Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (11)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Baracs Dénes: Chansonévek
(Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 1998 Szerkesztő: Kozma Mária. Műszaki szerkesztő: Tőzsér László. Borítóterv: Ádám Gyula)
Még nem ismertem közelebbről, de már irigykedtem a laptopjára. A múlt század kilencvenes éveinek az elején jelentek meg mifelénk, amikor én még egy nagy floppys-kis floppys, talán ötszáz megás számítógépnek örvendtem kimondhatatlanul és nagy lelkesen a DOS-ban is elmélyültem, hogy valamiképpen tudjak belemászni a gépbe, hogyha éppen a kétségbeesés szélére kergetett a meglehetősen gyakran lefagyó Windows. Baracs Dénes (1937) viszont roppant elegánsan, a különböző RMDSZ-kongresszusokon vagy más összejöveteleken egyszerűen rákapcsolta csodás kis gépét a telefonhálózatra és örökmozgó bukaresti tudósítóként máris küldte az anyagait a Magyar Távirati Irodának. És kitartóan fényképezett, nem csupán portrékat, hanem Csíkban és másutt majd mindent, ami érdekesnek és értékesnek tűnt számára, hogy fotói majd gazdagítsák az MTI fotótárát. A hírügynökségi tudósító az olvasó, rádióhallgató, tévénéző számára névtelen, ám a szakma szürke eminenciása, hiszen száraz, szikár, tényszerű írásai hírügynökségének kommunikációs termékeként majd szétterülnek országon-világon, és akár egyetlen félreközölt, vagy más hangsúllyal megírt információ, egy politikai diskurzusból rosszul kiragadott idézet is láncreakciókat válthat ki. Baracs Dénes azonban nem a román fővárosban kezdte a szakmát, addig már bejárta a világ nyugati és keleti felét és talán ellentételezésként vándorlásai színhelyéről színes írásokat is közölt jónéhány, addig megjelent könyvében vagy éppen az akkori bukaresti A Hét-ben és más lapokban. Ezekből gyűjtötte össze könyvének anyagát és fotóiból a Kriterionnál kiállítást is megnyitottam. A zsiráf is kiváncsi – ha jól emlékszem, ezzel a mottóval mutatta be felvételeit, én pedig arra biztattam főként a fiatalokat, hogy legyenek mindig kiváncsiak, mert a kiváncsiság viszi előre a világot. Hogy hová? – az már más kérdés. Most, amikor a nyugat-európai világot három M-re – Macron, Merkel, migráns – leszűkítő hivatalos magyarországi hírközlés időszakában újra fellapozom a könyvét, megdöbbent az a színes világ, amely ott kavarog szövegeiben és egyértelmű, hogy az a huszonegyedik században sem tűnt el. A sokat tapasztalt tudósító könyvének előszavában leírta a következő mondatot: „ A politikában nincsenek barátságok, csak érdekek. Nincs hála, csak számítás.” Nem érdemes feledni, amikor nap mint nap elrejtőzünk a magunk álhírekkel is alaposan megtűzdelt facebook-buborékaiba.
Baracs Dénes: Internet
Divatba jött az internet. Nem múlik el nap, hogy jótéteményeiről ne hallanánk, furcsaságairól ne regélnének a lapok és a hírügynökségek, műszaki megoldásairól ne tájékoztatnának a népszerű tudományos magazinok és tévéműsorok, valamely új állomását ne kapcsolnák be itt vagy ott.
Mint két-három éve a rádiótelefon, most az internet-hívószám a státusszimbólum, a legújabb jelképe a haladásnak, a tájékozottságnak, a kiválasztottságnak, a már elért és a segítségével ezután remélhető sikernek. Az Internet, az „információs szupersztráda”, amelyen a fény sebességével röpülnek a beavatottakhoz a hírek, a képek, a hangok, a műsorok, az információk. Mármint azokhoz, akik megengedhetik maguknak ezt a fényűzést, akiknek van megfelelő számítógépük, asztali PC-jük vagy – ami még elegánsabb és funkcionálisabb — laptopjuk, amelyet mindig magukkal cipelhetnek, van elegendő hardverük és megfelelő szoftverük, úgymint megfelelő felszerelésük és azokban az alkalmazásra szolgáló programjuk, s meg tudják fizetni az „útvámot”, a nem egyszer borsos bérletet.
Röviden: azokhoz, akiknek van elég pénzük.
