Oláh István: Zsebregény (8)

Happening. Félbevágott lovak nem hullnak ugyan ránk, egyszerűen mert nem ez a vándorútra kelt, feldarabolt lovak pihenőhelye. Azt mondják, süllyedt el már hajó a madarak jóindulatától.

Demagógosz mellett megjelenik Dermatológosz. Két, nehezen körülírható figura. Mindkettejüket a vörös izgatja. Az egyiket a bolsi posztó (így mondja), a másikat a nyálkahártyák vöröse. Nagyon? Nagyon. Ingömet meg a vörösesszőkék, míg formában voltam, s ez a forma: hosszú műszak vasutasládával, le nem álltam a szárnyvonalon! Dermatológosz ebben a pillanatban elővesz cilinderéből egy augusztus 23-i, dísztribünös riportképet. A második sorban, ez itt, maga?

A ház fala. Sárga. Kapuja deszka. A középső deszkán szemmagasságban vízszintes vágás. Postának. Jönnek a levelek. A hónap első dekádjában Ausztráliából, tizedike után Kanadából, tizenötödike tájt Svájcból, huszonkettő-huszonharmadikán Magyarországról, végül a hónap utolsó napjaiban meglehet, éppen Patagóniából. Nagy a család, hál’istennek, és ami a lényeg: nem reménytelen.

Utolsó vacsora, avagy Zeste a székelyeknél. Itt az emberek leginkább attól reszketnek, nehogy nevetségessé váljanak. Előbb lágy, dallamos kuncogás, egyre erősebb nevetés, ami kegyetlenül agresszív röhögéssé torzul. Kész tragédia, ha nevetségessé válunk! Ez a kisvárosi műfajelmélet, vegyétek és egyétek, mondom. Most nincs idő foglalkozni a kéziratoddal. Amióta beválasztották a magyar írószövetség szűkebb vezetésébe (van tágabb, kürtőszerű is), azóta egyfolytában pendlizik. Mit ér az írószövetség, ha magyar? De most tényleg, szépen kérlek, hagyd az ilyet meg a hasonlókat. Meg se próbáld belopni magad az irodalomba ezekkel a pitiáner és irodalmon kívüli eszközökkel. Te egy tehetséges autszájder vagy, barátom, mondta az akkori román írószövetség akkori magyar alelnöke nekem a múlt időszámítás hetvenes éveiben. Én pedig azóta is tehetségesen kívülállok, és ebből a természetes kívülállásból nincs hogyan létrehoznom az irodalmat. Végtermékemet.

Szt. Isten, én tag akarok lenni mindenáron! Nemitag, Isvány, vagy, pláné, Pistám, a tag, államszövetségi tag (ha az állam én vagyok), érdekvédelmi szövetség tagja. Tagló a tablón. Ennél többet, ha akarna se tudna adni ez a fájin romániai magyar irodalom a maga rendes kívüliségében.

Scholastica nővér szerint az emberek megöregszenek, és elkezdenek mászni fölfelé. Egyensúlyérzékük romokban, a szék is velük öregedett, kész. Ott hevernek a konyha kövén, ritka csontjuk combnyakban törik. A törés okát tudjuk. Hogy miért kapaszkodnak fölfelé, azt is, mondja Scholastica.
Milyenek lesznek a meszek. A falak. A freskók a csontban. A térd a kalácsban.

Kitört a Hargita (ez egy vulkán a Keleti-Kárpátokban). A kráterből csaknem súlytalanul kiszálló bombák embereket ütöttek agyon. A hamuról az első pillanatban azt gondoltuk, hogy hó, de a mérsékelt égövön ez – enyhén szólva – túlzás, júliusban.

