/Kultikus sci-fi regény/

SZIRP

Alig telt el néhány nap, megalakult az SZGP, illetve nem egészen, mert előbb még hivatalosan is nyilvántartásba kellett vétetni.
– Ez az első lépés, második bejutni a parlamentbe stb. Megy ez simán, mint a karikacsapás – dörzsöltem elégedetten a kezemet. – Csupán egyet nem tudok megmagyarázni magamnak: miért csatlakoztál egy ilyen nímandhoz1, amikor egyedül is tökéletesen boldogulsz?
– Így igaz. Azért egy kis segítség sosem árt. Egységben az erő, vagy ahogy mi mondjuk: In der Einheit liegt Kraft.
Hát ez elég kitérő válasz, de ha titok, titok, tartsa meg magának. Viszont amit nem árult el ébren, elárult álmában. Egyébként ugyanabban a lakókocsiban aludtunk. Persze külön szobában. Éjjelenként elfojtott hangok és sikolyok szüremlettek át hozzám. Egyszer be is nyitottam a fényárban úszó szobába: ő sikoltott, és vitatkozott valakivel álmában.
– Az űrvándor, már megint ez az űrvándor… Ki nem állom ezt a mutáns figurát… Mi, hogy nem boldogulok nélküle?… Értem, és engedelmeskedem, azért, ha lehetne, mégiscsak nélküle dolgoznék – hadarta.
Vajon kivel diskurálhatott a partnerem, és ki az a rejtélyes űrmigráns, mert ha én lennék…? A legnagyobb hülye, ha ilyen marhaságon törném a fejemet – osontam vissza az ágyamba. De már teljesen kiment az álom a szememből. Erre elővettem a digitális lexikont, és utánanéztem Hitlernek. A Messiás-komplexusnál felkiáltottam: ez az, itt van a kutya elásva! A Vezér az l. világháborútól kezdve haláláig víziókkal küszködött. Az volt a bogara, hogy ő a Messiás, akinek az a küldetése, hogy kiirtsa a gonoszt megtestesítő nem árja népeket, például zsidókat, és megalapítsa az első árja világállamot. Képzelem, mekkorát csalódott, amikor kudarcot vallott őkelme. Ennek ellenére, úgy tűnik, a feltámadás után sem adta fel. Ehhez a feladathoz kapott segítségül egy űrvándort, aki nélkül, Isten tudja, mi okból, semmiképp sem győzhet – állt bennem össze a kép apránként. – Tehát magával az Úristennel társalog, az űrmigráns pedig egyszerűen én vagyok. Így persze világos, miért csatlakozott egy ilyen nímandhoz.
– Hogy aludtál? – kérdeztem másnap közömbös hangon Hitlertől. – Mondd, kérlek, szoktál néha álmodni?
– Én soha. Te?
– Megesik. Leggyakoribb visszatérő álmom, hogy meg akarom menteni a világot – dobtam be a témát merészen.
– Igen? Tudod, hogy hiányoznak a kutyáim? Vajon széttépnék a barátaid, ha idehoznám őket?
Fifikás fickó: más irányba akarja terelni a beszédet.
– Neked mi a véleményed Jézusról?
– Ugyanaz, mint mindenki másnak az Édenben: ott ül a mennyekben mindenható Atyánk jobbján, és igazgatja istenségeink ügyes-bajos dolgait.
– És az álmomról? – taktikáztam tovább ravaszul.
– Abszurdum! Miért mentsük meg a világot, amikor már megmentették?
– Ebben van némi igazság, ám akkor miben fáradozunk mi, kedves alel…, bocs, elnök úr?
– Mi csak betömünk egy-két lyukat, repedést, amit a Megváltó elfelejtett betömni – válaszolta szerényen. – Végül is nem nagy ügy, de egyszer valakinek ezt is meg kell tennie.
Többet nem bírtam kihúzni belőle, de nekem ez is elég volt. Éreztem, láttam, hogy nem egészen őszinte, úgyhogy nem árt, ha szemmel tartom tisztelt elnöktársamat.
A Szabad Gondolkodók száma fokozatosan gyarapodott, és egyre többen követtek bennünket. Valahogy úgy, mint Spartacust i.e. előtt 73-ban, a 3. rabszolgaháború idején.
– Xanaxba! Xanaxba! – kiáltották szilajul.
Így hívták az É–2 fővárosát, ide akart a tömeg eljutni.
– Vagy betörni – aggodalmaskodtam. – Nem tetszik nekem a hangjuk, agresszivitásuk. Szerintem sürgősen fel kell oszlatni ezt a hadseregnyi tömeget.
– Ej, ne fesd falra az ördögöt! Szelíd, istenfélő polgárok ezek mindnyájan, ugyanakkor kitűnő védelmet nyújtanak, úgyhogy akár szélnek is eresztheted a szörnyeid.
Ebben is volt némi ráció, így hát bármennyien is ólálkodtak körülöttünk, senkit sem enged­tek még a közelünkbe sem. Egy magas rangú, energikus fellépésű tanácstagot kivéve, aki a városi tanács nevében fel akarta oszlatni a híveket.
– Trolle dich!2 – förmedt rá Hitler németül.
– Tessék? Nem beszélnél úgy, hogy én is megértsem?
– Nem. Inkább te tanulj meg a nyelvemen, melyhez foghatót az egész bolygón nem találsz, de ami késik nem múlik. Esküszöm, nem adok rá egy évet, és itt mindenki németül fog beszélni.
– Nono, azért ehhez a Világtanácsnak is lesz pár szava. Addig is, nyomatékosan felkérünk, jelenj meg még a mai nap folyamán a Városi Tanács előtt is.
– Miért, tárgyalni szeretne? Ebben az esetben, nem bánom, fáradjon ő hozzám, aztán tárgyalhatunk, ha nincs más dolga.
Puff, ezt megkapta! A derék hivatalnok szeme-szája elállt a csodálkozástól, és azt sem tudta, hogy kecmeredjék ki a táborból.
– Na, ez sem jön ide még egyszer! Hacsak nem egy osztag felfegyverzett kommandóssal.
– Ugyan, nincs ezeknek kommandójuk. Másrészt hadd tanulják meg egyszer s mindenkorra, ki az a Timur Engel, barátom. Most mit bámulsz? Ez a legújabb álnevem.
– Remek, azért szerintem mégiscsak bölcsebb lenne tárgyalni a Tanáccsal.
– Egyetértek, de csak Xanaxban. Akármilyen pitiáner Tanácsra nem prédálom az időmet.
Kezdett hasonlítani 2. világháborús énjére. Lám-lám, milyen következményekkel jár, ha valaki titokban az Úristennel diskurál.
– Tehát Xanax. Nem bánom, de addig is fogadtassuk el pártnak az SZGP-t. A létszám megvan, vezetőség, program, alapszabályzat, minden összejött ahhoz, hogy hivatalosan is jegyezzék a pártunkat.
Nem jegyezték.
– Higgyétek el, testvérek, rajtunk nem múlik, a Világtanács ellenzi – mosta kezét az illetékes bíróság, amikor felkerestem beadványunk ügyében.
– De hát mi köze ehhez a Világtanácsnak? Tudtommal ez helyi ügy. Egyáltalán van olyan ügy az Édenben, ami nem a Világtanácsra tartozik?
– Nincs, ezért is tud mindenről, és bele is szólhat mindenbe.