Persze az Internet azokra is gondol, akiknek nincs: mint a drogkereskedők, sokaknak – hogy rászokjanak – még ingyen vagy szinte semmiért osztogatja a lehetőséget. Internet-kávéházak és klubok nyílnak, ahol az információ megszállottjai belemerülhetnek a képernyőn villódzó „virtuális világba”, s ha teljes illúzióra vágynak, akár elektronikus szemüveget is ölthetnek, hogy a képzelt térbe léphessenek, esetleg több évezrede vagy évszázada megsemmisült templomokban sétáljanak – az Interneten minden lehetséges.
Kissé kábultan figyelem ezt a szédítő forgalmat az információ világméretű sztrádáján, mint a falusiak, akik kiülnek a padra a házuk elé, és csak a fejüket kapkodják, amikor elsuhan a völgyben egy-egy ultramodern autócsoda. Az övék a látvány és a benzinfüst, amit feléjük sodor a szél, a luxuskocsik pedig vezetőikkel, s az üléseken elterpeszkedő fiatal férfiakkal és nőkkel tovább robognak, ismeretlen kiindulópontjukról az ugyancsak rejtve maradó cél felé.
Kicsit szorongok is: ha rájutok egyáltalán az Internet-sztrádára, tudok-e alkalmazkodni az őrjítő forgalomhoz? Hiszen hiába kerülgetjük a kocsival bravúrosan a kátyúkat, ez még nem garantálja, hogy a tükörsima sztráda hosszú szürke sávján nem karambolozunk.
Eddig, tudósítóként, előbb-utóbb sikerült jegyet váltani az információ akkori új, még szerényebb, lassú szerelvényeire. Kínában, emlékszem, a hetvenes évek elején még telex sem volt az MTI irodájában, s ha én hívtam Budapestet, kiszámíthatatlan volt a várakozás ideje. Párizsban öreg Siemens telexgépen lyuggattam a szalagot, egy másik továbbította hozzám az AFP híreit. Időnként elromlott, és ekkor megjelent Dédé, a hírügynökség szerelője, szétszedte, összerakta ügyesen, újra működött a viharvert masina. Egészen addig, amíg az utóbbit le nem cserélte az AFP egy elektronikus szerkezettel. Szerelőnk társaival együtt hosszú időre sztrájkba lépett, és elérte, hogy bár többé semmit nem kellett szerelnie a helyszínen, állása megmaradt. Kissé búslakodott, hogy oda a szép munka, hisz ha elromlott az új szerkezet, nem volt más dolga, mint hogy bevigye a központba, ahol aztán új, más képzettségű emberek elektronikusan bemérték és ki is cserélték az alkatrészt. Dédé ettől fogva ráérős lett: hosszasan csevegett a tudósítóval, engedélyt kért, hogy a sarkon vásárolt darált húsból hamburger-ebédet süssön nálunk: valahogy el kellett töltenie a felszabaduló időt.
Pár évvel később utódom Párizsban már beszereltette a Minitelt, a világhálózatú Internet szerény helyi elődjét, az első, mindenki számára elérhető adatbankot, amelyben békésen megfért a telefonkönyv, a vasúti és a légi menetrend, az áruházi távrendelés és a tévé kvízműsorainak időszerű kérdése, a napi színházi és moziműsor, és később egyre több más szolgáltatás. A Minitel ma már a franciák jórészének oly természetes a maga kis számítógépes képernyőjével, mint nemrég a telefon volt.
Azóta az MTI is rálépett az informatizálás országútjára: először a szerkesztőségben tűntek el az írógépek és telexberendezések, hogy átadják a helyüket a Masternek, a szerkesztő mestergépének és a Slave-nek, a munkatársak által odakapcsolt helyi „rabszolga” képernyőjének, amelyről az elkészült anyagot a „rabszolgatartóhoz” lehetett továbbítani, hogy ott elnyerje azt a végső formát, amelyben a fogyasztóhoz, a lapszerkesztőkhöz jut el. A forradalom szépségét kissé lerontotta, hogy magukban a szerkesztőségekben ekkor még öreg telexgépek kopogtak és az utoljára távozó takarítónők éjszakára kikapcsolták az információ kattogó forrását. A szupertechnikával készülő hír pont akkor, amikor időt és kényelmet nyert volna a lap számára az új technika, visszacsúszott az avítt, lassú vágányra.
