Fiam, most már el kell
engednem kezed,
hiszen hűlt-merev
s vértelen lett tested,
szemed fénye,
mint lehullt csillag
égmezőkből szökve,
immár semmi-anyag. Tovább »

nyilvános telefon felé
erdélyiül köztelefon felé
esteledéskor a köztelefon felé menet
elhalad mellettem egy sárga villamos Tovább »

TÓTH ISTVÁN KÖLTŐ MONDJA:
ISTENTŐL ÉS AZ IGAZSÁGTÓL SENKIT SEM SZABAD ELZÁRNI

Az én érték- és mértékrendszerem nem politikai, hanem etikai-esztétikai természetű. A politika végső célja az egyén és a közösség hatalmi sikere, egy határozott és lehetséges cél elérése. Az etikai-esztétikai cél viszont minden emberi értéknek, humánus magatartásnak — még egy vesztes ügynek is! — feltétel nélküli vállalása. Itt inkább az irány és nem a cél világos. Nagy szegénységi bizonyítvány lenne egy íróra nézve, ha csak egy pártnak a programját vállalná, és nem a teljes humánumot. Persze ez nem jelenti, hogy az eredményességre törő politika és a veszteséget is vállaló etikai-esztétikai szféra között nincsenek találkozási pontok. De azonosításuk az utóbbi értékek elsilányulását eredményezi, az értékek összekeverését, a járványos „morbus politicust”, amely szerint egy ember társadalmi értéke egy politikai nyilatkozattá vagy hovatartozássá degradálódik. Tovább »

Kapcsolatainkat végül is nem a szavak fedik. A szó szegény hajóroncs a gondolat tengerén. Alatta mély rá- és megérzések igazítják a felszínt érintő-érzékelő amőbaként, tengerredőkké. A lüktetés, az egészért való történés fedheti lényünk. Az élet a mindenség űrtengerében makacsul dobogó emberszív. Nem az a fontos, honnan, s mi ütközhet bele, hanem, hogy szétrobbantva is marad a dobogás, mint arcától megfosztott fájdalom. Az űr tele van ilyen kis, szívdobogó fekete lyukakkal…

1981 április 20.

Forrás: szerző FB-oldala

Szőrén megülve harmadfű lován
látogat Babba Mária minket,
Sarlós Boldogasszony nap hajnalán
hoz harmaton szedett virágkincset.

Kontyvirág lilás fürtje vetekszik
üstökös gyöngyike füzérével,
pézsmahagyma levele lefeslik,
bíboros kosbor kék eget kémlel. Tovább »

Ez a Rudolf Péter egy nagy csibész.

Az Előttem az életet hallgatom vele, korábban meg A tizennégy karátos autót hallgattam, és egyik remekebb, mint a másik. Naiv és álnaiv, értelmes és bugyuta, komisz és felületes — minden tud lenni. Ahogy a kis Momó futamait mondogatja („Amikor elkezdtem anyámat hiányolni, Rosa mama kis követelőzőnek nevezett, és hogy minden arab ilyen, az ember a kisujját nyújtja nekik, ők meg mindjárt az egész kezét akarják. Rosa mama igazából nem ilyen volt, csak az előítéletek miatt mondta, én úgyis tudtam, hogy én vagyok a kedvence. Amikor ordítani kezdtem, a többiek is velem ordítottak, és Rosa mama ott találta magát hét kölökkel, aki tiszta erejéből üvöltve az anyját követelte, és ettől ő valóságos kollektív hisztériarohamot kapott. Tépte a haját, pedig már nem nagyon volt neki, és a hálátlanság könnyei hullottak a szeméből. Kezébe temette az arcát, és csak sírt, de hát a gyerekekben nincs könyörület. Még a vakolat is hullott a falról, na, nem azért, mert Rosa mama sírt, ez csak anyagi kár volt.”), az éppen olyan, ahogy az ember elképzeli.

Émile (Romain Gary) Ajar: Előttem az élet hangos

Hülyeségnek hangzik, pedig nem az. Ugyan hogy beszélne egy kis arab fiú Párizsban magyarul??? Az irodalomnak azonban nem ez az utolsó aljassága, ahogy a színháznak sem. Mert ha valamiféle szempontot kellene megállapítani a hangoskönyvek kapcsán, akkor azt mondanám, én azokat élvezem a leginkább, amelyekben az illető az egész könyvet el tudja játszani a hangjával. Rudolf el tudja Hamil urat, Rosa mamát, az egész furcsa félvilágot, ahogy el tudja Anette Laboux-t is meg Privát Eleket. Szervét Tibor körül ott hemzseg az egész gyerekkolónia Emilestól, Kalapocskástul, Kis Keddestül és Gusztávostul. Nagy Natália hangjában benne van A két Lotti minden bonyodalma, és Für Anikó Hrabal minden bolondériáját a torkában hordozza.

