A romantika e korszaka a férfias férfi számára a rögtöni cselekvést, a kardrántás gyorsaságú döntést írja elő. Nemcsak a költő, minden halandó ihlet befolyása alatt áll. Főleg szerelem dolgában tilos töprengeni…
Nem első eset, hogy a fiatal költő szerelmét rögtön házassági ajánlattal fejezi ki; kért ő meg már lányt – aki tetszett neki –, …, puszta fogadásból is. A boldog kiválasztottak, akikhez szerelmes verseit írta, meghökkentő gyorsasággal váltakoztak. Ezt mégsem holmi csapodársággal kell magyaráznunk.
Azt a tréfás indoklást kockáztatjuk meg, hogy mindez gyakori helyváltoztatásából következett. Tévedés, hogy a szerelmeseknek nagy választék kell, vagyis, ha minél nagyobb körben kereshetik, annál inkább rálelnek az igazira. A nagy szerelmek kis közösségekben, hivatalokban, szakmabeliek közt kis falvakban keletkeznek, sőt egy utcában, mint Romeóé s Júliáé. A szerelem némiképp a hely tartozéka is, akár a tűzhely. .
… Alig egy hónapja meg akar szöktetni egy hiedelme szerinti „várkisasszonyt”, hogy leüsse, hiedelme szerint egy valódi királyi tanácsos fiának, egy valódi szolgabírónak a kezéről. És most megkér egy másik lányt, mégpedig olyat, akit addig közömbösen kezelt, mert hisz már régebbről jól ismert. Két napig eget-földet megmozgat, hogy feleségül vehesse. Azután pedig úgy elválik tőle: hogy – Kornélia az egyetlen szerelmei között, akiről egyetlen verset, egyetlen sort sem írt, olyat, ami fönnmaradt. Mi történhetett itt?
…Próbáljuk megszerkeszteni hátrafelé a különös történetet a legfőbb életismeret, a művészet szabályai szerint…
Hogy a színházba érkező költő üdvözléséül az éppen folyó színdarab – Szigligeti Két pisztoly-ának – dalbetétjeként a saját népdalát énekeljék el hárfakísérettel (mert a színpad oly kicsi volt, hogy az előírt zongora nem fért el rajta), az Prielle Kornélia ötlete volt. A hatás nem maradt el. A költő a felvonás után felment a színpadra. Harminchárom év múlva Nellike így szedegeti össze emlékeit: „Akivel nem volt személyes ismeretségben, azzal röviden barátságot kötött, Felekyt, Gyulait már úgy ölelte, mint legjobb pajtásait, mint művészi előkelőségeket, a szerényen hátrábbvonult, őt csak némán üdvözlőket s azok közt a reszkető, boldog Dávidot, fel-felbátorította egy-egy kézszorítással:

Tovább »

Táncosnő / Dansatoare

A parton áll fényörvénytől övezve,
Hová a habok egymást üldözik,
Élő oszlop, ahogy feszül a teste
És sugarakba öltözik. Tovább »

Baranyi Ferenc: Útravaló

Magunkban jobban hittem én, fiúk,
mint istenben szokása némelyeknek,
Botond-erővel vertük a kaput,
értelme nem volt előttünk retesznek,
világot váltottunk szilaj szavakkal,
diákszobákban nyíltszemű legények,
nagy eszmékkel komázva ért a hajnal –
szép volt, fiúk. Én mégis félek, félek, Tovább »

„Bakkosok ünnepe“ vagyis „hushagyat“ azt jelenti Csikban, hogy most három napig tartó evés, ivás és mulatságból álló áldozat hozandó Bachus oltárára.
Már vasárnap délután „beáll a táncz“ és tart virradtig, mikor a tánczolók egy része eltávozik, hogy egy jó „tönköt“ hozzon a „bükkről”. Mihelyt azzal hazaértek, levetik a bocskort, felhuzzák a „degenyeges“ vagy kordován csizmát s mennek a tánczba.
Hétfőn este veszi kezdetét a „lagzi.“ Minden leány igyekszik kitenni magáért s hordják a különféle kalácsot, bort és mézespálinkát a tánczhelyiség melletti „kicsi házba“ (hátulsó szoba). A hosszan nyuló teritett asztalokról csak ugy mosolyog a sok „áldás“, de egyelőre nem szabad hozzá¬nyulni; csak a gazdának s a felelősnek van joga egy-egy üveg tartalmával megismerkedni, illetve „egy kortyra“ tánczközben a dusan rakott asztalhoz befordulni.
Éjfél után veszi kezdetét a közös vacsora, melynél a legények és leányok szivük választottjai mellett ülnek. Muzsikaszó mellett, jó kedvvel foly a dinom-dánom, melyet egy-egy csoport „maskura“ megjelenésével s ügyes vagy ügyetlen tréfálózásaival még élénkebbé tesz. Vacsora után ujra kezdődik a táncz. Hajnal felé elhatározzák, hogy ki öltözzék „maskurának“, ki „hajnalozónak“. Minden lány kedvese körül forgolódik s igyekszik tultenni a másikon, hogy kedvesére ő aggassa a czifrábbnál czifrább „rokoját“, ruhákat és „pántikákat.“ Tovább »

