A Koreai Félsziget történelme bővelkedik megszállásokban, inváziókban, belső hatalmi harcokban, mint majd minden kisebb országé, amely nagy és erős szomszédokkal rendelkezik. Korea azonban maradandó sebet szerzett a nagyhatalmak játékában, jelesül azt, hogy az ország a koreai háború során két részre szakadt, két különböző országként funkcionál azóta is.

1905-ben Japán megszállta Koreát, ez egészen 1945-ig tartott. A II. világháború elvesztésével ért véget Japán terjeszkedése Ázsiában. Borzasztó kegyetlenkedések zajlottak itt abban az időben, a férfiakat megölték, kényszermunkára hurcolták, a nőket, fiatal lányokat prostituálttá tették vagy megölték. A koreaiaknak japánul kellett beszélniük a saját országukban, Japán ruhákat és neveket erőltettek rájuk.

Megdörzsöltem az elemlámpát, a villanykörtéből kipattant a dzsinn. Azt kérdezte tőlem, hogy Bagdadban vagyunk-e, netán Aleppóban? Elvigyorodtam, ne játssza itt nekem a hülyét. Aztán elkomolyodtam, csak nem kívánkozol egy jó kis polgárháborúba, mert ott most lőnek! S tudod-e, hogy mit csinálnak a fanatikus iszlamisták a magadfajta szerencsétlen dzsinnel? Ne folytasd, válaszolta erre a szellem, mert […]

Peregyelkino ismert név Oroszországban – talán ismertebb, mint Szigliget Magyarországon. Ott van az orosz (szovjet) írók alkotóháza – mi több: alkotó faluja. Pedig még csak nem is falu: egy üdülőközpont Moszkva mellett (mára már be is szippantotta a terjeszkedő főváros). Sosem volt önálló település – mindig egy másiknak a része volt csupán. Amikor ’megalakult’, valamikor […]

Kezembe nyomnak egy testes, negyedrét alakú könyvet. Walter B. Pitkin írta s New York-ban jelent meg. Nézegetem a címét: «Rövid bevezetés az emberi butaság történetéhez». 574 oldal. Szóval ez még nem minden? Dehogy. Folytatása következik. Az író egy életen át figyelt, jegyezgetett. Itt csak alapelveit, főbb szempontjait rögzíti le, csak az emberi ostobaság körvonalait rajzolja […]

Amióta nem lehet külföldre utaznom, játékokkal igyekszem a bennem élő utazási ösztönt lecsillapítani és elaltatni: azt játszom, hogy úgy járok-kelek Budapest utcáin, mintha idegen volnék és először csodálkoznék el a város szépségén. Újra felfedezem a Hősök-terének tágas, szellős arányait, a Batthyány-téri Szent Anna-templom máriateréziás, nagyasszonyos nyugal-mát, a sokat bántott és mégis oly világvárosias Széll Kálmán-téri […]

Az egész úgy kezdődött – mert minden kezdődik valahogyan – hogy a biztonsági nem engedte be a két csórócskát. Hármójukra fogtam a kamerát, mert tiszta sakk-mattnak láttam a helyzetet, mire az egyik legényke kipattant a képből: engem ne fényképezzen, nem vagyok én filmszínész! Azt látom. S hogy bemenne, csak épp nem engedik. Megszólal a biztonsági: […]

Azt gondolná az ember, hogy vége a júliusi monszunnak, fellélegzünk egy kicsit, pedig nem. Augusztusban ugyan valóban kevesebbet esik, de az év legforróbb napjai következnek, a negyven fok feletti árnyékban mért hőmérséklet sem ritka.

Mens sana in corpore sano, tanították a régiek. Mi itt, Pesten, úgy mondjuk: Fő az egészség, – ezt mondjuk bizonyos nagyvárosias-cinikus lemondással olyankor, amikor valami nagy veszteség ér bennünket vagy barátunkat és a mondat értelmére talán nem is gondolunk. Ha gondolkoznánk rajta, kísértésbe esnénk, hogy azt higyjük, az „ép testben ép lélek” is a nagy […]

A minap írtam a Facebook-on pár sort, hogy aznap milyen gyorsan sikerült elintéznünk pár hivatalos ügyet és mennyire kár, hogy ezt Németországban hetek alatt lehetett volna megoldani csupán, de ahhoz is tömérdek papírt kellett volna feleslegesen kitölteni, többnyire újra és újra személyes adatokat megadva, igaz más és más rubrikákban.

Marcit megütötte a guta. Huszonnégy órán át feküdt a hátán, mint egy nagyra nőtt cserebogár. Csak sokkal szelídebben, mert ő már csápolni sem tudott. Keze-lába mozdulatlanul hevert, akár el is viheti, aki le tudja oldozni törzséről. Órákon át nyögött, aztán abbahagyta, jobb híján ez lett volna a palackposta a túlsó part közelségében. Igen ám, de […]

Régóta szeretnék írni Trianonról. Közeledik a centenárium, már látom a fejekben a gyúlást, én megünneplem, én nem ünneplem.