A férfit rendszerint pénteken kora este hét és negyed nyolc között látták elmenni a falu utolsó háza előtt. Maguk az utolsó házban lakók látták, akik tél volt vagy nyár, mindegy, ott ültek, álltak vagy éppen feküdtek a kapu közelében. Ezeknek sincs jobb dolguk, nem is volt soha. Egy kis kóst az állatoknak, hetente egyszer be a városi piacra, havonta egyszer a posta (nyugdíj), negyedévenként egyszer az orvoshoz, aztán már csak a kutat kell megásni egyszer az életben. Ha már megvolt, akkor a következőben.
A férfi sarkára ereszkedve fújja a tüzet. A házban, ahol péntektől hétfő reggelig egészen jól megvan, még akkor is, ha mostanság esősek a nyarak, mint Indiában: reggel a nagy ragyogás égen-földön, délben elborul, zuhog, villámlik, dörög, nem látod a verandáról az erdőt, az örökös robbanásra kész vulkáni krátert. Hát igen, én tulajdonképpen nagyon szerencsés vagyok. Először, mert olyan boronaházam van, amilyenben már csak egy finn vadász lakik a tundrán, közelebb mint gondolnánk, s ő maga is gondolná az Északi-sarkkörhöz. Másodszor, mert az én boronaházam verandájáról egy igazi vulkánra látok, amikor nem esik, nem havazik. Ki mondhatja el ugyanezt a nápolyiakat, a Fülöp-szigetekieket, az Andok magasfennsíkjainak zuzmóin és démonain lebegő törzseket leszámítva? Én még csak e szörnyeket se kell kitaláljam, benépesítve velük a földet, a levegőt csak mert egy vulkánom van a láthatáron. Boldog semmittevés!
Vigyázat, a vulkán nem az enyém, hanem a miénk. Nem a kifejezésnek abban az értelmében, amit alaposan lejárattak az utolsó hatvan évben. Nem, nem az egyformára nyírt, osztálytalanul boldog társadalom előképe lóg az ily módon államosított vulkán oldalán. A miénk: inkább közösségi kiszólás. A miénk, mondják elsősorban azok, akik a telekkönyv megfelelő bejegyzésére helyezve ujjuk, egyértelművé teszik a tulajdonos és a tulajdon, ők és a föld különben sem bonyolult kapcsolatát. A vulkán azé, aki megműveli. Valóságosan vagy gondolatban. Ez a vulkán olyasmi, mint az örmények címerében az Ararát. Ők maguk a nagyvilágban, az egyik az Aznavourian nevű francia, a másik egy Arachelian nevű román vagy egy Bodurian nevű magyar. A helyzetet csak bonyolítja a kettős, a hármas, az is igaz, nem túl gyors, csak épp a végén felgyorsuló identitáscsere: úgy olvadni bele a magyarságba, hogy az illető egy nyolcvanöt éves kifejezéssel felcímkézve romániai magyar azontúl. Illetve most már Kanadában élő kanadai, mert az Újvilág konzervatív vagy korszerűbb polgári demokráciái elég nagyvonalúak, hogy fütyüljenek rá, ki honnan, melyik népből vagy felekezetből, ilyen, olyan vagy amolyan csoportból vált ki és jött át. De minek közhelyeket mondogatni, közhelyes helyzeteket a Hargita közelségében? Aki menni akart, eddig már elment, és különben sincs ellenszenvesebb, mint a maradók kijátszása az elmenőkkel szemben. A szülőföld elhagyása tény, érv vagy fájdalom, és nem hűtlenség, a nemzetség, a nyelv, a múlt, a sokgenerációs létezés helyföldrajzának elárulása, most már ezt is tudjuk.