Brüsszeli tudósító koromban a nagy családi beszerzés az első asztali PC volt. Igazi csodának tűnt, alig hat évvel ezelőtt: a technika méregdrága csúcsának éreztük, de mára nemcsak az avult el, hanem az utána következő három nemzedék is. Amikor a NATO központjában tettem az első látogatást, a sajtótiszt csodálkozva vette tudomásul, hogy az irodámban nincs fax: „Hát hogyan lehet anélkül dolgozni? Higgye el, nagyon praktikus”. Aztán lett fax Brüsszelben is, s mára az MTI valamennyi tudósítója számítógépen vagy laptopon dolgozik. Az időközben kiépült sajtóadatbank óriás memóriájából évekre visszamenőleg kereshetjük vissza az idő lenyomatait, az akkor született és a gép szürkeállományában megőrzött híreket, minden hírt: és naponta vagy ötszáz vésődik be a memóriaegységekbe.
Mindez azonban, ha úgy tetszik, egyenes vonalú fejlődés a néhányezer éve a rómaiak őrláncain kigyulladó máglyatüzek fellobogó fényétől és a tamtam-dobok üzenetétől a postagalambon át a táviratig és a celluláris telefonig: az Internet viszont a maga nemében minőségi forradalom. A WWW, a Világméretű Háló, a World Wide Web valóban befonja az egész földtekét, a távolság és az idő egyszerre omlik össze, válik bizonyos fokig értelmetlenné. Amit egy szobában halkan mondasz ki, azt az Internet segítségével meghallhatják bármely földrészen, a festő, akinek egyik művéért Tokióba, a másikért New Yorkba kellene utaznia, az Interneten egymás mellé állíthatja alkotásait, a tudós, akinek hetekig kellene kutatnia a könyvtárban, egy kulcsszóval lehívhatja mindazt, amire kíváncsi.
A műfaji határokat türelmetlenül feszegeti az Internet: nemcsak számítógépes információt ad, de postai randevúhellyé válik, levelező központtá, mozivá és zenei centrummá, tévéadások vételére is alkalmas lesz vagy újfajta rádiózásra, amelyhez nem kell adóállomás és frekvencia. Az Internet átalakítja a világot, már magunk se tudjuk majd, tévézünk, számítógépezünk vagy moziban ülünk, telefonálunk vagy videózunk, az igazi természet vagy csak a képernyő zöldje nvugtatja a szemet. Elmerülünk az Internetben, beutazzuk a világot, a sivatagot választjuk vagy a metropolist, a múltat vagy a jövőt – megfelelő gomb kérdése az egész, és közben ki sem mozdulunk a lakásból.
Székünkben ücsörögve meggazdagodhatunk vagy eljátszhatjuk az apai örökséget egy pillanat alatt, nem kell Las Vegasba utaznunk: szorgalmas programozók már lázasan dolgoznak a globális póker megoldásán, csak azt nem sikerült még kifundálniuk (bár ez a lényeg), hogyan blöffölhetünk pókerarccal a partnerrel szemben, akit nem látunk s aki nem Iát minket – amiként persze azt sem könnyű megoldani, hogy a földtekén senki ne pillanthasson be elektronikus szemével lapjainkba. De nem kell kaszinózni: a tőzsdék már rég számítógépre tették az adásvételt, nagyban, mint tudjuk. S már volt ügyes huszonéves ügynök, aki Singapore-ban néhány manipulációval eljátszotta patinás londoni bankjának néhány száz millió fontját és minden hitelét.
De vissza az Internethez: ma már mintegy 60 millió ember „él” ebben az új világban, rendelkezik közvetlen bejárással az Internet-hálózatba, ahol egyébként nem csak mások információjához juthat hozzá, hanem magáról, illetve az általa képviselt szervezetről is nyújthat tájékoztatást. Globális levelezést folytathatunk, postaládánkba szempillantás alatt jut el a feladótól a levél, és ahhoz vissza a válasz, de ha nem sietünk, meg is vár, ráérünk kibontani a küldeményt. A lap, a rádió, a televízió után az Internet lesz a nagy hirdetéshordozó, előbb a közügyeké, minden ország, minden nagyvállalkozás bemutatkozik, névjegyét leteszi az egész világ asztalára: csak keressék! De nemcsak az üzlet és a közszféra fér rá a hálóra: a szív hullámhossza, a világméretű párkeresés új médiája is. (Már válóperre is vezetett, amikor a férj rajtakapta az Interneten szereimi – bár platói – levelezést folytató asszonyát.) Mintha valós lenne a remény, hogy aki saját városában nem gyullad szerelmi lángra hús-vér partnerekért, lobog majd az Internet távoli, anyagtalan, elektronikus ajánlataiért (a kivétel itt csak erősíti a szabályt). Ez a dinamikus emberek világa: nyitott könyv, de a televízióval vagy rádióval ellentétben nekünk kell lapoznunk. Nem elég a távkapcsolóval váltani, nem elég végigolvasni a „menüt”: ahhoz, hogy megtaláljuk, tudnunk kell, mit keresünk. Pontosan tud alkalmazkodni ízlésünkhöz, ha van ízlésünk, kiszolgálja akaratunkat, ha van akaratunk. Különben pedig a szinte korlátlan lehetőségek sokféleségét nyújtja, a szabadság szigorúan körülhatárolt, dobozba zárt végtelenségét, eddig nem ismert dimenzióját.
