Szeptember 2-án, szerdán délután a marosvásárhelyi rádió magyar adásának vendégeként Winkler Gyula, erdélyi EP-képviselő közel egy órán át válaszolt a műsorszerkesztő kérdéseire. Végre egy türelmes, értelmes, pallérozott tudással megáldott európai hang (az eddig hallottak között), amely nem szlogeneket és általánosságokat hord össze, hanem minden oldalról vizsgálat alá veszi a migráns kérdést és összefüggéseit. Nem tudom, hányan hallgatták végig, de aki megtette, az nagyon alapos leckét kaphatott a kérdéskörről, az Európai Unió lépésvesztéséről és zűrzavaráról. Aki pedig nem hallgatta az adást, a hivatkozásra kattintva most megteheti…
Nyilván, pár nap alatt gyors megoldás nem fog, mert nem tud születni. (Ez is a demokráciának köszönhető. Amely kizárja a kézi vezérlést.) A migránsok pedig feltorlódnak Görögországban, Olaszországban, Magyarországon… A Keletinél szinte-szinte tarthatatlan már a helyzet. Amilyen hamar csak lehet, gyors döntést kell hozni olyan értelemben, hogy ha ezt a helyzetet enyhíteni akarják, akkor pénzalapokat is hozzá kell rendelni, mert nagy tömegekről van szó. Winkler szerint hamarosan ki kell derülnie annak, hogy az EU-t alkotó országok akarnak-e egy erős európai népközösséget, vagy miként az első világháború kitörésekor történt, felrúgjuk a nemzetközi együttműködés szabályait és mindenki a saját nemzeti politikája erejében és érdekében munkálkodik. Fel kell tegyük ugyanakkor azt a kényes kérdést is: hol van ilyenkor az ENSZ? Hiszen az Unión kívüli államokra Európának nem terjed ki a hatásköre. Törökországra például nincsen direkt hatása, pedig ott sok mindent meg lehetne oldani… Az ENSZ begubózásának megvannak az okai, de ez nem jelenti azt, hogy a cél érdekében ne változtasson a politikáján.
Emlékezzünk vissza – és ezt már én mondom – : 1956-ban is tehetetlen és ködösítő volt…

*

(Némileg belső elégtételt is éreztem a marosvásárhelyi adást hallgatva, hiszen Winkler Gyula nagyjából ugyanazokra figyelmeztetett, amiről magam is megpróbáltam szólni: mielőtt véleményt formálnánk az egész jelenségről, gondoljuk át, hogy a migrációról szólva, nem egy ördögtől való cselekedetről van szó, hiszen dédapáink, nagyszüleink, sőt szüleink is könnyen kerültek-kerülhettek abba a helyzetbe, hogy valamilyen komoly indokkal szülőföldjük elhagyására kényszerüljenek. Mindenkiből lehet menekült és mindenkiből lehet akár befogadó is – ilyen a világ rendje…)

*

Az interjúban szó esett arról is, hogy világosan ki kell deríteni: anyagilag kik állnak a migránshullám pénzügyi támogatása mögött, kik fölözik le ennek a hasznát, hiszen egy borzalmas költséges úti vállalkozásról van szó, amelynek lebonyolításáért többszörösen kizsákmányolják a rászorulókat. Tisztázni kell ennek az egész jogi hátterét, és nyilvánvalóvá kell tenni, hogy hol van a határa a menekültek segítésének és hol kezdődik az embercsempészet.
Az osztrák titkosszolgálat értesüléseit megszellőztetve (a hadseregközeli InfoDirect-ről van szó) olyan hírek terjengenek, hogy az Egyesült Államok bizonyos nemkormányzati körei, köztük a közismert pénzemberrel, Soros Györggyel komoly összegeket áldoznak a vészhelyzetben lévő földönfutó menekültek anyagi támogatására. Az osztrák lap arról is beszél, hogy az embercsempészek egyre feljebb srófolják az árakat, az amerikai pénzügyi segítség úgymond csak kiegészítője a teljes tarifának. A Sorost ért vádak nem újak: az osztrák sajtó emlékeztet arra, hogy sokak szerint ő áll az ukrajnai káoszkeltés háta mögött s pénzeihez köthető az ún. „narancssárga forradalmak” támogatása is.
A titkosszolgálatoknak az a feladatuk, hogy minél hamarabb fölgöngyölítsék a nemzetközi bűnszervezet hálózatát s ártalmatlanná tegyék. Nem valószínű, hogy az előzetes megszellőztetések kimondottan jót tennének a felderítés eredményességének…