– Indok? Minden tiszteletem a Tanácsé, indoklás nélkül azonban ő sem ítélhet.
– Magától értetődik. Éppen most akartam felolvasni – kereste ki a bíró a Világtanács végzését. – Elutasítva. Indoklás: rend-, morál- és vallásellenes eszmék terjesztése. A párt működése nem kívánatos, ezért azonnali hatállyal felfüggesztjük. Aláírás: I. Ali, a Világtanács elnöke.
– Felfüggeszted te magadat, ha elfoglaljuk a fővárost – vágta földhöz parókáját Timur Lenk utóda, amint tudomást szerzett a végzésről.
– Ende, fel kell adni, testvérem! – csillapítgattam józanul. – A pártnak lőttek, illegalitásba kerültünk.
– Késő. Legalitás ide-oda, a lavina elindult. Különben mi aggaszt? Katonaság nincs, rendőrök, fegyverek úgyszintén, amikkel feltartóztathatnának bennünket.
– Xanaxba! Xanaxba!
– Hallod? – tekintett ki az ablakon. – Ez bizony az idő és nép szava, a nép szava pedig Isten szava, ugyebár: vox populi, vox dei. És ha Ő velünk van, ki lehet ellenünk?
– Te még mindig hiszel Istenben?
– Jó kérdés, ugyanis egy időre valóban elfordultam az Atyától. Vagy Ő tőlem? – gondolkozott el egy pillanatra. – A papokat tényleg nem bírom, hanem Istennel elég szépen kijövök, különösen, ha azt is megadja, amitől megfosztotta ezt a tökkel ütött planétát.
– Nevezetesen?
– Repülőgépet, ágyút, tankokat – csillogtak-villogtak Hitler szemei.
No, ezt jól megcsináltam: szelet vetettem, és vihart arattam! Pedig aránylag szerényen rajtoltam. Célszerű lenne megnyitni az É–2-t védő pajzsunkat, hogy mindenki szabadon ki- és bejárhasson az Édenbe. Az sem volna rossz ötlet, ha megszűnne a hittantanítás kötelező jellege, továbbá kicserélnék a régen elavult műszereket, tárgyakat! – ajánlgattam türelmesen Hitlernek. Ezzel szemben ő váltig azon spekulál, miként kössünk útilaput a volt iszlámhívők lábá­ra, hogyan és mikor váltsuk le a Világtanács elnökét stb.
– Ezt jól kitaláltad, Heil Hitler. Előbb a zsidók, most a muszlimok. A fenébe, mi bajod van neked mindig a fajokkal?
– Nem a fajokkal, engem csak az alacsonyrendű, tisztátalan korcsok hoznak ki a sodromból.
– De hát én is az vagyok, mutáns figura, ahogy a hátam mögött neveznek.
– Te más vagy. Téged Isten rendelt mellém, nem mondtam? Akkor most mondom: mi kettőnknek kell megreformálnunk az É–2-t – szólta el magát.
– Ajaj, te Istennel szoktál beszélni? – próbáltam kiugrasztani Hitlert ismét a bokorból.
– Nem á, mit…mit képzelsz – dadogta –, vagyis igen: imádkozás közben. Mi ebben olyan szokatlan? – vágta ki magát ügyesen.
– Semmi, bár ez sem volna meglepő, elvégre ez itt a Paradicsom, melynek ügyeit istenségek intézik: Jehova, Krisztus, aztán itt vannak a szeráfok, trónok, kerubok… Én ugyan egyet sem láttam közülük, de ha már valamennyi templomban, hittanórán ezt zengik, valahol mégiscsak léteznek.
– Légy nyugodt, léteznek, és ha te nem is látod őket, testvérem, ők mindent látnak, hallanak.
– Akkor azt is hallják, amikor fegyverekről szónokolsz. Pedig aki fegyvert fog, fegyver által vész is el, hirdette Jézus valamikor. Ne felejtsd, hogy az emberiség is majdnem elpusztította el önmagát, és te most az Édent is ki akarnád irtani?
– Nem kiirtani, ismétlem: csak betömni néhány lyukat, repedést.
Nem vitatkoztam tovább, ráhagytam, de megfogadtam magamban, hogy amint nem lesz rá szükségem, gyorsan megszabadulok az ipsétől.
Az SZGP felfüggesztéséről szóló leiratot csakhamar minden Városi Tanács megkapta. Következmény: persona non gratanak3 nyilvánítottak. A közvélemény megoszlott. Egyesek bíráltak, mások támogattak bennünket. Valamelyik nap mit látok egy Origó nevű város előtt? Egy hosszú, négy méter magas falat, nehogy kedvünk legyen meglátogatnunk őket is.
– Úgy nézem, itt az a pont, ahol meg kell állnunk, Vezérem – hangolódtam le, mint melegben a hegedűk.
– Nem megmondtam, hogy fegyver kell! Milyen jól fogna most néhány gránát vagy dinamit. Tanulság? Legközelebb ezeket is be kell szereznünk. Addig is elő a csákányokkal, kötelekkel, létrákkal!
– Sieg, Heil! Sieg, Heil!4 – éljeneztek Hitler legelkötelezettebb hívei.
Egy rövid bajszú SZGP-s gondolt egyet, és autóját a falba vezette. Előzőleg azért persze még kiugrott a járgányból.
– Parancsoljatok! Az út szabad, tessék besétálni!
– Jól van, testvér, te aztán szépen feltaláltad magadat – veregette vállon Hitler a legénykét. – Most te következel – fordult hozzám váratlanul. – Ereszd ki Szergej Szergejevics szörnyeit! Ezúttal nem elrejtjük, hanem megmutatjuk őket a világnak, aztán meglátjuk, van-e még valakinek mersze ujjat húzni Timur Engellel.
– De…
– Neked más a véleményed, alelnök?
– Nem, helyeslem – fogadtam szót Hitler delejes pillantásának engedve, és szorongva figyeltem mekkora riadalmat okozunk.
Mindenekelőtt a szörnyekkel, melyekhez foghatót senki sem látott mindeddig. A helyi tévé egyenes adásban sugározta, miként masírozunk Origó utcáin. Elöl Hitler, nyitott kocsiban, öt követtem én, majd a hívők serege. Ki kocsin, ki gyalog, méghozzá nem is akárhogy, hanem – Hitler parancsára – szigorúan katonás sorokban. A lakosság egy része hanyatt-homlok menekült, másik része kíváncsian figyelte, mit akarnak ezek a furán menetelő emberek.
– Állj! – intett megálljt Hitler a Tanácsház előtt komoran.
Keveset várt, majd elégedetten mosolygott, amikor a Hivatal kiterített eléje egy bíborvörös szőnyeget. De nem szállt ki a kocsiból, tovább várt mindaddig, amíg maga a Városi Tanács vonult ki elébünk.
– Béke veled, Timur testvér! Origó városa köszönti a SZGP elnökét – sandított az elnök a félelmetes szörnyekre.
– Tetszik, hogy ismeritek a nevemet! Ez a szerencsétek, mert a falatokkal ugyancsak kihoztatok a sodromból.
– Bo… bocsánat, nem ellenetek emeltük. Portyázik itt a környéken néhány vadállat. Amúgy nem bántanak, de annyira falánkak, hogy még a kezünkből is kilopják a fagylaltot. Remélem, a tieitek nem ilyenek.
– Nem, nyugodj meg, a mi vadaink emberhúst esznek.