Ezért a csodálat mellett némi kétellyel szemlélem az Internet térhódítását: a lehetőség adott és egyre bővebb, de ki és hogyan fog élni vele azok közül is, akik megengedhetik maguknak már most? (Mert később, biztos vagyok benne, már senki sem engedheti meg magának, ha versenyezni akar versengő világunkban, hogy ne engedje meg magának. Az első PC is őrületes fényűzésnek tűnt, amikor rászántuk magunkat – de nagyon hamar kitűnt, hogy minden lehetőséget megsokszoroz, minden korábbi beidegződést elavulttá tesz. Ma már levelet is nehéz nélküle írni: zavar, hogy pongyolának bizonyult szavamat vagy mondatomat nem törölhetem nyom nélkül, mint a számítógép képernyőjén.)
És a kétely mellett, persze, ott az aggodalom is. Nehogy az egyre tökéletesebb „virtuális világ” bűvöletében feledjük az igazit, amelyről ugyanezt nehezen lehetne állítani – mármint, hogy egyre tökéletesebb, eltekintve persze az Internettől. Ne feledjük a ceruza grafitszagát, a fű illatát, a test tapintását, vagy hogy a tengervíz sós. Nehogy elfeledjük, hogy a Világméretű Háló – WWW – nem önmagában eredmény, hanem annak függvényében, hogy mi áramlik érzékeny elektronikus szálain. A számítógépeken nagyon hamar megjelentek a pihent agyak által szerkesztett számítógépvírusok, és ahogy a világméretű hálók terjeszkednek, egyre több elektronikus kórokozó fertőzi őket, nem a számítógép, hanem az emberi természet betegségeként.
De ez talán a kevésbé aggasztó: a számítógépvírusok ellenprogramjait is kitermelik a pihent elmék, így bizonyítja be az ember, hogy bizonyos helyzetben a semmiből is hasznot lehet húzni. Ahol semmi tennivaló nem volt, most drága pénzért dolgoznak a vírus-elhárítók: ha „fertőzött” lemez kerül a gépbe, visítani kezd a berendezés, mert veszélyeztetett a működése. De mi történik, ha maga az információ beteg?
Ha a pornográfia, a gyűlölet, az erőszak, a hazugság, a terrorizmus behatol az Internetbe is, ha ordas eszmék tűnnek fel az információs szupersztrádán – miért éppen azt kerülnék el? Amerikában törvény tiltotta be a pornográfiát az interneten, de a kétes erotika útját nem lehetett ezzel eltorlaszolni: az izgató küldeményt a Karib-tenger egyik szigetéről adják immár elektronikus postára. Ha úgy tetszik, külföldön – csak éppen az Internet számára már csak egy föld van, mind „bel” – vagy csak egyszerűen mind „a” Föld. Mikroprocesszorral ki lehet bizonyos anyagokat tiltani a képernyőről, főleg a gyerekeket védi ezzel például az amerikai törvény: de mi legyen az eleve felnőtteknek szánt szellemi méreggel?
Mert van bőven. Mannheimben uszítás címén indult eljárás egy kanadai neonáci ellen, aki az Interneten nyitott oldalon dicsőítette Hitlert és tagadta a gázkamrákat, az ETA baszk terrorszervezet a számítógépes világhálózaton próbálta meg reklámozni a céljait, Kínában pedig, amely egyrészt gyorsítani szeretné a viharos anyagi fejlődést, másrészt megakadályozni, hogy az a hatalom szövetét támadja meg, már eleve rendőrségi ellenőrzés alatt lehet csak belépni az Internetbe: gyanús a hálózat.
A dolgot bonyolítja, hogy az információt szolgáltató vállalatok csak a közömbös szállítmányozó szerepét vállalják: azaz továbbítják a hálózatba ügyfeleik adatlapjait, üzenetét, bármi legyen is az. A mételyező forrást így nehezebb elapasztani. S hogy milyen források léteznek: Ausztriában 900 schillingért forgalmaznak olyan hongkongi eredetű CD-Rom kompakt lemezt, amelyen nemcsak számítógépvírusok házi előállításáról található felvilágosítás, hanem arról is, miként lehet behatolni számítógépes adathálózatokba, miként kell katonai berendezéseket szabotálni vagy azokat éppen saját országuk ellen fordítani számítógépes vírusokkal, hitelkártyákat hamisítani és segítségükkel az Interneten bevásárolni, vagy egyszerűen: levélbombát gyártani házilag. Jótékony lelkek az utóbbiról niár magán az Interneten is megpróbáltak információt szolgáltatni az érdeklődőknek.
