leánykát, és hazamentem anyámhoz Csíkszeredára. A fogadtatás a szokásos volt: a leányka maradhat, én meg mehetek, amerre látok… Akkor eldöntöttem, keresek valami lakhatást, a leánykámat nevelni szerettem volna, azt akartam, ha szegényen is, de mellettem legyen. Megkerestem a régi dzsúdós társaimat, elpanaszoltam nekik a sorsomat. Volt egy Rozi nevű lány, ő ugyancsak egyedül nevelte a fiát. Ő mondta, hogy ahol lakik, ott vannak elhagyott garzonok. El is foglaltam egy ilyen elhagyott lakást. A forradalom után ugyanis sok vállalat megszűnt, a munkásszállóik pedig üresen maradtak. Ezeken a lakásokon se ablak, se ajtó nem volt, a fürdő és a konyha pedig közös volt… Az ismerősök azzal segítettek, amivel tudtak: ki ajtóval, ki ablakkal, a gyerekotthoniak a segélyszállítmányokból tettek félre nekem. Egy szesztöltödében álltam munkába. A rendszerváltás utáni keresetekből nagyon nehéz volt megélni, de próbáltam fenntartani magunkat. A kislányomra egy barátnőm vigyázott, amíg én dolgoztam. Munka után kerestem a lehetőséget egy kis pluszpénzre. Így kezdtem eljárogatni a piacra, és mivel a gyerekotthoniakkal jó viszonyt ápoltam, az „itt a piros, hol a piros” játéknál én őrködtem, jönnek-e a rendőrök… Itt találkoztam életem nagy szerelmével is, Ivánnal, aki néhány évvel fiatalabb volt nálam. Ő is gyerekotthoni volt, az „itt a piros”-ból és más játékokból tartotta fenn magát. …Egyik nap razziáztak a rendőrök, a cél az illegális szerencsejátékosok lekapcsolása volt. Hiába álltam őrt, kevés voltam hozzá. Próbáltam menteni a menthetetlent, szembeszálltam az egyik rendőrrel, és letéptem a rangjelzését. Emiatt két napra előzetesbe kerültem. Anyám a hír hallatán magához vette a lányomat. Két napig gondolkodtam, hogyan tovább, mi lesz, ha börtönbe kerülök. Szerencsére engem kiengedtek, de a fiúkat lecsukták. A munkahelyemről sem rúgtak ki, értékelték a munkámat.
Rájött: ide-oda hányódva nem tudja eltartani a lányát. Akarva-akaratlan csak az anyja segítségére szorult. Kidobóként (biztonsági őr) helyezkedett el, de alig jutott az egyről a kettőre. Rozi nevű barátnője javaslatára Magyarországra utaztak, jobban fizető munka reményében.
A Nyugati pályaudvarra érve csodálkoztam rá, hogy mekkora ez a város a mi Csíkszeredánkhoz képest. Egy barátnőmhöz mentem, aki a józsefvárosi piacon dolgozott kínaiaknak, és egy öreg bácsinál lakott albérletben, így csak néhány napig maradhattam nála. Bekerültem a rendszerbe, feketén dolgoztam a kínaiaknak a piacon. Aránylag jól kerestem, és sok ismerőssel találkoztam Csíkból, még a biztonsági őrök is csíkszeredaiak voltak. Így mindig akadt valaki, akinél megszállhattam, amíg össze nem rakom a pénzt albérletre. Közben anyámnak is küldözgettem a pénzt a lányom nevelésére… Egy nap a biztonsági őrökkel beszélgettem, amikor észrevettem apámat. Megörültem neki, ő pedig meglepődött. A belvárosban, a Csengery utcában lakott egy idős néninél az újdonsült párjával. Most már nyíltan felvállalta, hogy ő inkább a férfiakhoz vonzódik… Látszólag megoldódott a lakhatási problémám, odaköltöztem apámhoz… Nem volt kellemes látvány számomra, hogy két férfi ennyire szereti egymást. [Apám] elmesélte, hogy még kisfiúként Marosvásárhelyen egy pap rontotta meg, és évekig szexuális kapcsolat volt közöttük. Később hiába próbált nőkkel kialakítani kapcsolatot, és hiába született négy gyereke…Nekem ez eléggé érhetetlen volt, de próbáltam elfogadni, hogy ő más.
Apám akkor már nyugdíjas volt és magyar állampolgár… Ha éppen olyan kedve volt, akkor elzavart a lakásból. Hangulatember volt. Valahányszor elzavart, mindig eszembe jutott anyám, aki ugyanezt tette, … arra gondoltam, hogyan lehet egy gyerek annyira rossz, hogy egyik szülője sem akarja. Szörnyű volt a szeretethiány, mert nem tudtam, mit tettem én ezzel a két emberrel, hogy így bánnak velem.
Szerette volna magával vinni a lányát is Pestre, de a kislány annyira hozzánőtt a nagyanyjához, hogy őrá bízta a döntést. Melinda utazott, a lánya maradt.
Egyik nap felhívott Csíkszeredáról egy barátnőm, hogy anyám kórházba került, a lányomra a bátyám vigyáz. Hazautaztam, de anyám veséje felmondta a szolgálatot, és ő sajnos pár nap múlva meghalt. Nem csak azzal kellett szembesülnöm, hogy nincs már anyám, hanem azzal is, hogy a lányomnak nincs többé a mama. A lányom értelmes, kilencéves volt, sokkolta a nagymamája halálhíre. Akkor éreztem először, hogy bármilyen rossz volt hozzám anyám, a kislányomat őszintén szerette és szépen nevelte; és akkor mindent megbocsájtottam neki.
