A Koma bolondgombát evett aznap. Beült délután a Vadmalac családjához, harsány hangon vicceket mondott, és a viccein saját maga nagyokat röhögött.
Fél óra kínos együttmosolygás után Vadmalac szólt, hogy hagyja abba. ”Nem illő”, így fejezte ki magát, legalább ”két centivel” lohassza le a jókedvét. A centiket mutatta bal csülke két ujjával.
– Miért? – nézett szét a Koma vérmes szemével. – Csak nem temetünk…?
Vadmalac ekkor kinyitotta a kelet felé táruló ajtót. Lehetett látni, hogy fegyveresek valakit elhurcolnak, s az utcasarkon lelövik.
Kinyitotta a délit: harckocsik indulásra készen, katonák felfegyverkezve állig.
Végül a nyugati ajtó nyílott, a trikolór színeibe öltözöttek lázasan loptak, raboltak. Lobogtatták közben, amit ők engedélynek neveznek.
A Koma szót sem szólt. Fogta kis szürke fejfedőjét, és távozott.

Forrás: ujnepszabadsag.blog

…Kettős életet él, mint különben ebben az életkorban a legtöbb gyermek. Vidáman kúszik a legmagasabb fa tetejére; amikor elcsípi a csősz, keményen állja az ütlegeket, de barátait nem árulja el. Szembeszáll a nála erősebb tanulókkal, egyiknek beveri az orrát. Amikor felelnie kell tettéért, színészies szónoklatba kezd: „Még a féreg is, kit lábbal tapodnak, felgörnyed önvédelmére …” Pajtásaival titkos társaságot alakít, amelyben mindenki romantikus álnéven szerepel; az egyiket Rinaldo Rinaldininek hívják — ő Becskerekivel, a gavallér betyárral azonosul, akit egy Vörösmarty-versből ismer. Üjra szívesen játszik, szívesen kóborol a határban, kiderül, hogy mégiscsak kitűnő dobó, ha balkezes is. Aztán egyszerre, minden megmagyarázható ok nélkül, otthagyja az ugri-bugri társaságot, s ha a többiek utánamennek, hogy visszahívják, sötét arccal, szinte megsértődötten néz rájuk. Felettük állónak érzi magát, s tán restelli is, hogy az imént még közöttük szaladgált. Még nincs tizennégy éves, és már egy Erklärung dei Logik und Metaphysik-et lapoz, majd különböző természettudományi és földrajzi és történelmi könyvet, legtöbbjét németül és latinul. Theophrastus jellemrajzait és Cicero szónoklatait olvassa, nyilván ezek hatása alatt mutatkozik antik jellemnek, egyelőre csak a csőszök és kofák zsarnokságával és egy közelgő bikával szemben. Franciául tanul. Olvas és ábrándozik. Természetesen arról ábrándozik, amiről olvas: a szerelemről és a hazáról, azaz a szabadsághősökről, akik századokon át oly önfeláldozóan s oly hasztalan próbálták a haza szabadságát kivívni. Példaképet keres. Szerelmének könnyen, az első körülpillantásra talál eleven tárgyat, az ilyesmi nem szokott nehezen menni… Gyönyörűen ír, kitűnően szavai, csak az énekkel van változatlanul baj, a hang egyre az orrán át jön ki, füle viszont változatlanul nem akarja bebocsátani a finomabb hangokat; noha az atyai áldozatkészségből zongorázni is tanul.
„Magaviseletében rendes, szorgalmában kitűnő tanulónak bizonyult” — mondja róla tanárja, a derék Koren. Az ifjúnak azonban itt is lelkes pánszlávokat sikerült kifognia. Ezek agitációja sincs hatás nélkül. Egyikük tüzes beszéde után az ifjú is úgy tűzre lobban, hogy így kiált fel társai közt, épp egy kukoricatörésen: „a tótok közt egy becsületes ember sincs!” Nem nehéz meglátnunk, hogy ez nem egy népnek szól, hanem egy kényszernek: annak, hogy meg akarták akadályozni, hogy maga válasszon magának népet. Aztán szabályos „nemzetiségi dühbe” esik. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: VIZEN

Beszélgetnek sajkámmal
A fecsegő habok;
Feszítem a lapátot,
Hogy szinte izzadok. Tovább »

Sorozatunkban már részletesen írtunk a 18. század első évtizedének magyar szabadságharcáról és annak vezéralakjáról, II. Rákóczi Ferencről (1676-1735). Kevésbé ismert azonban, hogy a zászlóbontást közvetlenül megelőzően, illetve felkelés bukását követően hősünk lengyel földön talált menedéket. Tovább »

kinőttelek
mint a tavasz
a telet
s nem bánom
hogy tovább állok
az égbolton
üres karika a nap
most nem nézek
hanem látok
elmúlnak gyorsan
a napok
s nem bámulom
folyton
a sarokban
a pókhálót
a tavaszba indulok