*

A magyarországi hivatalos statisztika szerint 1956. október 23-át követôen 151731 személy távozott illegálisan Magyarországról. A hivatalos osztrák és jugoszláv jelentések szerint ez a szám 193 885. (Központi Statisztikai Hivatal: Jelentés: Az illegálisan külföldre távozott személyek fôbb adatai 1956. október 23-tól 1957. április 30-ig. Régió, 1991/4.) Az ICEM (Intergovernmental Committee of European Migration) statisztikái szerint 1957 végéig összesen 196 279 magyar menekültről beszélhetünk. (In: PUSKÁS Julianna: Magyar menekülôk, emigránsok „DP-k és 56-osok” 1944–1957. Aetas, 1996/2–3. 73.). Ezeket a hivatalos adatokat Szabó Juliet idézte a Múltunk 2007/1-es számában („…s várja eltévedt fiait is.” Az MSZMP repatriálási és hazalátogatási politikája 1956 és 1963 között) Mivel a legális határátlépés akkoriban csak kivételes esetekben és inkább csak egyéni elbírálás alapján volt lehetséges, a menekültek döntő többsége rövid idő alatt a zöldhatáron át távozott, nem egyszer az osztrák határőrség cinkossága mellett. (A tanulmány különben arról szól, hogy ezt a vérveszteséggel járó népfogyást hogyan igyekezett a Kádár-rendszer különböző megengedő módszerekkel enyhíteni, a menekülteket hazaédesgetni, a megtévedtek, a kalandra vágyók tette fölött szemet hunyni.)

*

A Magyarországra irányuló magyar migráció méreteiről, amely az anyaországot állította nehéz próba elé, illetve a szomszédos utódállamok magyarságát gyengítette, Franka Tibor közöl már említett riportkönyvében kerekített adatokat 1919-től, amikor is két hullámban özönlöttek az anyaországba a két világháború utáni zűrzavaros helyzetben az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki menekültek. Összességében ez az első hullám esetében 400 ezer magyar embert jelentett, a második hullám (1938-1949 között) mintegy 250 000 embert jelentett (köztük majdnem 20 ezer moldvai csángót).
A riporter adatokat szolgáltat azokról a, magyartól eltérő nemzetiségű csoportokról is, akiknek 1973-mal bezárólag Magyarország otthont adott emberbaráti alapon (és amire valamikor nagyon büszke is volt):

1939: 50-100 ezer lengyel menekült
1942-44: 5000 német táborokból szökött francia hadifogoly
1944: Több tízezer ukrán és tatár menekült
1949 után érkezett és le is telepedett 3171 görög politikai menekült
1973 után becslések szerint 1200 chilei politikai menekült

*

A komor, sokakat elkedvetlenítő adatokat oldani néhány percig a költészethez menekültem. Érdekes módon Lucian Blaga verseiben találtam meg azt az érzelemvilágot, mely a migráns-kérdéssel összefüggésben megkörnyékezi az embert. Aki megpróbált az életben menekülni valami elől, mindegy, hogy fizikailag vagy csak lélekben került rá sor, az könnyen megérti ezt a fajta ellágyulást és lírai feloldódást, még akkor is, ha a szavakban csak halvány utalás jelzi, hogy pótolhatatlan veszteségről, mérhetetlen fájdalomról van szó. Ajánlom eddig kitartó olvasóim figyelmébe a Hazátlan idő című versét, Lengyel Ferenc fordításában:

A hazátlan idő: víz nélküli folyam,
száraz a szemhéj, mint a meder, olyan.
A hazátlan idő: legyőzetett szivek,
meddő korok, holt lelkiismeret.
A hazátlan idő: sötét, baljós mese,
hegygerincek zúgó, fekete fenyvese.
A hazátlan idő: anyaföld, szántatlan,
kihalt szárnyalások, lelkek darabokban.
A hazátlan idő: ellobbanó fáklya,
sors harangja és az ég rideg magánya.
A hazátlan idő: keserű szerelem.
Méhraj – mennyekre, viaszra éhesen.
*

