Lőrinczi László: “Csak a szerelem sújtson…” (11)
Negyven
A napja azzal kezdődött, hogy eszébe jutott a két fiú. Eszter szedett-e fogamzásgátlót? A terhessége baleset volt-e? Vagy éppen nem tudott hozzájutni semmihez? Hosszú ideig egy szovjet gyártmányú pasztilla uralkodott a feketepiacon, erre jól emlékezett. Most már nem érdekes… De a két fiú nem fogja egyszer meglesni az utcasarkon, hogy jól helybenhagyja az anyjuk barátját?… Nem erről van szó! Arról van szó, hogy Eszter el tudna-e szakadni tőlük? Tulajdonképpen nem emlékezett Eszterre, mint anyára. De már Olgára sem! És ezek már nagyok, dolgozni fognak, ha a katonaság után sem jutnak be az egyetemre. Rövidesen megnősülnek… Róberten erőt vett az izgatottság. Nem bírta tovább, s mihelyt az irodában némileg lecsendesedett a helyzet, felhívta Esztert (makogva kérte a telefonhoz). – Olga kérdi, hogy nem tudnál-e még egy kis almát… – kezdte természetellenes hangon, de képtelen volt tovább beszélni. Eszter hallgatott. – Várj csak… – szólalt meg jó későre, egészen nyugodtan („úgy látszik, már senki sincs a közelében”). – Holnap délelőtt vásárolnom kell anyósomnak… papucsot – monda nyomatékosan. – Tizenegy felé… – Szervusz. – Akkor a viszlát! – kiáltotta Róbert, és ijedten körülnézett, hogy ki hallja. Senki. Ettől meglepődött. („Miért mentek ki mind?”) Nem volt kellemes a feltételezett szándékosságra gondolni, de azután elfelejtette a dolgot.
Negyvenegy
Ez az áldott munkaszünetes szombat! Törvény szerint csak minden második szombatjuk lett volna szabad, de ahogy a viccben Kohn ügyesen elrendezte Jehovával, hogy körülötte mindig kedd legyen, amikor pénzről van szó, ők is addig cserélgették a szombatokat, amíg „szabadokká nem nyilvánították önmagukat”. (Ezt nehéz megérteni, de így volt). Róbert korán felkelt és rögtön begyújtotta a gyengén folydogáló gázt, hogy hajmosásra is jusson a forró vízből. Amikor Olga nem látta, kicserélte az ingét, majd borotválkozni kezdett. – Hová mész? – kérdezte Olga, aki viseltes pongyolában (Róbert utálta ezt a ruhadarabját), ásítozva tett-vett. – Be akarok nézni a katalógusterembe… – mondta Róbert, és úgy forgatta a szemét a tükör előtt, mintha nem látna jól. – De ne ülj sokáig… – Olga hangja elégedetten csengett. Hát hogyne! Róbert végre dolgozni kezd! Két hónapja semmit sem csinált! – Vagy két órát… – felelte vontatottan Róbert. Amikor öltözködni kezdett, Olga megjegyezte: – Jól kikölnizted magadat… – Ez nem kölni, hanem aftersave! Te szerezted! – mondta dühösen Róbert. – Akkor elég rég nem használtad – fejezte be Olga, és megpaskolta az arcát.
