1987. június 6. (III)

Az amerikások beszédében ismert, de már nem használt szavak ütötték meg a fülemet. Az iskolát tanodának hívták, a kellemetlen fiatalembert pimasz fráternek, a díványt, nem kis megvetéssel, miután csak henyélésre és szeretkezésre szolgált, heverőnek. A kasszírnő szó kurvát jelentett, míg engem boltban, vendéglőben és társaságban egyformán ifjúrnak, sőt főszerkesztő ifjúrnak szólítottak, ami ellen hasztalanul tiltakoztam.

A legváratlanabb a magyar hangsúly eltolódása volt; nem gondoltam volna, hogy 35 év alatt ennyit is változott, és hogy a hangsúly fogatán utazhatom a visszhangtalan múltba, születésem előtti időbe. A hangsúly eltolódását a kiejtés dallamossága, zeneisége, a madárcsicsergés irányában érzékeltem. Valahogy úgy, mint amikor ógörög szöveget olvasnak fel, egyforma emfázissal az ékezeten, a magánhangzók hosszán és a hangsúlyon. Mosolyogva, csukott szemmel szoktam hallgatni. Némiképpen kárpótolt a rettenetes szokásért, mellyel az amerikások – és majdnem minden emigráns azóta – beszédükbe angol igéket és főneveket kevertek, magyar ragokkal és végződésekkel. (Muffoltunk – költözködtünk; krosszoltam az utcát – átmentem az utcán; bedrájvoltam a csörcsjárdra – behajtottam a templom udvarára.)

Előzmények:  1. rész/ 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész / 10. rész / 11. rész /