Az Alinak öltözött Wallraff törökös bravúrjának azért van kiemelt jelentősége, mert az 1942-ben született, már fizikailag lestrapált újságíró előtt lassan becsukódtak az általa kedvelt munkamódszer kapui: túl idős ahhoz, hogy fedőmunkákat vállaljon. Úgy fogott ki ezen a hátrányon, hogy fiataloknak hirdet tanfolyamokat, akiket aztán megtanít az álruhás újságírói viselkedésre és tevékenységre, valósággal menedzselve őket. Van mit tanítania a fiataloknak.
A Legalul-ban részletesen ecseteli egy (pontosabban: nem is csak egy, de egy egészen biztosan!) zseniális húzását: az Alivá vedlett Günter elhatározza, hogy próbára teszi a katolikus egyház tűrőképességét, vajon mennyire viszonyul keresztényien az idegenekhez, a bevándorlókhoz. Kitalál egy fedőtörténetet (német menyasszonya van, akit a keresztény családja nem hajlandó addig hozzáadni, amíg át nem keresztelkedik a katolikus hitre), amellyel sorra bekopogtat különféle templomok papjaihoz. Az erről szóló fejezetben rögzített élő párbeszédekben Ali-Wallraff nagyszerűen alakítja a keresztény s mindenek előtt a krisztusi tanokat alaposan ismerő idegent, akit mégis rendre elutasítanak. Van, aki egyszerűen lerázza, más olcsó kibúvókat keres, és olyan is akad, aki már-már hajlandó lenne, beadni a derekát, de túl hosszú türelmi időt szab ki az átkeresztelkedni vágyó számára. Végül az sem segít, hogy a szerző bekopogtat egy, az átkeresztelkedéssel járó tanfolyamokat szervező lelki segélyszolgálathoz (Felicitas). Az eredmény ott is lesújtó – kiderül, hogy a krisztusi tanok mit sem számítanak a mindennapokban, csakis szabályok és dogmák, utasítások léteznek. És aki felnőtt korban közeledik a kereszténységhez, az nem hiteles, elutasításra ítéltetik. Egy fiatal pap meg is fogalmazza: „Nincs szükségünk olyan emberekre, akik mások kívánságára válnak katolikussá, vagy mert így előnyös számukra. Nem vagyunk biztosítótársaság, értse meg…” Pedig Ali sok mindent tud: imádságokat, egyházi énekeket, bibliai tételeket, a katekizmust. De hiába mondatják fel vele alkalmanként a tudnivalókat, a válasz változatlanul elutasító. Elhatározza, hogy egy vidéki településen próbál szerencsét. „Mintegy 100 kilométert utazik vidékre, és ahol a települést a legszegényesebbnek, a templomot a legelhanyagoltabbnak találja, megáll. A plébániára indul. Egy fiatalabb férfi nyit ajtót. Én: – Beszélhetek lelkész? – Igen, én vagyok az – mondja a civil ruhás férfi, kigombolt ingben. Ali először lát papot szolgálati egyenruha nélkül. A fiatal férfi betessékeli hivatali szobájába. Ali belekezd problémája ecsetelésébe. A pap félbeszakítja, még mielőtt a végére érne. – Megértem magát. S most azt akarja kérni, hogy kereszteljem meg? Én: – Igen. Pap: – Természetesen. Megtehetjük. Egy-két napon belül. Akkor maga katolikus lesz. Én pedig kiállítok magának egy keresztlevelet. Kész!… Feltűnik, hogy az egyáltalán nem hivatalnoknak látszó fiatal pap enyhe keleti akcentussal beszél. Mint később megtudom, négy évvel ezelőtt települt át Lengyelországból. Talán saját életrajza tette képessé arra, hogy azonosuljon egy üldözött külföldivel, vagy legalább is beleélje magát annak helyzetébe, talán saját hazájában is volt alkalma érezni, mit jelent az üldöztetés… Az is lehet, hogy beleérzőkészségére csak nálunk… tett szert, ahol ővele is nem szívesen látott külföldiként bántak. Mindenesetre, jobbnak látom, ha őt sem nevezem meg, tartva attól, hogy ha emberséges és keresztényi cselekedete nyilvánosságra kerülne, felettesei azt súlyos szolgálati vétségnek tekintenék és ennek megfelelően büntetnék.”
Az identitáscsere Wallraff-Alinál azzal az „eredménnyel” járt, hogy mind jobban érezte: átalakult törökké. Török érzelmekkel kezdett viszonyulni a külvilág eseményeihez, mind szorosabb szolidaritás szövődött közte és török „sorstársai” között. Kezdte idegen szemmel nézni a németeket…