Tavaszi zajlás

Fehér vitorla –
Sziromkagylóban szél ül,
kortalan társam. Tovább »

Mért hallgatsz?
Bálint hirtelen belükkent (befordult) az ajtón, s rákiáltott az ágyon ülő feleségére: döglődsz megint, elkúráltad-e az állatokat, járt-e itt a sógor? Miért hallgatsz, talán megkukultál? Hogy az a nagy Isten…
Bálint most vette észre, hogy az ágy fölötti gerendáról vastag kötél lóg alá, amelyik keményen összebogózódott a felesége nyakán, aki már élettelen volt. Tovább »

Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal s részeg csajokkal gyűlnek össze esténként a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkásüveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig.
Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is.

Kié itt a dér?
Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll.
Ezek nagy igazságok.
Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngyvárosban a kérdés: „Kié itt a tér?”

Most ez a kérdés vetődik fel: Kié itt a dér?
Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi László, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát a hűs levegővel s a májusi faggyal.
És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is. Senki.
És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki.
Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét.

Kié itt a dér?
Az a dér, mely reáhullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé!
És hányan, de hányan mentek el még? Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetû Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild!
És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának a sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül.
Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent!

Kié itt a dér?
Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk.
De hogy vagyunk?
Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon.
Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal.
Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki. Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik.

Azon vitázva, hogy kié itt a tér.
És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér.
Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.

Forrás: szerző FB-oldala

Miután reggel elhagytuk az utolsó gleccsereket, a Beagle-csatornán hajózunk délre, Ushuaia fele. Az idő tűrhető, nem esik az eső – igaz, a szélnek mintha eszébe jutott volna hogy azért mégiscsak Patagóniában vagyunk, becsületesen fúj. Mire kikötünk, kisüt a nap is, szebb időt kívánni sem lehet.

Ushuaia egy csodás öbölben fekszik, az Isla Grande sziget déli részén, mintegy 64 ezer lakossal. A Magellán szoros választja el a szárazföldtől. A háttérben különböző formájú, szebbnél szebb csúcsok. Keleten az Olivia hegy (Mount Olivia), illetve az Öt Testvér (Cinco Hermanos) csúcsai, délen pedig a Beagle-csatorna, illetve az Ushuaia öböl határolja. Távolabb délre a Navarino-, illetve a Hoste-sziget, ezek azonban már Chile-hez tartoznak.

A helyet Magellán spanyol hajós látta meg először, mikor 1520-ban körülhajózta. A bennszülöttek füstjeiről Füstföldnek (Tierra del Humo) nevezték el. Mivel ez a név nem volt elég romantikus, uralkodója Tierra del Fuego-nak, azaz Tűzföldnek nevezte át.

Tűzföld észak-nyugati része Chiléhez, délkeleti része pedig Argentínához tartozik. Igaz, hogy Ushuaia-nak kevesebb lakosa van, mint Punta Arenas-nak, de délebbre van, s így Ushuaiát földünk legdélibb településeként tartjuk számon. (Ami nem teljesen igaz, mivel a chilei részen található Puerto Williams délebbre van, de ez csak egy kis jelentéktelen település.)

Ushuaiát az argentin kormány rabtelepnek hozta létre, éppen úgy, mint az angolok Ausztráliát, illetve a franciák az Ördög-szigetet. Az első “szállítmány” 1884-ben érkezett. Ők építették a manapság turista-attrakcióként emlegetett Világvégi Vasutat (Tren del Fin del Mundo), mely Földünk legdélibb vasútvonala. Sok turista ezt a megoldást választja, hogy meglátogassa a Tierra del Fuego nemzeti parkot.

Mi azonban már éppen eleget jártunk gőzmozdony vontatta vonaton, úgy határoztunk, inkább meglátogatjuk a Lago Escondido (Elrejtett) tavat.

A hajó mellett már vár a buszunk, indulunk Lago Escondido fele. Egyet fordulunk a városban is, nem nagy, hamar bejárjuk. Elhagyjuk az egykori börtönt, ami jelenleg múzeum, és máris kinn vagyunk a városból.

