(Kultikus sci-fi regény)

Xanaxban

– Isten hozott Xanaxban!
Kimeredt szemmel bámultam a trónon ülő liliputi emberre. Nagy fej, szem, vékony nyak. De hiszen ez, Szent Habakuk, ez egy űrmigráns!

– Te vagy hát az a híres Antal Krisztián?
– És te, l. Ali, a Világtanács elnöke? Vagy mégsem te lennél, egyáltalán mi ez a színjáték? – felejtettem szememet a falakat és mennyezetet díszítő, bibliai jeleneteket ábrázoló festményeken, freskókon.
Egyszer láttam egy filmet a Versailles-i kastélyról. Már akkor megcsodáltam a szépségét, és most, íme, mintha megelevenedett volna előttem.
– Kérlek, bocsásd meg, amiért mást küldtem a találkozóra helyettem, de hát manapság senkiben sem lehet megbízni.
– Nem, persze, hogy nem, azért pisztollyal kényszeríteni valakit sem éppen ildomos. Mit il­domos, bűn, tiszta erőszak, ugyanígy hazudni, amit újabban szintén a főbűnök közé sorolnak.
– Úgy van, szégyellem is, viszont tekintsd vis majornak1, és akkor mindjárt más szemmel látod te is az egészet.
– Oké, oké, el van felejtve. Nahát, még mindig nem térek magamhoz! – ráztam meg a fejemet. – Annak azért örülök, hogy mégsem vagy muzulmán.
– Miért, mi bajod neked az iszlámmal?
– Niksz. Felőlem mindenki azt imád, akibe szerelmes, hacsak nem várja el, hogy vele együtt kiáltsam: lá iláha illá-lláh, nincs más Isten, csak Allah.
– Nem vagyok muzulmán, s csupán azért hívnak Alinak, mert Albert Csandígarhnak kereszteltek. Az Albert beceneve pedig Ali, nem?
– De fura név. Mármint a Csali…, Csabi…
– Akárcsak az Antal Krisztián. Legalább is a számomra. Most pedig, lássuk azt az instanciát!
– Viszem.
– Szabad? – vette ki kezemből valaki az iratot, és ő vitte oda ezüsttárcán a nagyúrnak.
– Köszönöm, majd elolvasom. Viszontlátásra! Érezd nálunk jól magad! Holnap megint hívatlak, és akkor folytathatjuk a tárgyalást.
– Nem méltóztatnád Timur Engelt is Xanaxba rendelni? Utóvégre ketten képviseljük a pártunkat, és úgy lenne méltányos, ha ő is jelen van – hűtött le földim fagyos udvariassága.
– Hitler? Nem, sőt, addig örüljünk, amíg nem dugja orrát a dolgunkba, mert ahol ő felbukkan, ott két perc múlva vér folyik. Nem is tudom, hova tetted az eszedet, amikor szövetkeztél egy ilyen démoni alakkal.
– Ni csak, felismerték! Pedig meg mertem volna esküdni, hogy még az anyja sem ismerné fel ebben a jelmezben.
– Mi felismertük, és azzal is végig tisztában voltunk, milyen bárány lett a farkasból. Kísérjétek szállására a kedves vendéget!
Nem sokkal ezután tágas, de teljesen üres szobában találtam magamat.
– Eredeti kvártély. De hol lehet itt leülni, vagy netalán tán aludni?
– Itt? Így: fotel! – tapsolt a fekete reverendás, két méter magas kísérőm, és abban a pillanatban kiemelkedett a föld alól egy Chesterfield-fotel. – Vissza!
A fotel visszasüllyedt a föld alá.
– Ágy.
Alig mondta ki, már ott is feküdt előttem.
– Parancsolsz még valamit?
– Egy tengert – mosolyogtam kajánul, mert akármilyen fejlett a technika is Xanaxban, egy tengert csak nem varázsolnak nekem elő a padlóból.
Pedig így történt, még ha csak virtuálisan is, azaz lézerkép formájában.
– Kösz, príma. Add át üdvözletem a tervezőknek!
– Átadom – válaszolta a xanaxi furcsán kongó hangon. – Kellemes pihenést!
Megborzongtam. Ez a hang! Mintha csak a robotjaimat hallanám. Tekintettel arra, hogy Xa­naxból tulajdonképp semmit sem láttam még, elhatároztam, hogy sétálok egyet a városban.
– Szézám, tárulj! – léptem az ajtóhoz.
Az ajtó nem moccant.
– Nyílj ki, kérlek!
Hiába: bármilyen szóval próbálkoztam, az az átkozott ajtó csak nem akart kinyílni. De hülye vagyok, persze, hogy nem akar, amikor magam is kinyithatom – nyomtam le a kilincset. Megint csak sikertelenül: bezártak, magyarán lépre csaltak, és kivontak a forgalomból. És most már nem egy jelentéktelen rendházban, hanem az Éden legerősebb bázisán. Csak tudnám, miért látnak bennem ilyen veszélyes zendülőt, hogy mindenki engem akar bezárni.