*

De hát lehetséges ez? Vagy csak kivételes lélektani jelenségről van szó? Érdekes vallomásból idézek, amit egy budapesti szemtanú tett nekem, kellő diszkréciót kérve. Természetesen nincs miért lelepleznem, hiszen ha jól meggondolom, tulajdonképpen helyettem is beszélt:
„A menekültekkel én minden nap találkozom a Keleti mellett. Most az állomás és a Baross-téri aluljáró a csatatér – hamarosan a ’központi láger’ válik azzá: a kijelölt ex-kínai piac is alig ötpernyi járásra van innen. Ablakom alatt éjjel-nappal szirénáznak a rendőrautók a Keleti felé.
A testközeliség ambivalenssé teszi az embert – az idegenkedés meg a félelem előszobájává lép elő. Mivel segíteni nem tudok (az ún. ’humanitárius segítségnyújtás’ a tüneti kezelés egyik apró összetevője csupán; a Nagy Sámán – az Állam – nemhogy orvosolná, töketlenkedésével súlyosbítja a bajokat. Pedig csak ő tudna valamilyen – akár ideiglenes, de normális – megoldást találni. Kíbicként nem súgok: magam sem tudom, mit lehetne/kellene tenni.
Hozzáállásom ambivalens, azaz kissé sunyi és gyáva. Ha lehet, elkerülöm a menekülteket (ahogyan a koldusokat, a hajléktalanokat is) – foglalkozzék velük, akinek az a dolga! De kinek a dolga ez..? Kissé tartok is ezektől az elkeseredett emberektől, különösen így, tömegben. Pedig viszonylag békések voltak eleddig – most már, ahogy olvasom-látom, agresszívabbak lettek. Eddig átmentem köztük az aluljárón a metró-lejáratig… Ambivalenciám azonban nem jár együtt a (politikai) kétszínűséggel: nem sírok álságos krokodilkönnyeket szegény ’migráncsok’ sorsa okán – baráti beszélgetéseken is bevallom, hogy semmilyen ép ötletem nincs a megoldásra. Mindig büszke voltam toleranciámra, semmiképpen sem uszítanék az idegenek ellen – de a parttalan szolidaritást a púderes seggű értelmiségiek megalapozatlan szófosásának tartom. Ahogyan (saját, ’nemzeti’) hajléktalanjainkat sem fogadom be a lakásomba, télen sem – úgy a főcsapás (Németország) irányában népvándorlókkal sem tudok mit kezdeni… Mea maxma culpa!”

*

A pánikkeltő, szigorúan eseménykövető és leltárkészítő újságírástól eltérően ma is akadnak magukra valamit is adó riporterek, akik nem elégednek meg azzal, hogy a migránsokról írjanak – szívesen megtapasztalják drámai utazásuk nehézségeit, szóba állnak velük, belülről ábrázolják azt, amitől a megrettent külvilág idegenkedik.
Pár héttel ezelőtt Kakuk György magyar újságíró Görögországban nyaralt, s úgy döntött, csatlakozik egy migráns csoporthoz és végigjárja velük az El Camino de Balkan-nak elnevezett bevándorló útvonalat, egészen Bécsig. Úti tapasztalatait időről időre névtelenül tette közzé az Átlátszó.hu portálon, majd hazaérve interjúban számolt be kalandjáról. Ugyanakkor ő volt az, aki mintegy szimbolikusan, egy szerb kolléganőjével átvágta egy ponton a magyar-szerb határon állított határzár kerítését. Hazaérve, az otthoni helyzet alakulását tapasztalva így vélekedik egyik blogbejegyzésében: „Az érzelmek mindet felülírnak, nem jött még el az ideje a racionális beszédnek. A legdrámaibb fejleménye ennek az egész drámának az a tehetetlenség, amelyet az Európai Unió ebben az ügyben mutat. Gondolom, érzik már Brüsszelben is, hogy tenni kéne valamit, de mégse történik semmi, ami azt mutatná, lesz valami megoldás.”
Az Erdélyi Riport munkatársa, az erdélyi Parászka Boróka ” a macedón-­görög, majd a török­-bolgár­-görög határzónában szerzett írásához tapasztalatokat” s közölte azokat lapjában Nem migráns: menekülő ember címmel.