Könyv: Sörgyári capriccio – Hangoskönyv (Bohumil Hrabal)

A hangoskönyv jobb jelenség a szinkronnál. Egy filmben az ember szívesen hallaná magát Glenn Close-t vagy Al Pacinót, bár be kell látnia, hogy Végvári Tamás például remek. Egy könyv hangját hallja magától, már ha jó a könyv, de az amúgy is elképzelt hang, és ha Rejtő vagy Ajar hangja talál a Rudolf Péterével, akkor elönti a boldogság.

Én különben akkor is örültem, amikor a négyeshatoson Rudolf Péter szólt, hogy melyik megálló következik, és az ajtók merre nyílnak. Valahogy másként szálltam le, ha ő mondta, hol kell leszállnom.

Forrás: A jódeménység foka-blog

nyári fogfájás
ficamítja ki gyulladt
idegeimet Tovább »

AZ „ATYÁK VÉTKÉT” A FIAKBAN?

És az unokákban? Dédunokákban? Nemcsak harmad- és negyedíziglen, hanem hetedíziglen, netán örökre? Miért, urak, miért?
Én 1946-ban születtem, a fiam 1971-ben, a lányaim ’74-ben és ’77-ben. (Unokám még nincs, de nem évek kérdése.) Mit vétettünk mi ellenetek, felebarátaim? (Ha azok vagytok…) Mi döntöttünk negyvenben Bécsben? Netalán atyáink, esetleg nagyatyáink? Vagy maga a Jóisten, akit most „doronggal le kell ütni?!
Fasisztának szült az anyánk? Direkt horthystának születtünk? (Már elnézést, mi az a horthyzmus?) Irredenták a dédjeink, s a dédunokáink is azok lesznek, igen? Mert direkt így volnánk programálva? Ha ez biológiai determináltság, akkor kár a rágalom fekete tintájáért, akkor jobb, ha mindünket lemészároltok, kormányrendelet, elnöki ukáz alapján, esetleg a parlament kétharmados többségével vagy egyhangú szavazatával, hiszen úgy mozgatjátok, mint bábukat, a szegény honatyákat. Tovább »

A Greenwich Csillagvizsgáló igazgatója ma egy tudós asszony, dr. Margaret Burbidge, így a királyi csillagász címét első ízben viseli nő. Eddigelé – a felületes felfogás szerint – egy nő inkább maxi szoknyát, mokaszint vagy madárkalitka alakú kalapot viselt, mint királyi csillagászi címet.
Bár mindannyian a nők egyenjogúságának hívei vagyunk, egy pillanatra meghökkenünk ezen az új viseleten. Sőt aggodalom tölt el bennünket, ismervén a divatok terjedési sebességét. Lelki szemeinkkel látni véljük, amint számtalan hölgy sétál az utcán, és mindenik lila szitakötőszemüveget, széles bőrövet, valamint királyi csillagászi címet visel. Tovább »

Havazik az élet. Porhóvá zúz
érzésemléket, kirajzolja a téridő
rostjait, melyekből megalkotott engem,
miként én is őt.
Átzuhan rajtam,
örvénylő életlétra,
fehéren izzó csontjaim között.
Ami anyag voltam, fényfonállá lett,
éhező, felhasogatott életsötét. Tovább »

Sajtóközlemény

Javában zajlik a Csíkszeredai Régizene Fesztivál, kísérőrendezvényeivel és a XIV. Régizenei Nyári
Egyetemmel. A város csak úgy lüktet a zenétől: koncertek, próbák, régizene-oktatás kicsiknek és
nagyoknak egyaránt. Alább a fesztivál hátralévő programjából szemelgettünk. Tovább »