A kislányt egy jó barátnője gondjaira bízta, aki a meghalt mama lakásába költözött. Úgy számították, Melinda hamarosan magával viheti és budapesti iskolába járathatja. Mindent elkövetett volna, csakhogy lányának megadja mindazt, ami szükséges. Egy idő után ismerős rendőr jelezte Csíkszeredából: rosszul bánnak a lányával. Azonnal hazautazott.
A kislányom még soha nem ölelt annyira magához, mint akkor; sírt, zokogott, hogy ne hagyjam őt ott. A híres barátnőm nem volt a lakásban, ezért a következő utam hozzá vezetett. Ami düh volt bennem, azt mind rajta töltöttem ki, nagyon megvertem. Még jó, hogy a lányom csak ezután mesélte el, hogy a „barátnőm” a fiúját is odaköltöztette a garzonba… Úgy döntöttem, Csíkszeredán várom meg a tanév végét. Pénzem nem volt sok, de próbáltam beosztani.
A többi fejlemény már-már kalandfilmbe illő: eladta anyja lakását, a 2900 márkát apja gondjaira bízta, s ő hamis vízummal Kanadába akart emigrálni. Az apa a pénzt eltüntette, a kanadai tervből Münchenbe érve nem lett semmi, ahol azt mondta az őt igazoltató rendőröknek, hogy Olaszországba igyekszik, azok elvitték a Caritashoz, amelynek emberei segítették és föltették a velencei vonatra.
Így érkeztünk meg Velencébe nyolcvan német márkával. Kivettem egy szobát egy kis panzióban, hogy a lányom legalább aludjon egy jót. Reggel felhívtam apámat, hogy küldje a pénzemet… Ő azt mondta, a maradék pénzemből aranyat vett. Azóta sem láttam sem a pénzemet, sem az aranyat.
Nehéz időszak jött ismét, de legalább a lányom velem volt. Őt lenyűgözte Velence…, én meg csak mentem mellette arra gondolva, hogy hol alszunk, mit eszünk majd. Akkor románokkal találkoztunk, akik abból éltek, hogy boltokból loptak, és elhagyatott házakban laktak. Csatlakoztam hozzájuk, és azt ettük, amit lopni tudtam. De borzasztó volt a félelmem, hogy mi lesz Editkével, ha engem elkapnak és lecsuknak. Az egyik román fiú azt javasolta, menjünk a kislánnyal Veronába, az ottani Caritas segíti a gyermekes nőket, egy másik meg azt mondta, Triesztből indulnak hajók Ausztráliába, és neki van embercsempész ismerőse ott. Ez csábító volt, így elmentünk Triesztbe, de amikor megláttam, milyen körülmények között kellene utazni, úgy döntöttem, inkább maradunk…Veronáig blicceltünk. A helyi Caritasnál volt étel és tisztálkodási lehetőség, de ott lakni nem lehetett. Találtam egy elhagyatott házat, oda költöztünk a leánykával. Sok román is lakott ott, szerencsére jól kijöttem velük. Augusztus végén beírattam a lányomat iskolába, én meg takarítani jártam. Nem sokat fizettek, de legalább volt valami, amibe belekapaszkodhattam.
A „regény” pedig folytatódott: egy olaszul jól beszélő tunéziai fiú lett a „szószólója”, s addig jártak a helyi Caritas nyakára, amíg ajánlottak neki egy olasz családot, akiről úgy tűnt, befogadnák őket. Ámde nekik csak Editke kellett. Végül, megesett a szívük az anyán is.
Gyönyörű házban laktak, voltak gyerekeik is. Giovanni a vasútnál dolgozott valami vezetői pozícióban, a felesége tanárnő volt. Nagyon sokat segítettek rajtunk, először házaknál kerestek nekem takarítói állást, a lányomat meg olaszul tanították. Lassan kialakultak a dolgaink. Pár hónap után Giovanni beszervezett dolgozni a vasúthoz vonatot takarítani, mert… mivel tudtam románul, könnyen ment az olasz is.
Igyekeztem albérletet találni. Giovanniék ebben is sokat segítettek: adtak bútorokat, ágyneműket, mindent, amire szükség volt; kezdett rendbejönni az életem. Giovanniék családjával is nagyon jó kapcsolatot ápolok, még Editkét is megkeresztelték…Most már tizenöt éve dolgozom az olasz vasútnál, de még két másik helyen is. Hajtom magam, amennyire az egészségem engedi, mert vettem egy lakást itt Veronában részletre, és remélem, egyszer a saját tulajdonom lesz. A lányom már 25 éves, és éli a saját életét.
Happy end? Nem éppen. Az árvaháziak számára nincs boldog, végleges megoldás. Mindig marad a kétely, az önostorozás, a szorongás: miért romlott el az életük? Ki a hibás? Melinda jól tudja: szeretni akarta a lányát, ahogy őt nem szerették, de lám, ő is csak rosszul szeretett…

(Befejezése következik)

Előzmények: Árvákról – nem csak árváknak 1; Árvákról – nem csak árváknak 2., Árvákról – nem csak árváknak 3., Árvákról – nem csak árváknak 4., Árvákról – nem csak árváknak 5., Árvákról – nem csak árváknak 6., Árvákról – nem csak árváknak 7., Árvákról – nem csak árváknak 8., Árvákról – nem csak árváknak 9., Árvákról – nem csak árváknak 10.