Az idő csodás, útikalauzunk igyekszik tájékoztatni az érdekességekről, de a chilei kirándulások sokkal jobban voltak megszervezve. Itt még térkép sincs akár az útvonalról, amerre megyünk. Az út festői, mindkét oldalon hegyek s az előttük levő sík területeken tőzegtelepek.

Mikor nincs semmi más mondanivalója, politikára terelődik a szó, látszik, Argentína jobban szeretné, ha a Falkland szigetek hozzá tartoznának. A szövegen kívül nem egy graffiti is utal erre. Logika szerint lehet, hogy igazuk van, hiszen a Falkland szigetek sokkal közelebb vannak Argentínához, mint Angliához. Ha azonban figyelembe vesszük, és igaz az a tény, hogy bennszülött lakoságnak nyomai sem voltak a Falkland szigeteken és az angolok telepítették be, akkor másképp állnak a dolgok.

Szóba kerülnek a betelepített hódok, melyeket Kanadából hoztak be egykoron az olcsó prém reményében. És mint már annyiszor megtörtént, mikor beavatkoztunk a természet egyensúlyába, a hódok természetes ellenség híján annyira elszaporodtak, hogy napjainkban díjat tűznek egy-egy hódra. Állítólag ehető is, és helyenként hódsültet is lehet vásárolni. Mi nem próbáltuk ki.

A Lago Escondido sötétkék tükre jól néz ki a dombtetői kilátóról, s a távolban látni lehet a jóval nagyobb Fagnano-tavat.
A Lago Escondido-tól vissza fele a Garibaldi hágó előtt, Cerro Castor-nál megállunk egy kicsit nézelődni. Egy szálloda, két-három ház meg kutyaketrec, ugyanis télen idejönnek a turisták kutyaszánozni. Járunk egyet, utána benézünk az egyedüli elárusító bódéba. A megszokott képeslap, pingvinszobrok, meg hasonló turistacsalogató. Utána benézünk a fogadóba is, talán van egy kávé. Igen, kávé van de egy másik turistacsoportnak fenntartva, ugyanúgy a süti is. Ha éppen akarunk valamit, sört, bort vagy valami erőset szívesen adnak, kávét meg sütit azonban nem. Hát igen, itt még nem tanulták meg, hogy a turizmus esetleg kifizetődő lehet.

Ushuaiába visszatérve még van időnk sétálni egyet. A város nevezetességei tulajdonképpen egy utcában a San Martin utcában vagy annak közelében vannak. Sok a járókelő, sok az üzlet, lehet látni hogy a város nagy része turizmusra van beállva. A közeli Yamana múzeum emléket állít Tűzföld egykori lakóinak, mig a Museo el Fin de Mundo inkább természettudományi jellegű.

Ushuaia tulajdonképpen egy kis település, valahol a világ végén, a nagy semmi közepén, csodás környezetben. És hogy a Világ vége név ragadt rá, nem csak a földrajzi fekvése miatt történt. Örvendek, hogy eljutottam oda is, és még jobban örvendek, hogy nem kell ott laknom, mindentől távol.

Forrás: ujhet.com

Rángóizom: Humor Klub

Úgy érzem, hogy a Démol Klub mellett, illetve attól függetlenül életre kell hívni végre a Humor Klubot. Jobb híján használom ezt a megnevezést, lehet Molter Klub is, a nagy író szellemét remélhetőleg nem éri bántás ezzel, de lehetne egyéb nevet is találni neki; a lényege az volna, hogy ezeken a klubesteken a humor, a szatíra legyen a tárgy, függetlenül attól, hogy a meghívott milyen társadalmi réteghez tartozik, mi a foglalkozása, hányas az alibije, miben guru, stb. Tovább »

Paródiák huszadik századi magyar írókról – Szalay Károly nyomán válogatta Cseke Gábor

