– Nagyon-nagyon régen, és innen nagyon messze történt. Akkoriban a manónemzetség nem volt ennyire szétszóródva. És ez a világ, amelyet most mi ilyennek ismerünk, egyáltalán nem így nézett ki. Sokkal különösebb volt ennél. Azon a helyen kő volt, jég és rettentő hideg. Sötétség töltötte be a tájat. A fekete földben lyukak voltak. Nagyon sok lyuk. Abban laktak az őseim.
A távolban időről-időre forró tűzoszlop csapott szét, fellövelt a fekete űrbe. E pokolbéli fény volt az egyetlen, ami világított néha.
Akkoriban ritkán látszottak a csillagok, a napunkból is kettő volt. Az, ami ma is ránk mosolyog néha, és egy másik, mely sokkal kisebb volt az előzőnél, és vörösebb is. A Nagy Fehér Földet – ezt nevezik ma Hooldnak – pedig füst és por takarta. Ott születtek a Névtelenek, még mielőtt elszakadt volna a Hoold a Fekete Földtől.
Senki nem tudja kik voltak anyáik, apáik. Hogy kik voltak őseik. Szerencsés volt az, ki látta azt az égben. De beszélni róla nem sokan mertek. Csupa titokzatosság, rejtély lengte körül. Népünk között egyszer elterjedt, hogy a Vörös Nap a Látók szeme. Azoké a Látóké, akik gyakran lelátogattak hozzánk a messzi egekből. Igaz, én egyet sem láttam közülük. Talán mások sem, vagy ha igen, kevesen… Azt suttogták az Öregek, hogy ők teremtettek minket valami nagyon ősi varázslat által.
Mesélték, hogy három manó elindult a kezdetekben, hogy felfedezzék a világot. Kikutassák, vannak-e mások, más élőlények rajtuk kívül? Hogy meddig terjed a sötét? Mi van a tűzoszlopok után? Egyikük tért vissza úgy háromszáz esztendő múlva. Zúl volt a neve. Amit mesélt, kevesen értették meg… Sohasem hallott, kimondhatatlan dolgokról számolt be. Elmondta többek között azt, hogy a Névtelenek szülei az Idegeneknek nevezett égi lények voltak. Éppen azok, akik a Vörös Napban laktak. Elmondta, hogy látott egyet közülük. Bár erősen megrettent tőle, az észrevette és beszélt hozzá. Az Öregek szerint a későbbiekben értelmetlen szavak hagyták el Zúl ajkát. Bolondnak hitték sokan. Egy valaki azonban gyakran és szívesen tartózkodott a közelében. Bora volt az, akit nemsokára te is megismersz majd. Elmondta neki mielőtt a Tündéri Fény magához vette volna Zúlt, hogy az Idegenekkel járt a holnapban. Hogy is nevezte? … Jövő. Igen, a jövőben jártak egy alkalommal, de amit ott látott, arról már valóban nem beszélt. Félelem és vad rettegés lett úrrá rajta. Álmában szólta el magát egyik éjjel: beszélt különös formájú lényekről, kicsikről és nagyokról, Ember a neve annak, hajói emlékszem. Két nyelve van; mást gondol és más mond. Nem ritka nála, hogy egyiket sem cselekszi. Egyike lesz majd a legrettegettebb lénynek, amit valaha hátán hordott a Fekete Föld. Egy furcsa dolgot is kikotyogott Zúl az Emberről: úgy hal meg – mondta álmában -, hogy arról tudomást sem szerez! S látod, Tücsök, ezt az egyet én sem értem, hogy ez mit jelent!
– Ha azok az Emberek sem értették, miért kellene neked értened? – kérdezte Tücsök.
– Nem tudom. Kíváncsiságból.
– Aztán mi történt tovább?
Zöld Manó folytatta:
– A mi végünk az Öregek szerint akkor jön el, ha egy szép napon elfelednek minket. Ez a legbosszantóbb az egészben. Nem gondolod?
– De. De hát hogyan, ki lenne olyan érzéketlen, hogy elfeledjen?
– Nem tudom. Jobb nem gondolni rá…
Ezután sokáig hallgattak. Picur gondolatai még mindig messze jártak. Tücsök emészteni próbált. Valahogyan fel kellett dolgoznia a hallottakat. Mégpedig úgy, hogy dallá formálhassa a történetet. Fejében lassan összeállt a dallam is.
– Picur! – suttogta átszellemülten. – A manókkal mi történt?
– Ja, igen. Majd elfelejtettem. A manókkal különféle népek éltek együtt. Volt egy nép, mely ugyan rokon volt a manókkal, annyiban mégis különbözött tőlünk, hogy egyesek kissé jobban megnőttek a kelleténél, apró, hegyes fülük volt; ők koboldoknak nevezték magukat. Fura egy nép volt ez a koboldnemzetség. Származásukat homály fedte, ellentétben az én népemmel, aki Magból lett.
– Magból? – kottyintott közbe hitetlenkedve Tücsök. – És rendesen kikeltek belőle? Hát… kuncogott. – Ez már inkább mesének hangzik…
Zöld Manó furán nézett rá. Talán zöldebb volt, mint eddig. Aztán így folytatta:
– Magokból hát! – bólintott a legkomolyabb arckifejezéssel. – Én így hallottam. De az is igaz, hogy senki nem tudja, milyen valójában egy Mag. A születésünk olyan, mintha egy álmokkal teli zárt edényben lebegnénk. Azt írják a Régi Köveken, hogy arra nem minden manó képes. A magam részéről eddig nem voltam kíváncsi a dologra… De erről én is keveset tudok. Máskülönben a manóknál nem igen szokás erről beszélni…
– Jó, jó – méltatlankodott Tücsök -, bocsáss meg kíváncsiságomért, de akkor hogy jön ide a varázskő, és mi köze van a koboldokhoz?
– Mindjárt elmondom.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 2. rész , 3. rész 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész,