A fotó, a fotózás, a fénynek a képezése drámai viszonyban áll az idővel. Ha a régi barnás kópiákat nézzük, szép, barna élmény, a klasszikus modernség juthat az eszünkbe, lázadó, izgalmas emancipák vagy a kezdődő újságírás mint az új kor jelképe. Manapság meg éppen ellenkezőleg, mintha passzé volna, lassú, szegényes, fintorgunk hűtlenül, mintha egy ősi VW-bogárról […]

A szigeti kirándulást követően a két szerző az orsovai kikötőben forgolódva, bemutatja annak fejlődését, de az akkori leírás a jelenhez képest idejét múlta, szegényes. Annál érzelmesebb viszont a régi római Castrum romjainak az említése. „A romokból tisztán; még laikus számára is kivehető a római erőd berendezése. Kísérőnk egy értelmes arcú, jókedélyű pionír, már járhatott itt […]

A kollektív útleírásnak ezután következő – terjedelmileg nem túl bőbeszédű – része azért különösen érdekes számomra, mert amikor 1985-ben megpróbáltam hajóra szállni Turnu-Severinben, Ada-Kaleh szigete már csak emlék volt a helyiek számára.

A karikaturista nyelve valamelyest olyan, mint a színészé: ott, akkor, helyben kell működnie. Másnap az már egy másik előadás, egy másik világ. A karikatúrának is azonnal kell hatnia, sőt, villámcsapásszerűen, vagyis egyszerűnek kell lennie. Kaján [Tibor] meg nem egyszerű, ugyanolyan bonyolult, körmönfont, mint „mi”. Aztán mégis. Kaján a jobbik intellektuális felünk.

Ábel Ábel az a székelyföldi filmrendező, aki tán még meg se született, ettől és nagyjából mindentől függetlenül viszont megkezdődött a Cannes-i filmfesztivál. De ha mégis megszületett, és épp őt látjuk lazán fölfelé lépdelni a fesztiválpalota véget nem érő lépcsősorán, akkor meg ugyanbiza mi van szőrtarisznyájában? Akármi legyen, a világot jelentő filmvászonról lepereg, még ha Brüsszel […]

A címbeli vízi út hajszálra úgy kezdődik, mint minden más utazás: általános benyomást kapunk az elsődleges látványról; arról, ami vonzza az utasok tekintetét. Ezek pedig a legtöbbször – közhelyek szoktak lenni. Miként most is.

A Csíkzsögödön élő publicista, műkritikus a Káfé Főnix egyik megbecsült, állandó munkatársa, barátja. Megszámolni is nehéz, hány írását tartja nyilván honlapunk archívuma, hány közügyi kérdésben mondott megszívlelendő véleményt. Aki most ismerkedne vele, újságírói tevékenységének egész tárházát találja meg nálunk, s azon ritka író emberek közé tartozik, akiknek szavában megbízhat a szerkesztő és az olvasóközönség.

Dánosék könyvét forgatva, eszembe jutottak meghatározó dunai élményeim is. Például a Duna-Fekete-tenger csatorna 1984-es avatási ünnepsége… Azé a csatornáé, melyet az ötvenes évektől kezdve, büntetőtáborok egész dobrudzsai füzérét működtetve, eszelős tervként szerepelt a romániai társadalom napirendjén. Amikor az volt a jelszó, hogy a tenger és a Duna egyesítésével tulajdonképpen az országot kapcsoljuk a nagyvilághoz, s […]

Régi írások bizonyítása szerint, a kávéivás szokása, valaminthogy a kávéházak keletkezése is hazánkban, a török hódoltság idejére vihető vissza. Kis, sötét zugocskák voltak azok a kávésboltok Budán és eleinte csak török emberek látogatták. Később azonban mindjobban odaszoktak a magyarok is és a kemény fapadokon, napszállatra kivált, rendesen nagy kompániák verődtek össze.

1957-ben kiadott, kis méretű könyv került a kezembe városi antikváriumunkban, 2019 utolsó napjai egyikén: Dános Miklós-Marosi Barna: Két hét a Dunán. Útinapló. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Marosvásárhely. (Fedélterv: Feszt László) Nyomták a kolozsvári nyomdában, 119 oldalon.

…Az író bizonyos értelemben fundamentalista, nekem ragaszkodnom kell az egy nyelvhez, a munkám lényege az, hogy a magyar nyelv lehetőségeivel és korlátaival dolgozzam, végességgel és végtelenséggel, „az ittlét mély bánata és a végtelenség boldogsága”, nem ugorhatok át németbe, ha netalántán filozófiáról kéne szólnom, onnét tovább a franciára, ha nőkről, s ha ványadt sorsom úgy hozná, […]

Amikor egy ideig Berlinben laktunk, didaktikai családi kirándulást tettünk a két kisebbik gyerekkel Buchenwaldba, nem láttak még tábort, lássanak. Egy ilyen kirándulás szükségszerűen generál olyan mondatokat, melyek brutális közvetlenséggel mutatják az állandóan jelen lévő botrányt. Először menjünk fagyizni Weimarba plusz Goethe, és aztán a koncentrációs táborba vagy fordítva?

Mikor véglegesen megválsz szeretteidtől, nem fájdalmat érzel, hanem azt, hogy vége a világnak. Forrás: Kocsis Francisko: Ceea ce nu se amână. Reflecţii, însemnări, resemnări (Nincs haladék. Reflexiók, feljegyzések, főhajtások), Editura Ardealul, Tg. Mureş, 2019. Fordította Cseke Gábor.