És megnézzük akkor a csillagvizsgálót a „vonallal”: a nulla hosszúsági kört mutató meridiánnal… És kíváncsiságból besétálunk egy bolhapiac területére: meglep, milyen kopott, szegényes. Tréfálkozva fogalmazhatnék úgy is, hogy: azt hittem, az egykor világelső Nagy-Britannia bolhapiaca szebb, jobb, elegánsabb… Nézik, mit keresünk mi ott, lerí rólunk, hogy turisták vagyunk; nézzük, hogy mi az, ami a szemünk elé tárul. Aztán egy helyi bárba tévedünk be, ahol a kolbász mellé sört kérünk, de nem pintben, hanem a bártender csodálkozására pint helyett deciliterben határozzuk meg a mennyiséget…
Végül komótosan leballagunk a kikötőbe, hajó van, s hát a hajón London felé kezdi rá a gyomoridegem: vajon elérjük a buszt? A buszt, ami minket, „charter-svédeket” a Heatrowra szállít? Mert utolsó napunk ez, utazunk vissza. Illetve… Mi lesz, ha lekéssük a buszt? Pénzünk még egy repülőjegyre nincs, mobiltelefon akkor még nem létezik, a svéd követség – mert svéd állampolgárok vagyunk – nem kölcsönöz, a szállodából kitesznek. Mindez nem következett be, de keskeny fél órán múlott. S így utólag, harminc év távlatából ijedek meg… Elképzelem, milyen lenne a Wembley árkádjai alatt meghúzni magam éjszakára, napközben meg a Szent Pál előtt koldulni. A kép rémálomnak sem akármilyen…

Forrás/In: zEtna.org

(„Saját mellkasomon túl veszek lélegzetet.”) Tomaso Kemeny

van amikor
ódák születnek ajkak pír-tüzében
súgnak nekünk csókillatú csillagok
amikor hiszel benne
elég egy apró kis kézmozdulat
tudod – olyan gyönyörű
van amikor ketten hiszünk benne
hogy ez az apró kis kézmozdulat
felszabadítja a vad hullámokat
akkor van ilyen

Mi a közös a zenében és a természetben? A Csíkszeredai Régizene Fesztivál szervezői szerint a harmónia. Az idei fesztivál fő témája a természet, a szervezők és a fellépők erre a témára fűzték fel a koncertek műsorát és a kísérőrendezvényeket is. A Régizene Fesztivál kezdete előtt Filip Ignác szerint idén a francia Obsidienne együttes és az észtországi Hortus Musicus zenekar előadása lesz igazán különleges, de több helyi fellépő is lesz, és természetesen idén is összeáll egy hétre a Barokk Fesztiválzenekar. Filip Ignáccal, a rendezvény művészeti vezetőjével Péter Ágnes beszélgetett.

Tovább »

JÖNNEK A GAGAUCOK!

Mármint a politikai porondra jönnek. Mert a világ így megyen: van legeslegnagyobb, van legnagyobb, nagyobb, nagy, közepes, kicsi, kisebb, legkisebb, legeslegkisebb. Ezek a gagaucok egészen picinyek a népek tengerének nem is a legközepén, hanem csak ehelyt, itt Dél-Moldáviában, azaz szovjet Moldovában, vagyis abban a Moldvában, amelyben a többséget alkotó román nemzet(rész) végre maga veheti kezébe sorsát Ezek a gagaucok körülbelül kétezren lehetnek, szegények. A XI. században települtek ide — oda! — a Dnyepper völgyébe, és hát Istenem, megvolnának egyébként ők is. Ahogy lehet, ahogy engedik. Mohamedán vallásukat ortodoxra váltották, talán ez volt egyik feltétele megmaradásuknak. A TASZSZ közleménye szerint Komrat szovjet moldvai városban megtartották a gagaucok lakta területek népi képviselőinek első kongresszusát, és ott kikiáltották a Gagauc Köztársaságot. A kiadott nyilatkozatukban leszögezik, hogy a Moldova SZSZK Legfelsőbb Tanácsa által elfogadott szabályozó intézkedések nem veszik figyelembe a gagancok és más kisebbségek érdekeit. A kongresszus táviratokat küldött Mihail Gorbacsov elnöknek, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának, melyekben kéri a Gagauc Köztársaság elismerését.
Barátaim, a gagaucok. Én már látatlanban is nekik drukkolok. Tudom, sejtem, el fognak bukni. Egyszer, kétszer, ki mondhatná meg, hányszor. Ám én akkor is velük érzek. Ezek a földlakók most élni kívánnak egy furcsa szabadsággal: gazdát akarnak választani. Ha úgy tetszik, parancsolót, akár elnyomót. Mert nem mindegy, ki nyom el, feleim, ők azt kívánják, hogy direkt a nagy Szovjetunió nyomja el őket, s ne a kisebbségből hirtelen többségi uralkodó nemzetté vált eddigi sorstárs, az államalkotó. Mert ez, úgy tűnik, sokkalta türelmetlenebb, mint a nagy szovjet Misa. Ez nem ismeri el őket etnikumként. Valóban, sokáig lehetne vitázni, mi az, hogy etnikum, mi az, hogy etnikai csoport, van-e joga ezeknek a gagaucoknak ahhoz, hogy precedenst teremtsenek itt, az Urálon innen (és túl), az önállósodásra, a „szeparatizmusra”. Hiszen a Szovjetuniónak annyi az ilyen kicsiny etnikai csoportocskája, talán nincsen is pontos kimutatás róluk. És ha ezek mind-mind köztársaságosdit kezdenek játszani, vége a világnak. Fene tudja.
Mindenesetre érdemes végiggondolni. Ha volt kurd kérdés, és Bajor Andor „nem értette, nem érti“ a kurdokat —, íme, jön a gagauc-kérdés. És illetékes nagyok és nagyobbak értik a gagaucokat. Értik, megértik —, de nem fogadják el, amit azok akarnak. Slussz, ennyi.
Jönnek a gagaucok. Sok-sok gagauc jön. Mert ha a világ minden gagauca megindul és jogait próbálja érvényesíteni, akkor lesz itt hadd-el-hadd.
Nekik drukkolva magunknak drukkolunk. Nekünk nem köztársaság kell, az van. Nekünk csak béke kell. És egyenlő jog. Az nincs.