*

Maher Baksis szír újságíró az év elején hagyta el Szíriát, s ma azon van – akárcsak több tízezer honfitársa –, hogy valahogy elérje Nyugat-­Európát. Mielőtt Magyarországra érkezett, már több ezer kilométert megtett, és számos határon átkelt. Budapesten várja, hogy folytathassa utazását, amelyről a Le Courrier des Balkans című francia nyelvű honlapon számolt be. Magyarországi tapasztalatait a hvg.hu honlapról idézem:

„Kanizsától buszok vittek minket Horgosra, két kilométerre a magyar határtól. Voltak köztünk szírek, bangladesiek, afgánok, pakisztániak, afrikaiak. Ott álltunk, és fogalmunk sem volt, hogyan kelhetnénk át a határon. Voltak ott szerb újságírók is, interjúkat készítettek velünk, fotóztak minket. Végül egy héttagú csoporttal indultam el a vasúti sínek mentén a magyar határ felé. Azt mondták, ez veszélyes átkelőhely, mert a túloldalon a magyar rendőrök kutyás őrjáratokkal őrzik a határt, és már sokakat letartóztattak itt. De ezen az éjszakán a magyar rendőrök kedvesek voltak: azt mondták, menekülttáborba kerülünk, ahol orvosok is lesznek és minden más, amire a gyerekeknek szükségük lehet. „Ne aggódjanak!” – ismételgették.
A rendőrök ezután mindenkinek megállapították a személyazonosságát. Öt órát kellett várnunk. A füvön aludtunk a kutyák közt. Így vártuk a buszokat, amelyekkel majd a röszkei táborba visznek minket.
Amikor végre Röszkére értünk, mindenki kapott a csuklójára egy számozott karkötőt. Azt mondták, addig hagyjuk ezt magunkon, amíg a táborban leszünk. Igazságtalan lenne, ha azt állítanám, hogy nem adtak enni-inni, de tény, hogy semmiből sem volt elegendő. Csak naponta egyszer kaptunk egy szelet kenyeret és fél liter vizet. Mikor kiosztották nekünk a fejadagokat, egy nagy ikszet tettek könyvbe a számunk mellé.
Legalább háromezren voltunk ott. Minden félórában érkeztek a buszok az újabb menekültekkel. Afgánokkal, bangladesiekkel, irakiakkal, pakisztániakkal. Ami a szíreket illeti, mi három napig voltunk ebben a táborban. Rengeteg gyerekkel, egyetlen orvos nélkül. Hamarosan már az ivóvíz is elfogyott. A rendőrök azt mondták, igyuk meg azt a vizet, amiben mosdottunk. Persze tiltakoztunk. Nem akartuk, hogy a gyerekek ezt a büdös és koszos vizet megigyák. Valami forradalomféle is kitört: vagy hetvenen kört formáltak, és kiabálni kezdtek. Távolabb, a körön kívül állt egy autó, amelyből fotóztak minket. Erre a rendőrök intézkedtek, hogy autókkal álljanak körbe minket, nehogy kívülről filmezhessék, mi történik a táborban. Megjelent egy kutyás rendőr, majd megérkezett az erősítés is.
A szírek megpróbáltak átmászni a tábor kerítésén, de a rendőrök nagy erőkkel őrizték a tábort. Ezalatt a három nap alatt úgy éreztem, sosem szabadulok ki innen. Arról álmodoztam, hogy felhívom apámat, a családomat, és elmondom nekik, mi történik velünk. De persze nem volt internet, semmi. De három nap után visszakaptuk a papírjainkat, és vonattal ingyen utazhattunk Budapestig.
Azért tanultunk is valamit ebben a táborban: „Vissza! Vissza!”. Sokan nem beszélnek köztünk angolul, még kevésbé magyarul. De ez a szó megmaradt. Végül már csak nevettünk rajta. Mi is visszakiabáltuk a rendőröknek: „Vissza! Vissza!”, ahányszor csak ételt osztottak, vagy elmehettünk a vécére. Így mulattunk mi ott.