Vagyis az információs szupersztrádával is csak úgy vagyunk, mint az autópályákkal: mindenki gyorsabban eljut rajtuk úti céljaihoz – ez nagyszerű, de a bűnözők is – ez már kevésbé. A sztrádán a megoldás: a rendőrséget még gyorsabb kocsikkal kell felszerelni, ami korántsem mindig sikerül. Ha nagy baj van, lezárják az országutat és mindenkit ellenőriznek: ilyenkor alakulnak ki a százkilométeres dugók az őrjöngő autósokkai. De ki őrzi a törvényt az Internet WWW hálózatában, amikor ez azon kívül is olyan nehezen megy? Ki fogja figyelemmel kísérni a számtalan belépő pontot? Ki fogja meghatározni, hogy hol a határ az „internetes” bűnüldözés erénye és a cenzúra bűne között? Ki méri fel a kockázatot? Ki szabja meg a kritériumokat? S ha ezer akadályt építenek be: mi marad a „szupersztráda” gyorsaságából és szabadságából? Megtalálni a helyes választ: talán ez a legnehezebb, de a legfontosabb is.
Annál is inkább, mert míg minderre az informatikusok, a rendőrök és a nyugtalan kormányok csak keresik a megoldást, az Internet viharos ütemben terjeszti ki anyagtalan hálózatát, amely már most is az anyagi haladás fontos, nemsokára pedig elengedhetetlen feltétele.
Annál is inkább, mivel az információs szupersztrádán nincs próbajárat, nincs megállás, nincs várakozási idő. Döntened kell, belépsz vagy kívül maradsz, részt veszel a versenyben vagy eleve feladod. Az internet kikerülhetetlen akkor is, ha a szupersztráda még csak épül, ha a forgalomban gyanús járművek is részt vesznek, ha a közlekedési szabályok még csak most alakulnak, ha az ár magas.
Aki nem fizeti meg – mármint ha egyáltalán meg tudja fizetni -, többet veszít.
1996.
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza
2019. február 28. 16:17
Valamikor az MTI a világ élvonalába tartozott. A bukaresti tudósítók közül az Aranytollas, Puliitzer-emlékdíjas Baracs Dénes volt a legprofibb és a legtermékenyebb.
A Chansonévek A Hétben – 1994 és 1997 között – megjelent sorozatának kötetbe foglalása.
Interjú formájában megjelent utószavában a romániai tudósítók munkájáról Baracs Déne többek között a következőket mondja: „… a bukaresti tudósító fizikai veszélyekkel ugyan ma nem nem szembesül, de politikai aknamezőkön gyakran kell lépkednie: minden szavát kettőzött figyelemmel olvassa román és magyar. A legkisebb pontatlanság, elírás, elhallás, akár egy jelző is következményekkel járhat, a felelősség óriási. így ez a poszt talán a legfelelősebb, legkényesebb egész pályámon. Persze éppen ezért a legizgalmasabb, a legpezsdítőbb, talán a legfontosabb is, mindenképpen a legnagyobb kihívást jelentő.”
Ma a legtöbb erdélyi lap, portál a bukaresti politika híreit is az MTI-től veszi (át), ez meghatározza az olvasók tájékozódását, véleményét. És pont úgy van ma is: „A legkisebb pontatlanság, elírás, elhallás, akár egy jelző is következményekkel járhat”. Jár is, túl a szakmai színvonalon (ami gyenge) az MTI román témájú anyagai gyakran félrevezetőek, becsapják, félretájékoztatják az erdélyi olvasót, közvetve és közvetlenül tudatrombolást végeznek, káros hatásuk („minden jelző, minden pontatlanság”…) felmérhetetlen.
Baracs Dénes három hónap múlva tölti a nyolcvankettőt. „Fugit irreparabile tempus” – de mi tudjuk, hogy „c1est toujours la meme chanson… a peu pres”, de azt is, hogy „on reviendra toujours”. Éljen sokáig!
2019. február 28. 16:34
Mélységesen egyetértek – szeretettel gondolunk Rá!
2019. március 1. 11:48
1. Helyesen: c’est toujours…
2. https://hu.wikipedia.org/wiki/Baracs_D%C3%A9nes