Az elnök elfehéredett, majd embereivel együtt sarkon fordult és elillant. Hitler a hasát fogva göcögött.
– Origó polgárai! Tisztelt Paradicsom! – ágált a kamerák előtt hevesen. – Timur Engel vagyok, a Szabad Gondolkodók Pártjának elnöke. Hallottatok rólunk? Nem? Akkor most hallhattok. Mottónk szeretet, igazság, racionalitás. Te Krisztián, ez jobban hangzik, mint az SZGP. Bocsánat, ez az ember itt mellettem a szeretet, igazság, racionalitás alelnöke.
– Szabad Gondolkodók… – javítottam ki a Hitler Adolfot.
– A jelszavunkat ismételtem? Végtére így sem rossz, sőt, így jó csak igazán. Hölgyeim és uraim, tisztelt tagtársak mint a párt elnöke ezennel SZIRP-re keresztelem az SZGP-t. Ellenjavallat, módosítás nincs? Köszönöm. Akkor mától SZIRP-ként folytatjuk harcunkat szeretett Édenünk további prosperitása érdekében.
– Éljen Timur Engel és a SZIRP! – harsogták a párttagok.
Kattogtak a kamerák. A közvetítést lassan az egész bolygó átvette, s néhány perc múlva már mindenki láthatta, hallhatta, mi zajlik egy Origó nevű városban.
– És most, kedves testvérek, engedjétek meg, hogy felhasználjam az alkalmat, amikor az egész Földhöz szólhatok, és csöpp ízelítőt adjak pártunk programjából – folytatta Timur Engel, alias5 Adolf Hitler. – Nem fontossági sorrendben mondom, csak ahogy eszembe jut. 1. Köztudott, hogy az É-2-ön mindenki keresztény. Persze ez sem volt mindig így. Hajdanában akadtak a hinduktól a muzulmánokig más vallású népek is. Ezek egy része saját paradicsomába, más része azonban keresztény hitre térve a mi Édenünkbe költözött. Eddig rendben van. Isten hozta őket. A baj akkor kezdődött, amikor Jehova túl sok renegátot engedett az Édenbe. Amíg kevesen voltak, mi beszéltünk, ők hallgattak. Később változott az arány, és ma már ők beszélnek, mi hallgatunk. De még az sem volna gond, ha beszélnek, csak ne egyfolytában Allahról, Mohammedről stb. Erre szokták mondani, kibújt a szög a zsákból, hölgyeim és uraim. Ma még kereszt és félhold díszlik a parlament tetején, de ki garantálja, hogy holnap csak a félholdas zászló lobogjon? És ha még ez sem háborítana fel senkit sem, jusson eszébe, hogy hívják a Világtanács elnökét.
A Tanácsháza előtt szorongó párthívek, de mások, a távoli képernyők előtt is lélegzet-visz­szafojtva meredtek Hitlerre. Némelyiknek bizonyára ismerősnek tűnhetett ez a sűrű hadonászás, pattogó hang, szuggesztív tekintet, mert gyanúsan pislogtak. De azt kétlem, hogy bárki felismerte volna Engelben a hajdani véreskezű diktátort.
– Utasítsák ki a muszlimokat az Édenből! I. Ali mondjon le! – kurjantották egyesek.
– Szerintem is ésszerűbb, ha a magasabb rendű népfajok vezetik a szerényebb adottságokkal rendelkező népeket. Ezzel egy csapásra megoldódna a tudomány kérdése, melynek fejlesztését annyi időn át elhanyagolták az eleink. Pedig tudás, technika nélkül sohasem hagyhatjuk el a Tejutat, de még a Naphoz legközelebbi csillagig, a Proxima Centauriig sem juthatunk. Alelnök testvér, neked mi a véleményed a dologról? Jobb lenne kissé körülnézni a világban, vagy elégedjünk meg azzal a szűk lyukkal, ahol jelenleg is toporgunk?
– Az hogy nonszensz. Az ember többre hívatott – szálltam ki a lakókocsimból és a kamerák elé sétáltam.
– Milyen igaz! Testvérek, tapsoljátok meg dr. Antal Krisztiánt!
Ez volt az első alkalom, amikor istenigazában megtapsoltak. Folytattam volna a beszédem, de ki juthat szóhoz, ha Timur testvér szónokol?
– Ahhoz, hogy tovább fejlődjünk, akaratra, térre és tapasztalatra van szükségünk. Ezzel mindent elérünk, és ugyanúgy bebizonyíthatjuk felsőbbrendűségünket, mint egykor a rómaiak, ger­mánok. Kívántok-e az ők nyomdokain haladni, és kivívni az egész univerzum csodálatát?
– Kívánjuk! – dudáltak az autósok.
– Én, mi békével jöttünk. Nem akarunk leigázni egyetlen népet sem. De a történelem kereke forog, és aki ellenáll, azt maga alá tiporja.
– Xanaxba! Xanaxba!
– 2. Tény, hogy I. Ali leváltása szükséges, de ne feledkezzünk meg néhány más résről sem, amit az Úr elfelejtett betömni. Ezek egyike közös nyelvünk, az édeni nyelv. Mint minden mesterséges nyelvnek ennek is ugyanaz a hátránya, mint a többinek: mesterkélt. Én ennél jobbat ajánlok, olyan természetes úton keletkezett nyelvet, amit részben sokan beszélnek, részben tökéletesen visszaadja a pártunkra jellemző erőt, rendet és logikát. Ez a nyelv pedig nem más, mint…
Szünet. Ez mindig bevált, ha valami fontosat, meglepőt akart mondani. Egyébiránt Mussolini is így szokta, tőle meg még ő, Adolf Hitler is tanulhat.
– A német nyelv.
A tömeg elkomorult, ugyanis mindenki a maga nyelvét találta a legszebbnek. Csupán egy maroknyi német éljenzett, azok közül is csak azok, akik még tudtak valamicskét németül.
– Mi az, nem tetszik a reformom?
– Dehogyisnem, zseniális – ragadtam meg én is az alkalmat, hogy az egész bolygóhoz szólhassak. – Majd megszavaztatjuk a vezetőséggel, vagy… vagy népszavazásra bocsátjuk. A réseknél maradva csatlakozom elnöktársam véleményéhez, mely szerint meg kell újítani a Paradicsomot, mert a történelem kereke tényleg forog, itt pedig mintha megállt volna az idő, hölgyeim és uraim. A tudomány szerepéről már beszéltünk, az egyháziról nem, holott erről is szót kéne már ejteni. Kezdjük a Bibliával! Azzal mindnyájan egyetértünk, hogy alakjai, eseményei, eszméi mind-mind ősrégi korokat idéznek. Hitelességükről nem vitatkozom. Egyesek hitelesek, mások talán nem. Minderről hadd vitatkozzanak a történészek, tudósok.
A téren ácsorgó tömeg felszisszent. Ez volt az első eset, hogy valaki nyilvánosan is kiveséz­ze a Szentírást. Ha az a másik, Engel testvér nyilatkozik így, még zsebre vágták volna valahogyan, mert egy angyal6 csak nem hazudik, de hogy ez a tojásfejű fejű mitugrász oktassa ki őket, ahhoz még nőnie kéne legalább egy arasznyit – gondolhatták magukban.