A tűz erőre kapott, a főzőlap ügyetlenül megtapasztott két szélén egyre gyérebben jött a füst. Mi lenne, ha mondjuk. S ha nem mondjuk? A magmakamrában már vagy húszezer éve egyre csak nő a nyomás, ami aztán a leggyengébb pontján átszakítja a krátert, leghamarabb a humusz robban fel, ami korábban fű volt, cserje, törött gerincű őz. Mégsem. Túl vagyunk már a látványos ki-, be-, fel- s lerobbanásokon. Egy pityókatokány szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél. Országom egy pityókatokányért. De szűz legyen, mert régi mániám, s pont olyan régi Stefániám a ius primae noctis. Egyetlen ősöd se volt jobbágy? Nem, mi kivétel nélkül balágyok voltunk, szabad, de szegény székelyek. Olvasni kell egy kicsit Bözödi Gyurka bácsi könyvét. Székely bánja. Így monologizál a férfi, és minden monológját a regionális (konkrétan és aspektuózusan a csíki és udvarhelyi) földtörténet, a lótartás és fajfenntartás tízparancsolata, a kabuki színház második háromszáz évének leírása, a szivárvány hét színe, a kisebbségi sorsok és kérdések Közép-Európában, a csehek és magyarok a Monarchiában, a libanoni cédrus mint etikai őskép Csontvárynál, a magányos fenyő élete és a megtöretés képtelenségei, székely cselédek Bukarestben, a késő római kor vértanúi, a népi építészet stíluselemei, a kulcsos órák legjobb európai műhelyei Nürnberg után, az első, majd a második világháború története című fejezetekből szinte mondatonként válogatja össze. Van, hogy csak egy fél mondatot, egy utalást csupán, a magas (és természetesen magvas) cét az áriából. Sem a dallam, sem a lineáris szöveg nem érdekes, a cét viszont átveszem kiskegyedtől, attól még nem lesz szegényebb az eklézsia.
Valahol a boronafalon túl fellobban a tűz. Nem túl közel, nem túl távol, pontosan ott, ahonnan ők üzenhetnek, ha akarnak, de én már nem nekik. Mielőtt a félelem szertefolyna az éjszakába merülő világban – bonyolult fizikai és főleg metafizikai mozgások, transzcendens árapály –, fellobban a tűz, és olyankor a törzs megbabonázva nézi Altamirában, a medencékben és fennsíkokon, észak vagy dél hatalmas ívű csillagrendszerei alatt. A tűzkörre rátapadó kör a törzs, az élők köre, a harmadik az éjszaka szellemeié és ragadozóié, amint a lemaradót lesik, hogy elkapják. De nincs elmaradó ilyenkor, a törzs ezen az éjszakán érzi, hogy az embert eredendően a jó erők védelmezik a rossztól a kétpólusú világban.
Aztán megvirrad és elalszanak a tüzek, a férfiak vadászni indulnak, az asszonyok pedig gyűjtögetnek, porontyaikat csucsujgatják az első nagy munkamegosztás hajnalán.
Már csak ilyenek ezek a falusiak. Nekiesnek a mogyoróbokroknak, vágják, darabolják, utána meg felgyújtják. Megtöltik rőzsével meg korhadékkal az ágak közét, és gyufát neki!
Égő mogyoróbokrok fénye a falon, nem több. Valamikor büntettek. Nem a fénnyel, csak vesszőjükkel.