Azt mondta, hogy szavamon fog, és én vizuális típus vagyok, elképzelem, ahogy kapaszkodik a z betűmbe, rácsimpaszkodik a g betű alsó gömbjére, vagy esetlegesen felül a m betű felső nyergére, hogy fogja a szavam, miközben én már sok újabb szót keletkeztetek, állítok hadrendbe, vagy engedek szabadon bóklászni, mikor hogy, ahogy a szent dramaturgia épp megkívánja, vagy éppen ültetek be egy könyvbe, hogy majd kötve-fűzve adhassam kézbe, hogy a lányom arcán láthassam azt a bujkáló büszke mosolyt, amit mint a sün, elteszek a hideg napokra, majd ezekre gondolok, ha épp felteszem a kérdést, hogy minek ez az egész, mintha tehetnék mást, mintha tehetném másképpen, pedig nem, persze ez nem valami missziózás, küldetéstudat, vagy miféle, csak egy megmagyaráztathatatlan késztetés, amit épp próbálok megmagyarázni, a mindenséget versbe venni, holott magamnál tovább tényleg sosem jutottam, de mondjuk az is valami, utazás az én középpontja felé, találkozás önmagammal, egyfajta szellemi passziánsz, tükör, játék, s mindezek egyszerre, és ebben a zavaros, sűrű szeptemberben próbálok úgy sodródni, hogy túlélhessek, mert sokunkban ez az alapösztön, ezért szaporítom a szót, mert a szószaporítás is egy mesterség, valaki azt mondta, hogy királyul festek, mint költő, s ez már rilkei magasságok képzavara, miközben elképzeltem, hogy festenek a királyok, versképeket festenek, de persze nem kell mindent szó szerint érteni, hagyni kell, tudni kell elengedni, csak érezni, érezni belőle valamit, ahogy kihordjuk a lelkünk bánatát, látható és láthatatlan módon, szekírozni ezzel senkit sem szabad, legyünk magunkkal megbocsájtóak, hogy másokkal is azok lehessünk!

Forrás: szerző FB-oldala

                                             Fűzi Bertalannak

Ne ugassatok telepi kutyák,
melengessetek most már gyári rétek,
elmult a gyötrő, ifju szomjuság,
csavargásomból megtértem közétek! Tovább »

Indulunk Nyezsinbe. Már bent ülünk a kocsiban, amikor hirtelen elhatározással megkérdezem Ivan Kazimirovot, megtekinthetnénk-e előbb Bábij Járt.

– Persze, nincs messze – jön a válasz. Hogyhogy nincs messze? – villan fel bennem a kétkedés. Képzeletemben a tömegsír valahol kint van, távol a várostól.

Jogos lehet a kérdés, hogy miért ez a kitérő. Ám itt, Kijevben, nem lehet a múltat kutatni, a háborút, a fasizmus borzalmait idézni Bábij Jár nélkül.

Átmegyünk a zsitomiri kapun, déli irányba tartunk. Sűrű forgalmú kijevi utcák, modern városkép. Egyre várom, hogy gyérüljenek a házak, kiérjünk a városból. Egy lejtő után szép csöndesen megállunk. – Ez az – mondja Kazimirov. Körülnézek: a város beérte és jóval túlhaladta ezt az egykor elhanyagolt peremrészt. A háttérben emeletes házak sora: a szerecki negyed. Mintha egy városi liget, vagy kisebb park közepén állnék. Az országút aszfaltjának szürkéje metszi át az őszi színekben pompázó pázsitot. Gazdagon zöldellő fű, lehullott levelek, itt-ott benőtt árok és balra, körülbelül húsz méterre az úttesttől egy szabálytalan formájú gránitkő, rajta, körülötte virágok. Óvatosan lépek Bábij Jár földjére: félig elhamvasztott holtak, csontok, sírok fölött járok. 1941. szeptember 29-én itt végezték ki Kijev zsidó üldözötteit. Majd a környék fogolytáboraiból hajtották ide a szovjet hadifoglyokat és pusztították el. Olvastam a gránitkőbe vésett szavakat: „Itt emelnek emlékművet azoknak a szovjet állampolgároknak az emlékére, akiket 1941-1943-ban, Kijev ideiglenes megszállásának éveiben a fasiszták ezen a helyen meggyilkoltak.” Tovább »