– Más: vajon összeolvadhat-e a törvény, politika és tudomány a vallással? Meggyőződésem szerint nem, bár a történelemben erre is volt példa, és utóbb mindig kiderült, hogy inkompatibilisek egymással. Ezt nem ártana újból és újból tisztázni, hogy az idők változnak, és ami valamikor igaz volt, az nem feltétlenül igaz ma is, uraim, amiből világosan következik, hogy nemcsak a társadalmi rendszert, tudományt, hanem a Szentírást is át kell formálni.
A sokaság, maga Hitler is úgy elképedt, hogy még a szája is tátva maradt.
– Köszönjük, Krisztián testvér! Nagyra értékeljük a segítőkészséged, majd ezt is szavazásra bocsátjuk, vagyis… – rázta meg a fejét az exkancellár. – Ej, testvérem, szép kis zavarba hoztál bennünket. Természetesen nem bocsátjuk, bármilyen demokraták lennénk is, a Biblia Isten szava, ahhoz bizony nem nyúlunk. De megértjük, a fáradság, izgalom annyira kimerített, hogy egy pillanatra rövidzárlat támadt a fejedben – mentette meg okosan a helyzetet. – Testvérek, kísérjétek be a mestert a kocsiba!
– Kösz, nagyon kedvesek vagytok, de előbb hadd fejezzem be, amit elkezdtem. – Hé, mit vacakoltok azzal a villannyal!
Hihetetlen, olyasmi történt, ami ez idáig sohasem: minden fény kialudt a városban. Néhány percig csendben hunyorogtunk a sötétben, aztán elkiáltotta magát valaki:
– Isten irgalmazzon bűnös lelkünknek: elhagyott bennünket a Szentlélek.
A bejelentésre mindenki egyéni módon reagált. Egyesek letérdeltek, és elkezdtek sebesen imádkozni. Egy muszlim megfeledkezvén arról, hogy keresztyén hitre tért, a földre borulva fohászkodott Allahhoz, míg mások mellüket tépdesve jajgattak. A többség azonban fogta magát és elfutott. Még néhány perc, és saját embereinken kívül már senki sem maradt a környéken. Hitler és én megdöbbenve meredtünk egymásra.
Világbirodalmi távlatok
– Ende – mormogta az exkancellár. – Még egy apokalipszis. Pedig mindeddig azt hittem, a mi Édenünk a legbiztonságosabb hely a kozmoszban. – Vajon miért hagyott el bennünket a Szentlélek?
– Hogy elhagyott-e vagy sem, nem tudom, de hogy nem ő az oka ennek az izé… rövidzárlatnak, azt erősen gyanítom, úgyhogy nyugodj meg, hamarosan minden rendbe jön.
– Bárcsak tényleg csak egyszerű rövidzárlatról lenne szó! De ami biztos, az biztos, imádkozzunk mi is, hogy valóban így legyen – ereszkedett térdre Hitler is, és értetlenül nézte, amiért nem követem a példáját.
Eltelt pár perc. Semmi sem változott. Csak a csillagok pislogtak közömbösen felettünk.
– Türelem, Dolfi, türelem! Amíg élünk, van remény. A házak, hegyek állnak még, lélegezni tudunk, mit kívánsz hát még emellett?
– Hogy te milyen nyugodt vagy! – húzta összébb magán a zubbonyát. – Elárulnád nekem is, mi az, amit te tudsz, és én nem tudok!
– Majd később elmagyarázom. Mindenesetre nem a napfogyatkozás miatt sötétedett el az ég boltja, merthogy nincs is Napunk, ugyebár.
– Mea culpa, mea culpa7, felbőszítettük az Atyánkat – nyöszörgött mellettünk egy SZIRP-szimpatizáns.
– Napunk tényleg nincs, bűnünk viszont annál több. Hallod, mit motyog ez az atyafi? Nem kellene neked is könyörögnöd az Atyához, végül is, ki tudja, nem miattad kell nekünk bűnhődnünk?
Felnevettem, de el is komolyodtam azonnal.
– Szent Habakuk, és te ezt hiszed is, vagy csak ugratsz, Heil… Timur?
– Hiszem, nem hiszem, az ziher, hogy amit felépítettem mostanig, azt ezzel a beszéddel leromboltál egy perc alatt. Verdammt noch mal8, mi a francot akarsz te a Bibliától? Máskor, légy szíves, jelentsd be előbb, mit kívánsz nyilvánosan közölni! – feledkezett meg Hitler a veszélyről. – Nincs kizárva, hogy pont emiatt haragudott meg ránk a Jóisten.
– Miért, te bejelentetted? Például mi ez az újabb, mit újabb, hajdani rögeszme a felsőbbrendűségről, az univerzális német nyelv, a Sieg, Heil-féle köszöntés…? – vágtam vissza élesen.
– Rögeszme? Hogy mered te rögeszmének nevezni az elveim? – ugrott Hitler a plafonra.
Mint mindig, valahányszor ellenkeztek vele. Talán nekem is rontott volna, ha Panthe­ra figyel­meztető morgása vissza nem hökkenti.
– Büdös dög, ez sohasem tágít mellőled?
– Már megint, hogy beszélsz vele! Tudod, hogy mindent ért, csupán beszélni nem képes.
– Te meg velem beszélj nagyobb respektussal, ennyit csak elvárhatok egy… űrvándortól.
Egy szó mint száz szépen összekaptunk Hitlerrel, utoljára bemondtam az ultimót:
– Na elég, Kapellmeister úr9! Isten áldjon, befejeztük! Te mész jobbra, én balra, és semmi közünk többé egymáshoz.
– Ezt… ezt nem teheted – rezzent össze a SZIRP elnöke. – Ilyen nagy bajban hagynál cserben, barátom?
– Szép, már barátok is vagyunk? Pedig épp az a bökkenő, hogy sehogy sem jövünk ki egymással.
– Dehogynem, és hidd el maga Jehova is ezt akarja.
– Melyik Jehova? Hát nem éppen az imént sírtad el, hogy elfordult tőlünk a Teremtő? Csak az a kérdés, mióta.
– Hogyhogy mióta?
– Szó szerint. Neked nem tűnt fel, hogy istenségünkben nincsenek sem csodák, sem angyalok, és Istent, Jézust sem látta senki sem? Leszámítva a bibliai időket, de az akkor volt, úgyhogy sejtelmem sincs, mitől lenne ez a bolygó köztársaság helyett istenség?
– Én láttam – válaszolta Hitler csendesen. – Már úgy értem, álmomban.
– Szóval mégis? Pedig nemrég még égre-földre esküdöztél, hogy sosem álmodtál Isten­nel.
– Hazudtam – horgasztotta le a fejét bűnbánón.
– Melegszik, melegszik. Aztán hányadszor, mert aki egyszer kamuzik, az nyilván többször is eladta lelkét az ördögnek.
– Lassabban a testtel, alelnök! Elismerem, hogy vétkeztem, de sohasem, hangsúlyozom, sohasem önös érdekből.
– Tudom: a Nagy Német Birodalom kedvéért. Az, gondolom, titok, miről értekezel úgy általában az Atyával.
– Igen, titok, ne haragudj, és persze az is, amiről mi beszélünk itt, most vagy bármikor. Nem kérlek rá, hogy megesküdj, de tényleg komolyan gondolom.
– In O… or… Hogy mondják németül, rendben van?
– In Ordnung! Egyedül annyit árulhatok el, hogy nekünk, kettőnknek szorosan együtt kell működnünk.