Népújság, 1990. augusztus 29.

Ahogy korábban ígértük, a könyvheti találkozóinkra visszatérünk, hiszen azért rögzítettük az eseményeket, hogy azok is megnézzék, akik nem lehettek jelen. (Azzal az alig titkolt szándékkal, hogy kiadványainkat minél szélesebb körben terjeszthessük.)
Jó időben esett meg a találkozás a Vörösmarty téren, s könyvbemutató estjeinken. (Leszámítva a zavaró, noha felfrissítő zivatarokat.) Ugyanis, ahogy véget ért a könyvünnep, évszázada (tehát általunk) nem tapasztalt kánikula tört ránk, az ukrajnai háború még elkeseredettebb, ezért gyors végét nem ígérő folytatásában lángolt tovább, ennek következtében emelkedő, létet fenyegető infláció ütötte fel a fejét – pl. megtakarításaink ijesztően apadnak a forint értéktelenedésével -, s nemkülönben valósággá vált a Covid visszatérésének réme is, hiszen emelkedő megfertőzöttségi mutatókról olvashatunk az egész világon. Tovább »

Tekintettel arra, hogy bevett szokás
minden tájon a meghalás,
korunkhoz illő, nyomós okkal
nekem is engedélyezett,
persze, betartva a követelményeket,
előbb kezet mosok védjegyes porokkal, Tovább »

Malomba vittem, amit ettem,
kopognak bent májban, vesében,
kihánynám hitvány falánkságom:
megkövetném, de megköveznek.

2022. június 15.

Ez a piktogram a stockholmi japán fürdő férfi öltözőjében az egyik mosdó ajtaján díszeleg. Amíg ott voltam, senki sem mert bekilincselni. (Hegedűs Zsolt)

Madárvilágban csöndrigók dalolnak.
A ma fürkészi, vajon hol a holnap?
Most hatvanöt, de forog még a vekker
költészettel és életszerelemmel.

A délvidéken forró még a nyár.
Vivaldi olykor magára talál.
Bécs is itt van ólomdalaival,
etruszk mesékkel omlik a zsivaj. Tovább »

(gondolattöredékeim az elmegyógyintézetben)

1.

láttam a világ falióra sötétjét
perceit számolta odabent a vén idő
meleg tó-teste újszülött lármafa ék
ki olvasni tud fák bokrok ágaiból azt hittem én
gödör-szemünk nyitott temető
a törvényhozót nem fogja már se vers se szégyen
ki az kiben ott birkózik
az iszap és a lelkiismeret – kérdezed begyógyszerezve
halljátok-e urak ti rabszolgatartók
mi lesz veletek ha isten és ember ellen mentek Tovább »