Ilyen címen szenzációs irodalmi eseményszámba menő verskötet hagyta el a sajtót, amely a Dukduk költőcsalád idei legjava verstermését tartalmazza. A könyvben Dukduk András mellé sorakozik a családnak valamennyi hím- és nőnemű tagja, mégpedig Dukduk Ákos, Dukduk Béla, Dukduk Gyula, Dukduk Jutka, Dukduk Mihály és Dukduk Tamás. A mai magyar irodalom, amely nem ma, de még a tegnapnál, sőt tegnapelőttnél sötétebb, sőt legsötétebb őskornál tart, még értékelni sem tudja, hogy mekkora nyereség ez a könyv, amelynek címe egész program. Azonban a cím mindezek dacára mégsem fejezi ki azt a végtelen perspektívát, amely a tartalom olvastán lelki szemeink elé tárul, s amely nem a holnapután, nem is a jövő század, hanem maga a soha el nem érhető, nagy Jövendő…
Nekem kutyakötelességem szintén hozsannát zengeni ennek a könyvnek. Nem annyira kritikusi tisztemből kifolyólag, hanem inkább azért, mert néhány szegről és végről (vasszegről és vászon-végről) én is távoli rokonságban vagyok a Dukduk családdal. Ugyanis a kilenced unokatestvérem unokája dada lesz a legfiatalabb Dukduk lány dédunokája mellett. De meg azért is, mivel nemsokára magam is a nyilvánosság elé lépek egy kötettel, és így jóelőre leköteleztem a kiterjedt Dukduk család tagjait. Egyébként a jobban feldicsérhetetlen kötetből az alábbi óriásian magas szárnyalású, mélységesen mély verset közöljük mutatóba, amelyet bármelyikük írhatta volna: Tovább »

A francia televízió adásában hír szerint abban jelentkezik a korrupció, hogy zug-hirdetések kerülnek a műsorba. Különböző cégek, gyártmányok, üzletházak neve kevere­dik a fölolvasásokba, beszélgetésekbe, sőt a korrupcióellenes hírekbe is.

A sportközvetítések alkalmával a kamera hirtelen lekapja tekintetét a játékról, és a pályát szegélyező fal fölirataira pillant kíváncsian. És bizonyos reklámokat részesít előny­ben, mert ezekre következetesen rátéved a szeme. Mintha egy konyak neve vagy egy autómárka kü­lönösen érdekelné a gépet. De mert a gép feltételezhetően nem kívánja a konyakot igaziból és kocsit sem akar vásárolni, ezért gyanítani lehet, hogy bűnös kezek irányítják a nézését, mégpedig a háttérből. Tovább »

felüvölt a völgy
épp vajúdik a vidék
szüli nagy fiát

Budapest, 2022. II. 18. Tovább »

Deuil / Gyász

Terített asztalánál
Csepp éhséget sem érzett.
Tele csésze előtte,
S szomjúság nem gyötörte.

Amikor kenyerét
Befalni kézbe fogta,
A holt keze emléke
Mozdulatát lefogta. Tovább »

https://www.facebook.com/MadrigalOficial/videos/2359745190825019

Kodály Zoltán: Esti dal (magyar nyelven), vezényel Anna Ungureanu

Forrás: az esemény FB-oldala

Február hava,
nagy havak tava
lábam alatt már
csacsog a moha. Tovább »

álmatlanul
pattannak el
a szavak
s a siralmak
megmaradnak Tovább »

A pajtások megjelennek a fogadóban, a költő most már három helyre is mehetne lakni. De nem megy, a kortesek azzal fenyegették, hogy visszatérnek – áll elébük, nem szökik meg! Izgatott lelke még jobban felizgatódik. Minden idegszála harcra feszül. Másnap elmegy a főispán ünnepélyes beiktatására, de a legszebben kanyargó körmondat közepén egyszerre föláll. „Jer, menjünk innen – mondja türelmetlenül barátjának, Telegdi Kovács Lászlónak. – Egy ültőhelyemben ennyi butaságot még nem hallottam!”
Este ott ül megint a Szarvas étteremben: még mindig az agyonverést várja? Tekintete élesen, kihívóan villog, mintha az ő egyéni feladata volna minden kufárt, minden hitvány lelket kiverni nemcsak a templomból: az egész földkerekségből. Barátai szűkölnek, amikor a másik grófnak, gróf Teleki Sándornak bemutatják. Semmi „boldog vagyok, hogy megismerhetem”, még csak egy szokványos „van szerencsém” sem.
– Ön az első eleven gróf, akivel beszélek – helyezkedik hadállásba azonnal a költő, ahogy nevüket megmondják egymásnak.

Tovább »

A megváltó nem születik meg naponta,
az új Heródesek azonban nem pihennek,
kíméletlenül legyilkoltatják az újszülötteket,
mint jó királyok; s a csenevészeket, akiken
még az állati kegyetlenségű katonák is
megkímélnek, janicsárokká nevelik, mint
jó királyok; ezekből középszerű, ostoba, színtelen
alvezérek lesznek idővel, akik bármit megtesznek,
csak megmaradjanak a helyükön; de hát egyszer
Heródes is megöregszik, s akkor a janicsárok könyörtelenül
félredobják, és egészen mást képviselnek,
mint az, akitől mindent tanultak; s ekkor a
nagylelkű Heródesek őszinte csalódásuknak
adnak hangot, és igazán nem értenek semmit.

Forrás: szerző FB-oldala