– A jövendő Negyedik Német Birodalom javára.
– Nem, az Édenért. Hogy miért éppen kettőnknek, nem kérdeztem. Ha Isten megparancsol valamit, ott nincs helye semmiféle kérdésnek, engedelmeskedni kell és slussz.
– Tehát erről van szó. De miért hallgattál erről mostanig ahelyett, hogy első szóra bevallod, mit parancsolt neked az Úristen?
– Előbb látni akartam, ki vagy, mi vagy, mennyit érsz, bár, beismerem, ennek sincs semmi jelentősége, ha így is, úgy is teljesítenem kell Atyám parancsát.
– És a Szent Lándzsa? Az nem elég segítség ahhoz, hogy megmentsd az É-2-t?
– Milyen Lándzsa?
– Amelyikkel egy centurio Jézus lábát is megszúrta a kereszten, utána meg csodatevő ereklyének nyilvánították. Te magad is mágikus erejű tárgynak tartottad, mely szerinted összekötött téged a germán vezérek lelkével.
– Ja, a Végzet Lándzsája! Hát nekem nem használt.
Stikkesnek stikkes, de már nem teljesen – nyugtáztam magamban.
– Szép, nemes küldetés. Hogy én miben lehetek segítségedre, nem pedzem, de bárhogy is nézzük a dolgokat, honnan tudod, hogy akarok, egyáltalán képes vagyok segíteni ez ügyben?
– Nem akarsz?
– Ezt nem mondtam. Még meggondolom. Addig is javaslom, húzzuk el innen a csikót sürgősen.
– Miféle csikót?
– Ez csak amolyan kifejezés. Még a XXI. századból. Azt jelenti, meneküljünk, mielőtt azzal vádolnak, hogy miattunk fordított hátat Origónak a Szentlélek.
– Mi, te Hitlertől kívánsz ilyesmit? – nézett rám Hitler lesújtóan. – Tanuld meg, tisztelt kol­léga, hogy egy sereg sosem menekül, hanem visszavonul. Visszavonulunk! Ördög vigye ezt az Origót! – intett a kocsitá­bornak. – Előre, tovább Xanaxba!
– Igen, igen, én is így értettem.
Elindultunk. A fal elé érve újabb meglepetés fogadott: egy hozzánk hasonló kocsitábor állta el az utunkat.
– Fesd az ördögöt a falra, és megjelenik. Félre az útból! Szabad utat a Szeretet, Igazság és Racionalitás nevében!
Senki sem mozdult, válaszolt, erre elkezdtünk tülkölni. Az origóiak úgyszintén, egyéb nem történt. Így néztünk farkasszemet egymással. Teltek a percek. Végül Hitler kiszállt az autóból, utána én, és egymásután a többiek. Az origóiak követték a példánkat, és megindult egymás felé a két csapat. A szemekben tűz és elszántság szikrázott, bár igazából egyik sem sem gyűlölte a másikat. Egy ideig kölcsönösen kerülgettük egymást anélkül, hogy egymásra rohanjunk. Hiába, a beidegződés, a békévé szelídült természet egyelőre nem hagyta, hogy aktivizálódjon a génjeinkben lappangó indulat. Egyedül Hitler tajtékzott.
– Engedjetek utunkra, mit akartok tőlünk, fafejek?!
– Miattatok fordult el tőlünk a Teremtő – rikoltotta egy harcias fiatal.
– Bűnhődjenek a bűnösök! – kiáltották mások dühösen, amikor épp olyan váratlanul, mint azelőtt, kigyúltak a fények a városban.
– Alleluja! Alleluja! Megkönyörültél rajtunk a mi édes jó Atyánk! – ölelték át egymást még azok is, akik pár perce még ölre mentek volna egymással.
– Na mit mondtam! Így fordult el tőlünk a Szentlélek! – súgtam oda Hitlernek.
Visszaszálltunk a kocsikba, és bekapcsoltuk a tévéket.
– Tisztelt nézőink! – jelentette be éppen a bemondó. – I. Ali, a Világtanács elnöke kíván szólni hozzátok.
A képernyőn felvillant egy papot ábrázoló bazinagy kőszobor.

– Kedves testvérek, Éden polgárai! – mozgott a szobor szája, mintha beszélne.
– Ki ez, mi ez? Ember, gép vagy mi a búbánat?
– I. Ali szobra – válaszolta egy mellettem ülő barátom a fotelből.
– De miért csak a szobra? Miért nem mutatják őt élőben?
– Ki tudja? Eddig még nem kötötte senki sem az orrunkra. Megjegyzem, a régi elnököt még mutatták. I. Alit soha, de már megszoktuk.
– Remélem, hálát adtatok Istennek, hogy mindössze pár órára borította sötétségbe a bolygónkat – jelentette ki ünnepélyes, búgó hangon a I. Ali alteregója. – Tudjátok, mi történt volna, ha a növények fény- és hőforrás nélkül maradnak? Persze, hogy tudjátok. Azért elmondom: valamennyi kipusztul, velük együtt pedig mi, emberek, akik viszont nővények nélkül nem maradhatunk életben. De tegyük fel, hogy túléljük. Akkor viszont megfagyunk, ugyanis egy új jégkorszak köszöntene az Édenre. Na, ettől mentett meg minket most az Úristen. Cserében elvárja, hogy ne adjatok hitelt olyan beszédnek, mely el akar választani Tőle és az egyháztól. Legjobb, ha meg sem halljátok, jelesül a Szeretet, Igazság és Racionalitás tanait. Hamis tanok ezek, és a terjesztői is egytől egyig hamis proféták, ezért fontoljátok meg jól, kinek mit hisztek, mielőtt a Szentlélek újból, és egyúttal örökre kiszállna az Édenből. Szólottam. Egy az igaz Isten, Jehova. Higgyetek benne, és megmenekültök. Pax vobiscum!
Kurta beszéd volt, de velős és hatásos.
– Hallottad őszentsége szózatát? – hívtam fel Hitlert a kommunikátoron.
– Ugorj át, kérlek, hozzám két percre! Szeretnék veled egy-két dolgot tisztázni.
– Itt vagyok, parancsolj! – zörgettem be kíváncsian a „főnökhöz”; vajon mit akar ezek után még tisztázni?
– Te is feladod? Csak azért kérdem, mert a híveim nagy része itt hagyott – mutatott ki a kocsija ajtaján.
– Tényleg, mintha kevesebben lennének. De, megnyugtatlak, engem más fából faragtak.
– Fogadd nagyrabecsülésemet – tisztelgett amúgy Hitler-módra, és külön kezet is fogott velem. – Nem csalódtam benned, karakán árja vagy. Tehát még mindig velem akarsz tartani vagy … Vagy utoljára fogtunk kezet egymással?
– Veled tartok. A demokrácia és kölcsönös segítségnyújtás jegyében. Ennek egyik alappillére pedig az, hogy egyikünk sem alárendeltje a másiknak, következésképp úgy nyilatkozunk cselekszünk, ahogyan mi, személy szerint jónak látjuk. Azzal az egy kikötéssel, hogy nyilvánosan sohasem cáfoljuk meg egymást.
– Elfogadom. Egy mindenkiért, mindenki egyért.
A következő városig tizedannyira apadtunk. Híveink többsége angolosan távozott, csatlakozni pedig már senki sem csatlakozott a konvojhoz.