Róbert a piac felé került, és vett három szál szegfűt (illetve csak bimbót, mert más nem volt), és kérte az ősz hajú maszekot, aki árulta őket, hogy adjon egy ív papírt is. A férfi kelletlenül benyúlt az asztal alá, és előhúzott egy ív lyukacsos szélű, használt számítógép-papírost. („Hát ezt meg ki árulja ki?”). Róbert sietve tovább ment, és háromnegyed tizenegykor már ott volt a cipősbolt előtt. Benézett. Eszter a polcok között járkált. Csodaszép volt a haja, a derekán piros öv feszült. Kezében most tarka cekkert tartott. – Szia! – mondta, és ragyogott a szeme. Róbert körül piros lángokban állott az üzlet. Eszter a kezét nyújtotta. Róbert megfogta, sebten körülnézett (hányszor fogja ezt még megtenni?), és három csókot lehelt rá. Azután magához vonta Esztert, és a fülébe súgta: – Szeretlek! – Eszter elhúzta a kezét, de boldogan mosolygott. – Jó, hogy nem a papucsok előtt mondtad először – és felnevetett. – Kinek szántad? – mutatott rá a virágra. – Tedd az anyósod papucsa mellé – mondta Róbert, és gyönyörködve nézte Esztert. Ez egy pillanatig némán állta a tekintetét, majd megszólalt: – Meg kell szoknom, hogy újra randevúzni járok… Csudajó! – és Róbert ismét majdnem megőrült a szemétől. – Olgának mit mondtál? – folytatta Eszter. – Hogy dolgozni megyek. – Akkor menj, mára elég volt a hazugságból. – Eszter ezt úgy mondta, mint egy tanító néni. – Menj! Nekem még dolgom van! – és elfordult. De hirtelen még egyszer visszanézett Róbertre. („Istenem, nem lehet eligazodni ezen a nőn!”). Eszter nagyon kecsesen tovább ment. Róbertnek még volt ideje a Levéltárra is. Jókedvűen ért haza.
Negyvenkettő
Erotikus érzelmek közepette hallgatta egy darabig a vasárnapi koncertet, de nem bírta sokáig, és elzárta a tévét. Olga addigra már elment a piacra. Róbert dühös is volt magára, mert a levéltári látogatásától felébredt benne a munkakedv. („Mégiscsak kellene valamit csinálnom!”). De dühös volt Eszterre is, amiért annyit teketóriázik. Önkéntelenül felhívta a lakását. A szíve elszorult, amikor meghallotta Eszter hangját. – Kund Abigél! – kiáltotta a kagylóba, de nem túl hangosan, és várt – Greşeală… – Da, da, greşeală… (Tévedés… Igen, igen, tévedés), mondta nevetve Eszter, és letette a kagylót. Eltartott néhány percig, amíg Róbert megértette, hogy Eszter neki üzent.
Délután jéghokimeccset nézett, de szerette volna ezt is az Eszter társaságában élvezni, elmenni vele a Sportcsarnokba, tapsolni, és közben érezni maga mellett a combját.
Negyvenhárom
A kocsija már régóta fel volt töltve, de nem akart járni vele a nagy latyakban. Reggel kisütött a nap. Éppen öltözködtek. Olga megjegyezte, hogy ha felszárad az út, szombaton kimehetnének Juciékhoz. Rendben. Róbert tudta, hogy az Eszterék kocsija még javítóban van. Felajánlhatná neki, hogy elviszi… hová? Kizárt dolog, Eszter hallani sem akarna róla. (A városban híresek voltak a „kocsira járó” nők). Már az ajtót zárták, amikor oda állított egy kecseti gazdaember; Juciék küldték egy jó zsáknyi almával. Olga visszament vele a lakásba. „No, az alma is elesett”, gondolta elkeseredetten Róbert.
Negyvennégy
Nyomott nap, de kitűnő ebéd. („Ez sem árt néha”).
Olga újságolta, hogy beszélt Eszterrel az utcán. Megsúgta neki, hogy Józsefnek el kellett utaznia a nagybátyjához, „parancsra”. „Fantasztikusan hidegvérűek ezek az asszonyok!”, gondolta Róbert. – Ki tudja, miféle nyilatkozatot kell aláiratnia… – jegyezte meg. Tovább ettek. Később Olga folytatta a beszámolóját: a fiúk háromhetes tanulmányi szabadságot kaptak, ma délután jönnek haza, és vacsorára magukkal hozzák a főhadnagyukat; Eszter két csirkét szerzett egy kőháti asszonytól. „Egye meg a fene az egész életet!”, káromkodott magában Róbert. „Az ételt biztosan a fiúkkal fogja küldözgetni az anyósának”.
(Folytatjuk)
Előzmények: 1. rész 2. rész 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész
Pusztai Péter rajza