Nem voltak könnyű esztendők (még egy polgármesternek sem, teszi hozzá a nagyokos). Trianon után tizenöt évvel változatlanul a hatalom, a román állam volt a kisebbségek fő ellensége. A szomszéd, aki pedig fajtánkbeli, s bármikor készen állott, hogy följelentsen, csak másodjára következett. Lehet, hogy vénasszonyok nyarában lesétálom azokat az utcákat, házakat, ahol Hecser Kálmán, Székelyudvarhely polgármestere […]

Mi következik az illúziók elvesztése után? A válasz pofonegyszerű: illúziók! Forrás: Kocsis Francisko: Ceea ce nu se amână. Reflecţii, însemnări, resemnări (Nincs haladék. Reflexiók, feljegyzések, főhajtások), Editura Ardealul, Tg. Mureş, 2019. Fordította Cseke Gábor.

Van az a lejárt szavatosságú vicc, hogy a kommunista párt azon hibák kijavítására jött létre, melyek nélküle nem is léteznének. Valahogy az ember is így látszik működni: azon katasztrófák elhárítására törekszik, melyek nélküle nem volnának. Vagy ahogy a nagy Sztálin epigrammatikus szépséggel megfogalmazta: Van ember, van probléma, nincs ember, nincs probléma.

Erdélyi Magyar Színháztörténet – Philther elemzések/2 A színház önmagában soha nem létezett, szüksége volt mecénásokra, akiknek mindig ki volt szolgáltatva. Nevezték ezt uralkodói osztálynak, királynak, hercegprímásnak, kormányfőnek, miniszterelnöknek vagy szakmai grémiumnak. A hit, hogy azt játszol, amit akarsz, illúzió marad. De a színház nem lenne színjáték, ha nem lennének meggyőződései, valójában ezekből táplálkozik. Nincs is […]

Kilencedikes lehettem, amikor kaptam egy rágógumit ajándékba, benne egy kis fényképpel. Brenda Lee-t ábrázolta, menő énekesnő volt akkoriban Amerikában. Többet akartam megtudni róla, írtam hát az Ifjúmunkás című lapnak, akik hamar válaszoltak a lap hatodik oldalán, egy kis sztárkönyvbõl kimásolták nekem az adatokat.

…Nem úgy van-e, hogy újra meg újra megpróbáljuk az égig érő torony építését? Nem így tett-e a természettudomány, amikor azt hitte, mindent meg fog tudni? És nem a matematika nyelve az az egységes nyelv, amely ezt szolgálja? A matematika univerzalitása valóban nagy dolog: nincs az az elvakult fundamentalista iszlám matematikus, aki össze tudna különbözni a […]

A pesszimizmusra hajlamos emberek érzékenyebbek a hidegre. Forrás: Kocsis Francisko: Ceea ce nu se amână. Reflecţii, însemnări, resemnări (Nincs haladék. Reflexiók, feljegyzések, főhajtások), Editura Ardealul, Tg. Mureş, 2019. Fordította Cseke Gábor.

Talán nem túlzás a 20. századot a nyelv századának nevezni. Az én tapasztalataim a diktatúrából valók. Megdöbbentő és egyben lefegyverző, hogy a Kádár-diktatúra mennyire egyetlen szótól függött. Legitimitását (maga előtt) és erejét az adta, hogy ellenforradalomnak nevezte az 1956-os forradalmat. Ez a szó aztán kasztokba sorolta az embereket, az vagy, aminek 56-ot mondod, nyíltan behódoló, […]

A fizika törvényei mindig rátalálták a legkisebb ellenállás útjára. Az ember szinte soha. Forrás: Kocsis Francisko: Ceea ce nu se amână. Reflecţii, însemnări, resemnări (Nincs haladék. Reflexiók, feljegyzések, főhajtások), Editura Ardealul, Tg. Mureş, 2019. Fordította Cseke Gábor.

Aki diktatúrában él, az félelemben él, a félelem országában él, én tehát negyven évig félelemben éltem. Nem jó. Megalázó. Még utólag is, hisz arra, hogy minden a félelemre vezethető vissza, arra is, értelemszerűen, csak utólag jöttem, jöhettem rá. Az ember nem élhet állandóan félelemben, tehát ha állandóan félelemben él, akkor a félelmet nem félelemnek nevezi. […]

Az ismertető címe épp ellenkezője annak, amit a szóbanforgó mű kínál. Pető Andrea: Elmondani az elmondhatatlant. A nemi erőszak története Magyarországon a II. világháború alatt (Budapest, Jaffa Kiadó, 2018., 260 oldal) című kötete a háborús erőszak mindennapi és árulkodó eseménysorából indít, ennek elbeszélhetőségi tilalmát és tabuizált problematikáját dolgozza föl, s jut a sokféleképp lehetséges következtetésig, […]

Akárhogyan is nézzük, bármilyen szögből, elölről, hátulról, szélről, fentről, vagy lentről, egy kisvárosi könyvbemutató nem hasonlítható egy spártai csatához, ahol csattogtak a lándzsák, dobok dübörögtek, lovak patái pattogtak a porban, s a vezető, sisakját jól fejébe húzva, parancsot adott a hadnak: előre, harcba, vagy halálba, mindegy, csak legyen ott, ahová kéri a haza, a nép, […]