– Micsoda nyuszik, barikák! – ógott-mógott az Exführer. – De nem baj, hulljon a férgese.
Öröm az ürömben, hogy ez alkalommal sem betonfal, sem kerítés nem állta el az utunkat. Nem is tiltakoztak ellennünk, igaz, nem is örültek, magyarán: szinte észre sem vették, hogy ott vagyunk.
– Merre van a tanácsháza, atyámfia ? – szólítottam meg egy pörge kalapos édenit.
Meg sem hallotta. Vagy nem akarta hallani? Mindenesetre fütyörészve továbbslattyogott. Egy téren megálltunk, kiszálltunk a kocsikból, felszereltettünk néhány hangszórót, és vártuk, egyre vártuk, hogy körülvegyenek az emberek. Hát nem vettek körül. Ellenkezőleg: még az is elinalt, aki eddig arrafelé őgyelgett.
– Hallóóó! Van itt valaki? – kiáltottam a mikrofonba két percen keresztül, végül maga Hitler intett le, mert már csengett a füle szegénynek.
– Hagyd, ne erőlködj! Nincs itt senki, szellemvárosba tévedtünk.
– Hát akkor, lóra, SZIRP-esek! Akad még más város is a Paradicsomban.
Nem tévedett akadt, még meg is hallgattak, hogy utána paradicsom- és tojásbombákkal köszönjék meg a beszédünk.
– Még ilyet! Mi történt ezekkel a nyuszikkal? – törölte le arcáról Hitler a hallgatók tetszésnyilvánításának jeleit. – Ha így megy tovább, maholnap ismét falba vagy vasfüggönybe ütközünk.
– Tessék, olvasd! – nyújtottam át Hitlernek nem sokkal ezután az Édenvilág legfrissebb híreit.
– Hallatlan! Valahogy kezd az Éden kivetkőzni magából – vágta földhöz Hitler két perc múlva a hírlapot. – Már megint azt kérik, hogy zárjanak be, vagy rúgjanak ki minket az Édenből. Fura, nem? Egy olyan világból akarják kitenni a szűrünket, melyet tolerancia, jámborság és igazlelkűség jellemez. Te? – kerekedett ki a szeme hirtelen. – Képtelenség volna azt hinni, hogy mindez azért van, mert a Sátán megszökött a Seólból, és megint csak itt kísért az emberek közt?
– Kiii? – esett le az állam, de a többieké is, akik körülöttünk lézengtek.
– Megkérhetlek, hogy ne zavarj? Gondolkozni szeretnék – dobolt Hitler idegesen az ujjaival.
– Csitt, a vezér gondolkozni szeretne! – szóltam félig tréfásan, félig ironikusan a fiúkra.
Hitler egy darabig feszülten koncentrált, aztán legyintett.
– Ökörség! Onnan még az ördög sem tud megszökni. Vagy tud? – fordult hozzám tétován.
– Nem, föltéve, hogy egyáltalán van ilyen.
– Seól? – húzott félre óvatosan, nehogy a többiek is meghallják.
– Sátán, Isten, Paradicsom.
Ettől a kijelentéstől meg Hitler kezdett el csuklani, és sűrűn tekingetett a magasba, mintha attól félt volna, hogy menten ránk szakad az univerzum. Őszintén szólva magam is, és igencsak megkönnyebbültem, amikor semmi ilyesmi nem történt.
– Azt mindig gyanítottam, hogy te sem igen bírod a papokat, de hogy Istenhez is így viszonyulsz, azt azért nem néztem ki belőled – simogatta meg állát a SZIRP elnöke.
– Én sem magamból, de hát ez van. Az ember sokat lát, hall életében, és gondolkozik is, ha már feje van, abban pedig nem egy kérdés kavarog.
– Akár az enyémben, de hogy nincs Isten, ez egy kicsit erős, Herr Antal.
– Tulajdonképp én sem állítom, csak tapogatódzom, kérdezek, elsősorban olyankor, amikor arról suttognak, mivel világítanak és fűtenek az Édenben.
– Nahát, ezt mondják? Mivel?
– Űrbe telepített napelemekkel, -kollektorokkal és geotermikus hőszivattyúkkal.
– Ne te ne! És a Szentlélek?
– Elillant. Valamikor, a történelem hajnalán még létezett, és apostolok, csodák, angyalok is léteztek, aztán az emberek kezdtek elfordulni Istentől. Amíg, hittek benne, nem volt semmi galiba, de amint nem, Ő fordult el az embertől, vagy egyszerűen… nem is létezik.
– Suttogják. Vagy csak te állítod?
– Én semmit sem állítok. Talán tényleg objektíve is létezik, de az is lehet, hogy mi teremtettük meg Őt, és nem fordítva, más szóval Isten csak szubjektíve egzisztál.
– Aha, szubjektíve, és szerinted ki, mi döntötte le a trónjáról? – elmélkedett az exhadvezér, aki köztudottan maga is előszeretettel tanulmányozta a vallást, filozófiát, okkultizmust…
Hogy ezek miként fértek össze nála, rejtély, de hogy mindegyikben járatos volt, azt már Hitler rezidenciáján tapasztaltam.
– Nyilván a tudomány. Lassan, fokozatosan, attól függően, mennyire gyorsan és alaposan cáfolta meg elképzeléseiket a reális tapasztalat.
– Aha, a tudomány. Más? Miről motyognak még itt-ott az Édenben?
– Hogy nemsokára mindnyájan meghalunk – idéztem fel emlékezetemben Szergej Szerge­jevics szavait.
– Régi nóta, már ismerjük. Ennél még régebbi, amit János írt az Evangéliumban: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
– Igen, igen, és mégis: a saját szememmel láttam, amikor egyik legjobb barátom jobblétre szenderült.
– De szépen mondtad. Béke poraira.
– Nem hiszed?
– Majd egyszer talán elhiszem, ha… ha majd az én barátom is elpatkol. Addig is ajánlom, ne beszélj róla senkinek.
– SZIRP.
– Mi van vele?
– Szeretet, igazság, racionalitás. Igazság aláhúzva. Nem lenne fair, ha a Világtanácshoz hasonlóan mi, SZIRP-tagok is elhallgatnánk az igazat.
– Ami szerint?
– A természetben semmi sem örök: előbb-utóbb minden összetörik, elporlad. Élőlények, új bolygók, galaxisok ugyan újból és újból születnek, de mindig több semmisül meg mint születik, hogy a legvégén átvegye uralmát a Nagy Semmi. Na, ezt hallgatják el a papok előlünk.
– Mert ők az örök életben hisznek, Herr Antal. Bizonyítékuk persze nincs, de neked meg a tudósoknak sincs, vagyis mindnyájatok állítása egyszerű hiten alapul.
Ebben viszont neki lehetett igaza. Nem is bölcselkedtem tovább, bár még nagyon sok mindent szerettem volna megvitatni Hitlerrel. Bevágtuk magunkat az autókba, és kidöcögtünk a városból. Vajon a másik városban mivel fognak bombázni?
Mázlink volt, semmivel, tudniillik nem is akadt, aki bombázzon. Más szóval megint csak nem volt ránk az égvilágon senki sem kíváncsi.
– Ismerős ábra. Látjátok, testvérek, ezért nincsenek ma már proféták.
Hitler némán vágott a szemével egy befelé igyekvő stáb felé.
– Bocsánat, ez itt a SZIRP-társulat? – szólított meg egy kötött sapkás, dzsekis riporter.
