Az utolsó „éjszaka”

Újabb tizenöt órás gyaloglás van mögöttünk, a gyakorlatlan barlangászt most már messziről meg lehet ismerni. S a gyakorlottat még inkább.
Fantasztikus, hogy bírja ez a Tomor!
Mi örvendünk, hogy mielőbb megszabadulhatunk még alaposan megkönnyebbedett terheinktől is, neki van ereje visszamenni Garai Pistával az oázisig, hogy teát főzzenek vacsorára!
Később sok mindent hallottam Tomor Bubiról, a fenegyerekről, a gyergyószentmiklósi jogtanácsosról, az egykori válogatott jégkorongozóról, a természet szenvedélyes szerelmeséről.
Az expedícióról hazafelé jövet Tomor Bubi szállít vadonatúj Renault tízesével. Áthaladunik Réven, kiérünk a főútra, s akkor vesszük észre, hogy Bubi mezítláb tapossa a gázpedált. És minden öltözéke egy szál fürdőnadrág…
Sima úton százharminccal preckeli, a kanyarokat százzal veszi, a kerekek kétségbeesetten vinnyognak. Csak a Királyhágónál lassít. Elegáns mozdulattal kinyitja a kocsi ajtaját, kiszáll, és körülnéz. Turisták százai nézik a szakállas-bozontos társaságot s a fürdőnadrágos úrvezetőt, megrökönyödötten.
– Ja – mondja Bubi -, már nem vagyunk magunk közt… – és sietség nélkül visszalép a kocsiba, hogy nadrágot vegyen.
A királyhágói vendéglőben a kirándulók elhűlt pillantásától kísérve Pepsit iszunk. Aztán feketekávét, hogy hazáig kibírjuk alvás nélkül. Moncíom Bubinak, ha már nem engedi, hogy belepótoljunk a benzinbe, legalább erre a rossz kávéra legyen a vendégem.
– Apád lehetnék, kölyök – förmed rám. – Engem te ne sértegess!
Kókadozik a társaság, amikor a gyergyóiak visszajönnek az oázistól. A prof törülgeti a sárt fémkeretes szemüvegéről, maradék erejével elmond egy s.ípadt viccet. Mondom Pistának, csiklintson meg. Erre a prof:
– Ez a mai fiatalság … Legalább a szándékot méltányolhatnád.
Engesztelésül megkínálom egy cigarettával, hadd szokja le.
„Éjszaka” veszem észre, hogy Pista mellettem vetett ágyat magának. Homokon alszunk, eléggé szikkadt helyen, nyoszolya a végponti fekhelyhez képest, mégis most rnár minden dudor fájó pontot érint a testen.
Arra ébredek, hogy nyaldosom a sebeimet, mint egy állat.
Döng a föld!
Ettől elfog a szorongás… Fülelek: egyenletesen, szabályos időközönként ismetlődő mélyhangú dörömbölés… Hason fekszem, s az abszolút csendben a saját szívdobogásom hallszik…
Három óra.
Reggel, este? Ki tudja? S itt különben sincs semmi jelentősége. Gondolataim kitisztultan, világosan sorakoznak, követik egymást. Mi vár még ránk a föld alatt? Sok újdonság nemigen. A prof kihalász a kristályos vizekből néhány sápadt bogarat, lekotor a falakról valami barlangporfélét, Tomor Bubi még összeszedheti egy itt pusztult állatka csontjait… Már talált tizennégy fehér csontocskát, köztük pár éles fogat. Ha ez neki megérte… S a többiek, akik semmi efféle után nem kutatnak? Vajon mindenkinek ott él a tudatában, hogy a tudomány úttörésének részese? Hogy új csapáson jár, amelyet ki kell taposni a szakavatott kutatók előtt? És nem is biztos, hogy sokuk neve bekerül majd a Nagykönyvbe…
Megéri?
Nem hiszem, hogy amikor ide bejönnek, mindenikük szeme előtt egy sonkolyosi bányászüdülő képe lebeg, amelyben fehér köpenyes orvosok aeroterápiás kezelést alkalmaznak vagy valami ehhez hasonló.
Mintha megigézték volna, pislákolni kezd a lámpa vérszegény fénye, aztán elalszik. Rágyújtok, s gyufafénynél hátrébb húzódok, vagy tíz méterre a tábortól. Amikor vissszaérek, Garai kérdezi:
– Alvajáró vagy?
Dideregve húzom magamra a hálózsákot, s próbálok újra elaludni. Ahogy becsukom a szemem, mintha karbidlángba néznék, úgy érzem, megvakít. Ha kinyitom, látom az alig repdeső lámpákat.
Valahogy sikerül ismét elaludni.

Ébredéskor a prof kérdezi: – Srácok, most mi van? Ezt többen szeretnék tudni …
Krámer Tomi, aki egész úton legfennebb tizenöt tőmondatot ejtett ki hangosan, precízen mondja, hogy ezerkilencszáz hatvannyolc, május elseje, délután hat óra.
Tíz órát aludtunk.
Kezdünk kivakarózni a hálbzsákból.
– Hogy isszák most a sört a Hójában! – mondja Béla kis nosztalgiával.
Álmodik a gyomor …
Aztán a megszokott kép: megpezsdül a tábor. Itt már több a hely, lehet mozogni. Laci felszereli a primuszt, Bélával tökéletlenkednek, lobban a láng. Béla önkéntes jelentkezőt keres, aki vizet hoz a kulacsokban az oázisból. Tomi jelentkezik, ő a legfiatalabb (húszéves). Újra összetöltik a porokat, irtó vegyes levest eszünk, kettőnek jut egy főzet. Pistával hörböljük, felváltva egy kanállal. Ünnepi ebéd!
Aztán a gyergyóiak elmennek az oázishoz teát főzni.
Hoznak nekünk is vizet. Nagy teázás.
– Emberek – figyelmeztet Béla -, itt mindenki szívja meg magát vízzel, mert hosszú az út, s a Díszteremnél elhagyjuk a vizesjáratot!
Feltöltjük a lámpákat. Kevés már a karbid, kell hagynunk az utánunk jövőknek. Hálásan gondolok Bányai Karcsira, aki a saját új lámpáját adta nekem … Egész úton egyszer sem volt baj vele!
A feladat első látásra könnyűnek tűnik: a Díszterem előtt hagyjuk a csomagokat, s úgy folytatjuk az utat a labirintusba. S amit
lehet, igyekszünk megismerni, az új járatokat megjelölni, de legalább képet nyerni a kutatási lehetőségekről. És nem eltévedni! És igyekezni, mert rohan az idő …
Már útra készen állunk, amikor Egri Laci megjegyzi:
– Ez volt az utolsó alvás a barlangban… Nem tudom, sajnáljam-e.

Következik: A labirintusban

Előzmények: A vállalkozás / Nincs pardon / Vörös kérdőjelek nyomában / … Egy… kettő…. tíz! / Lélekmelegítő / Egy száraz nadrág / Nevek a sziklafalon / Valami lóg a levegőben / A barlang folytatódik / Óránként száz méter… / Ünnep /