VOLTAIRE

Voltaire-nek, a híres francia írónak, volt egy inasa, aki hű volt a végtelenségig, de éppen olyan mértékben lusta is.
— József — mondja neki egyszer Voltaire —, hozd ide a cipőmet!
Az inas el is hozza, de Voltaire megbotránkozva látja, hogy nincs kitisztítva.
— Mi ez? Te elfelejtetted kitisztítani?
— Nem, uram, hanem az ucca nagyon sáros, s két óra múlva a cipő úgyis olyan lenne, mint amilyen ma reggel volt.
Voltaire elnevette magát, de nem szólt. Indul el hazulról, de kétségbeesve rohan utána az inas:
— Uram, hol van a kulcs? Tovább »

...Semmi csodálkoznivaló azon, hogy Magyarországon oly összehasonlíthatatlanul széles körű s mélyreható latin kultúra fejlődött ki: a magyar politikusok, tudósok voltak legjobban elszigetelve az anyanyelvbe, azon ők a szomszédban sem válthattak gondolatot. Épp ezért az sem csodálatos, hogy a latin kultúra legtovább Magyarországon maradt meg. Az anyanyelv a népé volt és a költőké. A közügyekkel foglalkozó ifjúság itt még a francia forradalom jakobinus dalait is latinul énekelte, közügy és Cicero nyelve itt úgy összeforrván.
Ráismernek?

Ah, ibiít hoc, Ibit hoc, ibit hoc,
Aristocratae vobiscum ad laternam!
Ah, ibit hoc, ibit hoc, ibit hoc,
Aristocratae, vos pendibitis!

Ez volt a Ça ira! azoknak a magyar köztársaságiaknak ajkán, akiknek gyalázatos lemészárlásával és sereges bebörtönzésével 1796-ban Bécs egyszersmind a magyar nyelvű irodalmat is vissza akarta hőköltetni. E mártír forradalmárok közt igen sok volt az író. Egyetlenegy sem olyan, aki a szabadság-érzés tüzét a nemzeti érzés tüzével vegyítette….
…A latin burok lefoszlása Európáról a nagy nemzeteket ellustította: magukba gubózva nemcsak arról mondtak le, hogy még egy nyelvvel fárasszák maguk, hanem a világ ismeréséről is. A kis népeket ez a burok-szakadás edzeni kezdte: szellemi embereiknek egy segédnyelv helyett kettőt-hármat kellett tanulniok, hogy a világgal érintkezni tudjanak. Így tehát ők azzal érintkeztek is, következésképpen még jobban megismerték, mint azelőtt. Semmi rendkívüli abban, hogy egy mészáros-mester a magyar Alföldön arra tör, hogy fiai legalább három nyelven beszéljenek. Semmi meglepő abban, hogy egy tizenhárom éves kis magyar fiú nemcsak hazája, hanem minden említésreméltó ország nagy férfiainak tetteit ismerni akarja. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: GAZDÁLKODÁSI NÉZETEIM

Jertek, barátim, van egy-két forintom,
Hágjunk nyakára, a rézangyalát!
Mit a jövendő! arra semmi gondom;
A jóisten majd eztán is csak ád.
Azért szerezzem a pénzt, hogy legyen?
Azért szerzem, hogy eligyam s egyem. Tovább »

V.K., a fiatal költő havonta legalább egyszer
bejött a szerkesztőségbe, hozta-vitte a híreket,
bevallom, időnként gyanús is volt ez a
rendszeres érdeklődés, de igazság szerint
róla nem nagyon lehetett elhinni, hogy
valaki is dróton rángathatná, ment a maga útján, Tovább »

                       Pilinszky Jánoshoz, odaátra

ti akik számba
raktátok a szavakat
nem hagytátok
saját hangon megszólaljak –
én mégis mindet
rátok hagyok
mit ki sem mondhattam
befejezettnek tekintek
titeket mégsem –

Jó éjszakát
Azt kellene mondanom,
De nem tudok
Rád gondolok
Hajnalig …
A lehelete múzsa

…A hatodik iskolában, a pesti evangélikus gimnáziumban sincs hosszú tartózkodása. Pesten nem a legszebb házban lakik, még szépben sem. Rokonoknál, égy lovashajdúnál van szállása. Mennyivel más környezet ez, mint a sárszentlőrinci. Itt nem válik ki többé társai közül sem csinosságával, sem ügyességével — ez az oka annak, hogy szorgalmával sem? Az első félévben a 114 tanuló között a 108-ik helyre szorul hátra. Az apa — gondosságát nem győzi csodálni az ember — erre ebből az iskolából is kiveszi, s a következő évre a pesti piaristákhoz íratja. Ennél jobb iskola aztán már az egész országban nem lehet. Tanárai arról ismertek — de még a – titkosrendőrségen is —, hogy „vadmagyarok”. A fiú azonban itt is csak a magyar nyelvben tűnik ki. Nem nagy dicsőség olyan városban, ahol a lakosok nagy része német. Igyekszik tehát arra büszke lenni, hogy ő magyar. De ez sem olyan egyszerű.
A konfirmációra a pesti evangélikus szlovákok lelkésze készíti elő, Kollár János, a cseh és szlovák egység első hirdetője, a lelkes pánszláv költő, a szlovákok Vörösmartyja. Ő tanítja hittanra is. Valószínű, hogy tanítványát Kollár szlováknak számította, vagy legalább azzá akarta tenni. A leckék hatására következtethetünk abból a későbbi jelenetből, amikor esztendők múltán a tanítvány megtagadja vallását, s reformátusnak mondja magát. A körülötte állók tudják, hogy evangélikusnak keresztelték, és csodálkozva, talán egy kicsit gúnyosan is várják a magyarázatot. „Nem akarom, hogy csak a vallásom miatt is talán tótnak tartsanak” — mondja ingerülten a hajdani tanítvány, és mereven a kérdezők szemébe néz… (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: FÜRDIK A HOLDVILÁG AZ ÉG TENGERÉBEN…