Társulat? Nagyon jó, tehát újabban cirkuszi vagy színházi társulatnak tartanak.
– Miben lehetek szolgálatodra?
– A helyi tévét képviseljük, és engedelmetekkel szeretnénk felvenni az előadást.
– Közönség nélkül? Mert az nincs, szerelmetes atyámfia.
– Nem vagyunk finnyásak, nekünk így is megfelel.
– Hát ha meg, nekünk még inkább – kotortam elő zsebemből a beszédem. – Tessék, máris kezdhetjük! Egyébiránt hogyhogy megengedik nektek a forgatást két persona non gratanak kikiáltott elnökkel?
– Nem engedik, de már nem számít, nekünk ez az utolsó adásunk. Hogy miért, hadd maradjon a mi titkunk, azt azért szeretnénk, ha még sokáig nem felejtenének el bennünket – borult el az operatőr tekintete.
– Értem. Kezdhetjük?
– Nem kezdünk mi semmit sem – akadékoskodott a kancellárból lett dirigens, illetve dirigensből lett pártelnök. – Én nem tudok úgy beszélni, hogy ne nézhessek a hallgatóim szemébe.
Én viszont tudtam, bele is vágtam nagy büszkén.
– Hölgyeim és uraim, kedves testvéreim! Nevem Antal Krisztián. A Szeretet, Igazság és Racionalitás Párt, röviden SZIRP alapító tagja vagyok. Még mielőtt bárki megijedne tőlem és a pártunktól, sietve kijelentem, hogy minden hír, miszerint Isten miattunk borította sötétségbe a bolygónkat, szemenszedett hazugság. Igen, testvérek, egy szó sem igaz az egészből. Nem Isten volt az, hanem a SZIRP ellen áskálódó ellenzék, az édeni klérus, mely évek hosszú során át szédíti az É-2-t. Konkrétan szólva azért hunytak ki a fények, szakítottak meg minden tévé- és rádióadást, hogy elhallgattassanak bennünket. Ugyanezt a célt szolgálta őfelsége I. Ali nyilatkozata is, melyben nem kívánatos személynek nyilvánított.
Állításomnak volt egy gyenge pontja: a bizonyíték, és bizony jócskán zavarba jöttem volna, ha ezt számon is kérik tőlem. Csakhogy itt hiányzott a közönség, így szabadon, kérdések és közbekiáltások nélkül folytathattam a beszédem.
– Engedjétek meg, hogy felsoroljak néhány olyan állítást, amit belétek próbálnak sulykolni. 1. Nálunk senki sem hazudik. Igazán? Akkor mit tesznek akkor, amikor reggeltől reggelig azt fuvolázzák a templomban, hogy: 2. Az Édenben mindenki vidám és kiegyensúlyozott. Szó mi szó akad ilyenekből is egynéhány, de hogy mindenki az lenne, azért már nem merném tűzbe tenni a kezemet, bár elég sok helyen megfordultam már. Lehet, hogy rosszul látom, de nekem úgy tűnik, az édeniek zöme inkább egykedvű, mint jókedvű, gépiesen tesz-vesz, jön-megy anélkül, hogy tudná, mit kezdjen magával. Tudjátok, kikre emlékeztettek időként? Egykori barátaimra, amiben nem volna semmi különös, kivéve az, hogy ezek a barátok robotok. Ha itt az ilyen embert nevezik boldognak, milyen lehet, amikor boldogtalan, hölgyeim és uraim? 3. A hegyi beszédek másik kedvenc témája a technika, Lucifer ajándékainak egyike, mellyel naggyá tette, ugyanakkor el is idegenítette az embert Istentől. No, ez már megszívlelendő tanítás. Hogy kitől kaptuk ezt az ajándékot, egyelőre ne firtassuk, de hogy naggyá tett, az kétségtelen. Az istentől való elidegenedést sem tagadom, viszont ki tehet arról, hogy a realitások ereje előbb-utóbb legősibb hitünket is ízzé-porrá rombolja? 4. A földi Éden világunk legszebb és legbiztonságosabb bolygója. Figyelemre méltó észrevétel, ugyanis ezt csak olyasvalaki állíthatja, aki az egész világegyetemet ismeri. Ti ismeritek, a papok, őfelsége, I. Ali, ki állíthat ilyet felelőséggel a Terráról, amikor ismereteim szerint még a Biblia sem ír erről? Nyilván azért óvják annyira, hogy olykor még a Jóistent is hiába zörget az ajtaján. Bocs, csak vicceltem, de ami tény, az tény: minket aztán szépen bezártak ebbe a ketrecbe. És ez baj, mert mi, emberek szabadnak születtünk. Nekünk létszükségletünk a szabadság, igen, korlátok nélkül szeretünk járni-kelni, hogy ne csak képernyőn keresztül ismerjük meg a világot. Gépek, technika nélkül persze ez sem megy, hiszen még csillagközi űrhajóink sincsenek. Egyesek szerint nem is kellenek, miután rajtunk kívül úgysincs élet, bárhova is repülnénk. Bevallom, valamikor én is ezt hittem. Ma viszont egyre gyakrabban kérdezem magamtól: vajon valóban nincs olyan életforma, égitest, melynek ne lenne hasonló vagy akár azonos párja az univerzumban? Jó kérdés, rossz kérdés, egyáltalán van-e valamilyen köze ahhoz, hogy néha emiatt is lefagy a mosoly az arcunkról? Gyertek ide, beszéljük meg mi is… élőben! Mi szeretettel várunk mindenkit, akit a szeretet, igazság és racionalitás dilemmái izgatnak.
– Gratulálok! – rázta meg a kezem legújabb barátom, Marius, egy még nálamnál is filigránabb emberke, aki még korteskedésem elején csapódott a konvojhoz. – Mértéktartó, mégis elgondolkoztató beszéd volt. Ha még erre sem ébrednek fel az Édenben, felejtsük el Xanaxot, és bámuljuk továbbra is a… képernyőt.
– Márpedig nem fognak. Kit zavar az, hogy az istenség hellyel-közzel svindlizik, és a nép csak képernyő révén ismerkedhet a világgal. De majd felrázom én őket, csak nézhessek még egyszer drága testvéreim szemébe – simította ki haját Hitler a szeméből.
– Föltéve, hogy lesz még erre egyáltalán alkalmunk – jegyeztem meg csendesen. – Talán kíváncsiak lennének arra, mit mondunk, de távolról sem annyira, hogy kimerészkedjenek otthonról két persona non grata kedvéért.
Pedig kimerészkedtek, még ha ezért egy órát is kellett várnunk a városka egyetlen főterén. Ez aztán a kardinális fordulat! A jelek szerint sikerült nekem is ellesni egyet-mást Adolf Hitlertől.
Teltek a napok. Hírünk a felsőbb szervek rosszallása ellenére is bejárta az É-2-t, ezzel párhuzamosan gyarapodott a minket kísérő szimpatizánsok száma is. Hitler ujjongott, elemében érezte magát.
– Itt az ideje, hogy kezdjünk valamit a sleppünkkel – lepett meg egy szép napon. – Sereget, SZIRP-katonákat kellene belőlük faragni.
– Na ne, e…ez nem volt benne a pakliban – dadogtam. – Azt hittem, Hitler meghalt, ne kívánd újra életre kelteni! Mellesleg minek nekünk katona, amikor még fegyverünk sincs. De még ha lenne is, mi célból használnánk, amikor az Édenben mindenki halhatatlan?