Szegeden szálltunk vonatra. A pályaudvar előtt már egy kis piac is kialakult a menekültek számára. Fiatal lányok osztottak ott vizet meg ételt. Még wi-fi is volt. Sokan a vonat helyett taxiba ültek. Mi azonban felszálltunk. Tizenöten zsúfolódtunk be egy kupéba. Egy rendőr ránk zárta az ajtót, és végig ott állt előtte két és fél órán keresztül, amíg Pestre nem értünk. Közben az is megfordult a fejünkben, hogy talán nem is Budapestre, hanem egy másik táborba szállítanak minket
Megálltunk, talán negyedórával a végcélunk előtt, s akkor egy barátommal leugrottunk a vonatról. Elbújtunk, s amikor a szerelvény továbbhaladt, fogtunk egy taxit. Egy olcsó szállodába vitettük magunkat.
Később azért kinéztünk a Keleti pályaudvarra is.
Ismerem az izmíri Basane pályaudvart, amely egy nagy park közepén áll. Mindenféle szír és más menekültek alszanak körülötte a fűben, az utcán, a kertekben, várják, hogy valahogy átjuthassanak az Égei-tengeren. De nem történik semmi. Lehet, hogy ilyenné válik a Keleti pályaudvar is? Először meglepett, mennyi szírt látok mindenfelé. Az Al-Dzsazíra is közvetített egy jelenetet, amelyen egy terhes anya vár ott egy páréves gyerekkel, s azután nem engedik felszállni egyik vonatra sem. Rengeteg újságírót láttam. És a rendőrök a menekültek közül senkit sem engednek felszállni a vonatokra.
Ahmad, egy negyven év körüli szír férfi, aki a feleségével és egy kisgyerekkel utazik, elmondta nekem: „Leszedtek minket a vonatról. Megkérdezték, szír vagyok-e, és látni akarták az útlevelemet. Azt válaszoltam, hogy nincs útlevelem. Aztán hogy más papírjaim vannak-e, meg hogy mi a helyzet az ujjlenyomatommal. És hogy hová megyek, Bécsbe? Vagy talán Németországba? De aztán lekergettek a vonatról. És most hová menjek? Ha nem lehet se Bécsbe, se Németországba. Talán menjek egy újabb táborba?”
„Hát mit akarnak a magyarok? Hogy itt maradjunk?” – kérdezi még.
…Akik útközben meghalnak, a tengeren vagy másutt, azok a szíriai háború legújabb áldozatai. A menekülők két-háromezer kilométeres távolságokon küzdik át magukat. Magukkal vonszolják a szenvedéseiket egészen Németországig, Ausztriáig, vagy bármelyik másik európai országig, amelyről úgy gondolják, hogy békében élhetnek ott.”

 

Wallraff tudja, hogy az ő módszerének nincsen különösebb nevelő hatása. Amit ő csinál, az bizonyítéknak, leleplezésnek jó, viszont az idegengyűlöletet nem enyhíti. Egy tavalyi, a Magyar Narancsnak adott interjúban úgy nyilatkozott, hogy „az idegengyűlöletnek me​gint nagy a divatja. Az iszlámellenes feszültségek jól érezhetők. Az aktuális ellenségnek a németországi törökök számítanak. Török névvel nehéz munkát kapni. Thilo Sarazzin könyve, mely amellett érvel, hogy genetikailag bizonyos csoportok alacsonyabb rendűek, bestseller lett, eddig ötmillió példányt adtak el belőle. Az idegengyűlölet az antiszemitizmussal kiegészülve a németek majd felére jellemző. És az utálkozás nem függ a képzettségtől.” Ennek ellenére bízik Németország stabilitásában, és abban, hogy háború még egyszer nem pattan ki onnan.

(Folytatjuk)

Előzmények: Migránsok ideje (1), (2) (3) (4) (5) (6) (7) (8) (9) (10) (11)

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