Nem sokkal éjfél előtt becsengetett a szomszéd. Vámpírfogai halványan, de jól láthatóan világítottak. Rózsaszín fényben. Megkérdezte, hogy vagyok. Csak mert hallott valamit a fal túlsó oldaláról s aggódott.

Következnek a visszaérzelmesedés fázisai. Megírom, meg én! A bármikor letéphető álarc teóriájával is adósod vagyok, kedves olvasóm. Tél. Só vagy hó hull Sófalván? Hó van a határban Hófalván? A téridő-ábrázolás Kant óta azt jelenti, hogy testi tapasztalatokat csak térben és időben tudunk szerezni és kifejezni a jelenségekről. Már nem tudom, hol olvastam, nem is fontos. Teleírjuk értelmes vagy csak vad dolgokkal az idő elefántfülét.

Az asszony a férfit nyírta, aki az udvar közepére kitett hokedlin ült egyenes derékkal. Az udvar a hegyi tanyának a legkitakartabb része, az járkál alig éledő füvén, aki vagy ami csak akar, a vaddisznók reggelig mindent összeturkálnak. Máskor egy őz jön, nyomában farkas. Megint egy őz, megint egy farkas, aztán a Göncöl halványulásáig semmi.
– Nem rossz – mondta az asszony, aki múlt éjjel medvét látott a tanya ablakából úgy éjfél után, mert nem tudott aludni. Meglehet, amit vágott s ahogyan vágta, az tetszett neki.
Hörgő bégetés, szűrszabós mekegés, lajbiszabós nyekergés. A pásztor birkanyelven kiabálja intelmeit, fenyegetéseit, jóslatait, ha jókedvében van, vicceit a rohanó nyájnak.
– Mi történik, ha egyszer csak megutálják a pásztort, mert örökké ott lóg fölöttük, botját hajigálja rájuk és közben bölcselkedik?
– Elfogják a szempillantás alatt üldözőből üldözötté váló pásztort és agyonlövik.
– A nyáj?
– Igen, a nyáj.
Hull a férfi fejéről a birka gyapjához hasonló szürke haj, minden ollócsattanás után egy bő tincs. A földre, fűbe, kövekre. Ha pedig valaki felszisszen a kijelentésre, ami jön, hű, ez minden istenkáromlásnál több, az ő dolga. Ez a föld, ez a fű, ezek a kövek: Erdély, a Keleti-Kárpátok, a címer páncélos könyökéhez közel. Nem éppen annyira, mint Háromszék, de szinte. Ezzel vége, és nem ragozzuk a szülőföld, a megtartó föld, a kegyes föld, az irgalmas föld, az egy életem, egy halálom-föld patetikus jelzőit. E jelzők gipszgubóit a. völgyekbe görgeti az időnként föltámadó idő, ahol aztán kikel, ami csak bennük van. Vagy nincs, mert nem is volt, vagy nincs, mert egyszer majd lesz.
– Hogy a csodába van ez, hogy az ember míg fiatal, olyan, mint egy arckrémreklám. Amikor pedig megöregszik, visszaszőrösödik.
– Biztos megint Neander-völgyiek leszünk. Bár ez csak látszat, mert öregen már mindent tud az ember, azt is, hogy mit nem. Élete alkonyán mindenki bölcsessége zenitjén van éppen, és amikor meghal, egy Arisztotelészbe oltott Kant távozik az örök vadászmezőkre. Meglehet, ez a vissza nem rendezhető, ez az elimbolygó távozás az igazán nagy filozófia és a tiszta morál. Nagyjából mindenki így értelmezi, az egy távozó kivételével, ő még csak nem is értelmezi. Megpróbálja átélni halálát, ami nagyjából sikerül is neki.
– Túlélni?
– Dehogy. Átélni. Megélni. De beszéljünk másról.
– Most már lassan nem lesz más.
– Akkor hallgassunk.
A férfi már szinte kopasz, holott a haj ezután, sőt azután is a hangulatomtól, akaratomtól, a déli nap állásától, a greenwichi etalonidőtől függetlenül nő. A tán utolsónak is mondható ölelés felfokozott érzelmességétől, az örömlányok és szomorúfűzek közönyétől, a taxisok és a vándormadarak reflexmozgásaitól, az államelnökök és utcaseprők porkavaró és rendteremtő araszolásától, az ínségeskedőket és betegeket a társadalom irgalmába ajánló pápai enciklikáktól, a Vezúv és általában az önérzetükben megalázott huszadik századi emberek kitörésétől, a Volkswagen évi termelésének futószalagadataitól, az AIDS-től, a szomszédban harcoló szerbektől és albánoktól teljesen függetlenül – mert ez a nemlétből sarjadó és a nemlétbe visszahajló létezés automatizmusa – nő a haj. Egy tincs, egy csimbók van még a férfi homlokán (lásd Apollinaire: A zaporozsjei kozákok éneke, s ezt már mi tesszük hozzá: a szürrealizmus és a hatvanas évek fantasztikus találkozása). Amikor fiatalok voltunk. Aztán az is lehull.

(Folytatjuk)

Korábbiak:

Zsebregény / 7

2010. szeptember 24.