– Hogyhogy halhatatlan? Hiszen éppen te említetted a jó múltkor, hogy az egyház átrázta a jó népet, mert a hosszú élet titka orvosi, nem isteni beavatkozás következménye – fogott a szavamon Hitler kajánul. – Egyébként irreleváns, egy fegyver akkor is fegyver, Herr Antal, olyan eszköz, ami nélkül sem Nagy Sándor, sem Dzsingisz kán nem ment volna semmire, tehát bízd rám a dolgot, és ne okoskodj. Már holnap, nem, még ma elkezdjük a kiképzést annál is inkább, mert úgy hallom, azért sokan nemcsak kedvelik, abcúgolják is a pártunkat. Mint a régi szép időkben, aztán, emlékszel, mégis mindenki mellém állt. Úgy bizony, Herr Antal, és ha több szerencsém lett volna, továbbá nem számítom itt-ott el magam, verdammt noch mal, még a háborút is megnyerem.
– A Szent Lándzsa nélkül is? – szúrtam vissza ironikusan.
– Az tény, hogy nincs fegyverünk, de idővel ez is lesz – eresztette el füle mellett Hitler a megjegyzést. – Ehhez nem kell tennünk mást, mint fegyvergyárrá alakítani néhány üzemet, és máris van ágyunk, puskánk, repülőnk.
– Háború, fegyverek, erőszak, huh, hova jutottunk! Isten látja lelkemet, én nem ezt akartam – tördeltem a kezeim. – Van egy mondás, ismered? A pokolba vezető út csupa jó szándékkal van kirakva. Vajon nem ilyen úton járunk mi is, Heil Hitler?
– Tudod, mi a te bajod? – húzta el a száját Hitler megvetőn. – Túl sokat kérdezel.
– Inkább kérdezz kétszer, mintsem tévedj egyszer. Még az a szerencsénk, hogy annyira toleránsak velünk odafent. Talán nem is vesznek komolyan. Tény és való, hogy minden lépésünket figyelik, ezzel szemben egyikünket sem fenyegetik, zaklatják. Nem is zaklathatják, mert az Édenben tilos az erőszak.
– Egyelőre, de ha tudnád, mi van Xanaxban, korántsem lennél olyan biztos a dolgodban.
– Miért, mi van Xanaxban?
– Ami Nudisburgban, más szóval Paradicsom a Paradicsomban. Valami olyasféle, mint a Vatikán volt valaha, status in statu: állam az államban. Csak annál sokkal nagyobb, zártabb, annyira, hogy külön pajzs védi az É-2-n belül is.
– Tényleg igaz vagy csak pletyka, miszerint a Világtanács elnöke és hívei keresztény hitre tért muszlimok, akik sundám-bundám iszlám paradicsommá változtatták Xanaxot?
– Szerintem igaz, de majd elveszem én a kedvüket a csodálatos kertektől, gazdag ruháktól, kámforral és gyömbérrel édesített forrásoktól, tavaktól, melyek partján drága edényben szolgálják fel a finomabbnál finomabb ételeket, borokat. Ez az Éden a keresztényeké élén a német nemzettel, melynél árjább faj nem létezik a népek közt – sipítozott Hitler, aki puritán protestáns létére egész életében megvetette a fényűzést.
Erre megint rájött a happáré! Remélem, a zsidókat nem óhajtja másodszor is kinyírni.
– Jó, jó, de miért csak a keresztényeké? Hát nem egyenlő minden ember Isten szemében?
– Egyenlőnek egyenlő, de ha annyi vallás van, keresztények, muszlimok, hinduk, buddhisták stb., miért ne lehetne külön paradicsomuk is egyúttal?
Van esze ennek a Führernek! Néha olyan ötletekkel vág kupán, hogy hamarjában nem is tudok mit felelni.
– Hát…
– Na látod! Különben bízd rám ezeket a dolgokat, és törődj inkább a tudománnyal, oktatással. Majd megteszlek fő-főtanfelügyelőnek. A vallás- és hadügy meg hadd legyen az én gondom. Már ki is szemeltem egy jópofa városkát, melyet lefoglalunk a SZIRP nevében. Itt gyártunk fegyvert, és kezdjük el fiaink katonai kiképzését is először.
– Ellenzem – próbáltam megállítani lendületbe jött társamat. – Ez így nem fair, bármilyen szemszögből is elemzem a terveid. Keresztény ember nem fog fegyvert fegyvertelen harcosra, főként, ha az egy újjal sem nyúl hozzá. De még ha harcolunk is, a mi fegyverünk mégiscsak a szeretet, igazság és racionalitás – mutattam figyelmeztetően a felettünk lengő zászlókra. – Elismerem, hogy Nagy Sándor, Dzsingisz kán nagy hódítók, de ma már mások a példaképeink.
– Kik?
– Mahatma Gandhi, Teréz anya, Ferenc pápa.
– Már akinek. A mottó viszont klappol, a fegyvert illetően pedig vésd jól az agyadba, az bi­zony csak eszköz, amit a cél szentesít – hurrogott le az új életre kelt hadvezér. – Szóval maradjunk a tervünknél: fegyvergyártás, katonai, tudományos, nyelvi képzés und so weiter10. Ez neked is szól – reccsentett rám, amikor a fordítógép után kotorásztam. – Vége az Éden-nyelv egyeduralmának. Nem máról holnapra, de megsúgom neked diszkréten, hogy nemsokára még te is németül fogsz kommunikálni.
– Ez sem csúf nyelv, bár kissé rigid, és viszonylag kevesen beszélik…
– Ma kevesen, holnap milliók, amíg akkora nemzet nem leszünk, mint a germánok voltak egykoron. A bolygó neve maradhat, Xanaxot azonban már az első nap Germániára kereszteljük, aztán… Aztán kolostorba dugjuk a különböző hivatalokban ügyködő papokat, átszervezzük az adminisztrációt, régiókat, tudományt, nem feledkezvén meg persze a városok, főként Germánia átépítéséről sem. Van is erről néhány saját tervecském. Ezenkívül már csak egy a fontosabb. Na mi, a legfontosabb, Herr Antal?
– A katonai potenciál.
– Pontosan. Örülök, hogy végre te is belátod, milyen nullák vagyunk e nélkül. Pedig nem ártana néha távolabb is körülnézni egy parányit úgy, ahogy magad is kifejtetted időnként. Bizto­san akad még olyan bolygócska, mellyel megismertethetnénk például az édeni kultúrát – vá­zolta fel nem mindennapi terveit. – Na, hogy tetszik? Ugye, megéri Hitlert követni?
– Tetszik – képesztett el Hitler látomása, hangja és arca is, mely ebben a percben szinte túlvilági fényben ragyogott –, de ahhoz először be kéne jutni Xanaxba, ami már a védőpajzs miatt sem lesz könnyű feladat, ezenkívül kérdéses, mit szól a tagság a dologhoz.
– A tagság? A tagság én vagyok. Mit érdekelheti az agyat, mi a véleménye a praclinak – válaszolta kevélyen, és elrohant, hogy a szeretet, igazság és racionalitás nevében másodszor is át­rajzolja a világ térképét.

(A folytatást jövő vasárnap olvashatják)

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész 5. rész ,6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész, 16. rész, 17. rész, 18. rész, 19. rész