Teljes egy napig sétálgattam fel-alá a szobámban, mint egy ketrecbe zárt fenevad, amikor végre a tanács elé vezettek. Itt már nyoma sem volt az előbbi pompának, semmi freskó, díszít­mény. A helyiség közepén terebélyes kerek asztal, körülötte reverendás alakok szobroztak. Al­bert rám se hederített, a mellette ülő pofaszakállas tanácstaggal diskurált. Micsoda bunkó! Így kell bánni egy földivel?
– Köszöntjük a SZIRP elnökét – szólalt meg a barkós tanácstag. – Engedd meg, hogy bemutassam a programotokat elemző komissiót – mutatta be önmagát és sorban mind az öt körülötte szobrozó úriembert. – Van ellenük valami kifogásod?
– Személy szerint semmi, amúgy attól függ, mit és hogyan ítéltek.
– Még nem ítéltek. Előbb meghallgatunk téged is. Audiatur et altera pars!2
– Megint? Dicséretes alaposság. Meg demokratikus is, tegyük hozzá őszintén. Bár ilyen demokratikusak lettetek volna akkor is, amikor tőrbe csaltatok, és bezártatok egy ketrecbe – tört ki belőlem az indulat, és én ilyenkor nem ismerek sem Istent, sem embert.
A pofaszakállas és a bizottság némán néztek össze, majd I. Alira, aki intett, hagyjanak beszélni.
– Hogy ezek után mit akartok még tőlem, nem tudom. Én viszont már semmit, ezért legye­tek olyan kegyesek, és vezessetek vissza a cellámba! Az álarc lehullt, nincs több mondaniva­lónk egymásnak – indultam az ajtó felé.
– Volnál szíves visszaülni az asztalhoz?! Még nem végeztünk – figyelmeztetett az elnök ki­mérten.
– És ha nem ülök, rám küldtök egy gorillát? Oké, hagyjuk, de csak a kedvedért, mert mit nem tesz meg az ember egy földiért.
– Köszönöm. Megértem a felháborodásodat, de hidd el, nem tehettünk egyebet.
– Neeem? Egy istenség? Hát létezik olyasmi, amit te nem tehetsz meg az É–2-n?
– Először is nem vagyok istenség. Általában őszentségének, Szentatyának vagy egyszerűen elnök testvérnek szólítanak. Én inkább az utóbbit szeretem.
– De hát a név, az I. Ali… Így csak királyokat vagy pápákat szoktak nevezni.
– Merthogy pápa is vagyok egyúttal. Ami azonban az l. Alit illeti… Nos, az csakugyan félreérthető, és már régóta tervezem, hogy l. Albertre változtassam. Másodszor: egy elnök is csak egy tényező a sok közül. Még ott van mellettem, előttem, kinek hogy tetszik, a szinódus, képviselőház, szenátus…
– Szinódus, szenátus – keveredtem bele a nevekbe. – Hát ez nekem bonyolult. Most istenség vagyunk vagy parlamentáris köztársaság… elnök úr?
– Mindkettő. Majd ha több időm lesz, elmagyarázom, hogyan férnek össze ezek egymással. Most térjünk vissza a ketrecre! Mit gondolsz, mi történt volna, ha kiengedünk a szobából, és felismernek az emberek?
– Mi történt volna? Megéljeneznek, vagy… Sejtelmem sincs.
– Nekem van: meglincselnek, kedves honfitársam.
– Meg-lin-csel-nek? Hát ennyire gyűlölnek engem Xanaxban?
– Ennyire. Még mindig úgy érzed, hogy tőrbe csaltunk és bezártunk? Csak zárójelben jegyzem meg, ha ez lett volna a szándékunk, nem hívtuk volna ide Hitlert is, akit szintén gyűlölnek?
Ebben lehet valami. Keserűen roskadtam magamba.
– Egyedül abban tévedtünk, hogy nem figyelmeztettünk előre, milyen következményekkel járna, ha kisétálnál a városba. Hát így állunk, kedves testvérem. Azt nem állítom, hogy nincs egy híved sem. Sajnos akad ilyen is, és ezzel, szó, mi szó, erősen megosztottad a népünket. Pedig eddig az Éden volt a legbékésebb és -barátságosabb hely a Tejúton. Most még a csapból is gyűlölet, irigység és düh folyik víz helyett. Szerinted bölcs, keresztényi dolog ez? Nem kellene inkább megállni és kiegyezni valahogy?
– Ezért vagyok itt, a nemjóját! Bocsánat, nem szoktam káromkodni, de most az egyszer kicsúszott az én számon is. Rajtam nem múlik, egyezzünk, de nem úgy, hogy eközben elhallgatjuk az igazat, és folyton olyasmit erőltetünk az Édenre, amitől mosolyogni ugyan mosolygunk, de csak úgy mint egy marionett.
– Érdekes meglátás, ha nem is teljesen érthető, illetőleg helytálló. Na mindegy, József testvér, olvasd fel, kérlek, a… programot, aztán meglátjuk, mire megyünk egymással.
– Igenis, szentatyám – köszörülte meg torkát a József testvérnek nevezett, savószemű tanácstag.

(A folytatást jövő vasárnap olvashatják)