Fürdik a holdvilág az ég tengerében,
Méláz a haramja erdő közepében:
Sűrű a füvön az éj harmatozása,
De sűrűbb két szeme könnyének hullása. Tovább »

1943. január 13-án történt a frontáttörés a Donnál. Salamon Ernő századát, a 110/43-as századot rögtön útnak indították nyugatnak. Akiket az előrenyomuló szovjet csapatok utólértek, azok megmenekültek. Sokan a davidovkai kórházba kerültek, ahol meggyógyították, feltáplálták őket, és azután a hátországba szállították.

A voronyezsi áttörés után a fasiszta megszállók kiadták a jelszót a századparancsnokoknak: élve ne hozzanak senkit vissza. És a titkos parancsot szaporán teljesítették azokon a téli napokon. Így például a 101/3 század négyszázhúsz emberéből mindössze huszonhat maradt életben az ukrajnai munkaszolgálatból. A kivégzési módszerekhez tartozott, hogy éjjelenként a munkaszolgálatosokat kikötötték, és addig locsolták őket a 30 fokos hidegben, amíg jéggé fagytak. A munkaképteleneket és a betegeket a hóra fektették és takaróikat elvették. Sok századot a doni visszavonulás során átjátszottak az SS-rohamosztagosoknak, de előbb kirabolták őket. A lemaradó, beteg, elgyengült munkaszolgálatosokat ott helyben az út szélén agyonlőtték. Tovább »

nincs jobb annál, mint
másokat felemelni
őszinte szívvel
de ez olyan snassz – Tovább »

emlékszem fekete estélyi ruhádra
köldököd körül a rombuszkivágással
eltűnődöm
mostanában olyan kevés a végzetasszony

Budapest, 2022. I. 5.

Akkor lesz belőled oktató,
ha éjszaka eső kopog
balsorsod tetőcserepén
s a kéményre ráfagy a levegő. Tovább »

Élhettünk volna rigódalban,
patak partján piros dinnyebélben,
anya-ölben, szép-szerelmes regényekben-
járhattunk volna
táncot bodzasípra,
bőrünkön bársonyló vajban-tejben, Tovább »

Hónapok óta nem voltunk távol a texasi lakásunktól. Valójában nem tiltotta senki, hogy autóba üljünk és elinduljunk. Semmilyen papírt nem kell itt mutogatni, hogy hova mész, miért. Ez egy szabad ország. Egyelőre. Egyszerűen nem volt értelme kimozdulni. A vendéglők, mozik, színházak, múzeumok és filharmónia zárva, az iskolákban, egyetemeken távoktatás folyt, az üzleteken és az orvosokon kívül nem volt hova menni a városban. Az ismerősök sem szívesen fogadták egymást, maszkos világ, kesztyű, fertőtlenítő szer, kézmosás. Tovább »

(Ukrajnai utakon)

A második világháború idején hatalmas embertömegek utaztak egyik helyről a másikra, s mindennaposak voltak tragikus, a végzetes pusztulással járó „kalandozások”. A haláltáborok transzportjai, a munkaszolgálatosok erőltetett menetei az embertelenség kényszerturizmusának elfajzott megnyilvánulási formái. Az alábbi útirajz szerzője, egykori bukaresti újságíró, majd izraeli kivándorló, végül is Nyugat-Európában hunyt el. Írásában annak az erdélyi költőnek a tragikus pusztulását nyomozza ki, akit a tájainktól sem idegen kizárólagosságok hol tagadták, hol kisajátították. 

Kegyetlen írás ez. Mert a háborút idézi, mert egy halott nyomait keresi.

Kegyetlen írás ez, mert a pusztításra emlékezik, arra az időre, amelyben nem volt egy szem irgalom, s amely nem kegyelmezett a harmincegy éves költőnek sem. Tovább »