A minap láttam egy nénit a zebrán, egyik kezében esernyő napernyőként használva, vállán kézitáska, kezében apró, markolattal rendelkező elemes ventilátor, ami az utcán járva is hűteni volt hivatott őt. Amúgy a nagyon vidéki, hatvanas korosztály által igen kedvelt csilli-villi flitteres felső volt rajta, lábszárközépig érő decens szoknya és testszínű harisnya negyven fokban.

A Székely Hírmondó hasábjain tegnap /augusztus 2-án – sz.m./ megjelent interjújában Porcsalmi Bálint szinte észrevétlenül a hazai magyar autonómiatörekvések érvényesítésének új paradigmáját vázolja fel. Megközelítésmódja az eddigi gyakorlattól annyira eltérő, hogy egyszerűségében is nyugodtan nevezhető újnak, sőt újítónak.

avagy a szeretetotthon egy napja A temetés nem szép és nem csúf, a temetés az temetés. Unum nővér utolsó útja. Legyetek egyek, ezt nem ő mondja, hanem a neve, és ő is egy volt Isten szolgálólányainak végtelen menetében. Most pedig egy lesz vele, miközben a földdel is. Átsuhan a villámok és a mennydörgés régióin, a […]

Létezik egy olyan téma, amelynek tekintetében a romániai magyarság már több mint két évtizede üti a vasat, végül az idén látványos sikereket ért el, és mégis meglehetősen keveset beszélünk róla. És ez nem más mint a román nyelv külön tanterv, külön módszertan és külön tankönyvek alapján történő oktatása a romániai magyar iskolákban és természetesen, mindezeknek […]

Avagy: ahol nincs alhokollebontó enzim A modern Korea ízig, vérig kapitalista, liberális demokrácia. Az embereknek roppant nagy a felelőssége a saját életük felett, ugyanakkor a szabadsága is az. Vállalkozni, céget alapítani, hitelt felvenni órák alatt lehet, nevetségesen egyszerű és gyors.

A Sisi Moda utcai bejáratához az oldalfalra egy nagy, kócos sörényű, hátrahanyatló Sisit pingáltak reklámként. Tekintete olyan, mint egy döglött medúza, a bokrok s a bokrok árnyéka annál indulatosabb. A Sisi Modában jókora a forgalom, főleg éjfél felé. Napközben mindenki a tengerparton van, délután meg szieszta, kora éjszaka beindul a bolt.

Te­rek, amikből ki­pottyan­tunk, mint va­la­mi fe­ke­te lyukból, jó eset­ben még ma­gunk­ra találunk, csak a tér vész el vissza­fordítha­tat­la­nul, számunk­ra egy va­la­mi­kor kitöltött, be­la­kott tér, egy egész világ, saját szívrit­mus­sal, álmok­kal, bi­bircsókkal. Hiába tud­juk a címet, vissza­men­ni nem opció, egyirányú az út, be­haj­ta­ni ti­los, vagy nem érde­mes, vagy inkább csak egy mellékszál, ami idővel elvész az […]

Ked­ves La­jos, meg­leptél, hi­szen az­zal váltunk el a Ko­runk szer­kesztőségében utolsó mun­ka­na­po­don – mielőtt ma­ga­sabb ha­tal­mak meg nem akadály­oz­tak a további munkálkodásban, mert azt hi­szem, Ne­ked ad­dig ki­csit min­den nap mun­ka­nap is volt –, hogy a Túlélő képek című, Kántor Laci fotóit tar­tal­mazó köny­ve­te­ket mu­tat­juk be au­gusz­tus­ban, a Ko­lozsvári Ma­gyar Na­po­kon.

Fifik vagyunk? – azt kérdezzük Gergely Tamás Stockholmban élő magyar író új könyvét olvasva. A könyv címe: FIFI. Egy illatcsepp története. Hát erről van szó! A mai ember bárminek elképzeli magát – de hogy illatcsepp lenne, az eszébe sem jut. Pedig ez kellene, hogy eszébe jusson! Fifi a vörös áfonya illatcseppje. A természetre és a […]

…általam oly nagyon tisztelt írók, költők, filozófusok és más művész emberek vajon miért vetettek gyakran önkezükkel véget életüknek? Fiatalabb és ítélkezőbb koromban azt gondoltam, nem lehetnek hitelesek, hiszen az igazságuk ismeretének birtokában nem volt fair az utókorral szemben idő előtt kiszállni. Ma már nem vagyok ebben annyira biztos.

Ki látta Petőfit utoljára? Végül miért fontos a kérdés, ha egyszer s mindenkorra eltűnt a forradalom viharmadara, ahogyan annak mondta a hálás és belenyugvó,de főleg nyughatatlan utókor. Dávid Gyula és Mikó Imre könyvében (Petőfi Erdélyben, 1972, Bukarest), amire korábban egyszer hivatkoztam, mert egy közép-angliai, egész pontosan egy midsomeri krimit ismertem fel a költő nyomtalan eltűnésének történetében, […]

Ültünk a Dávid Ferenc utcában egy kocsmában valamilyen kulturális rendezvény után, töltök neked, mondtam, akkor én meg neked, mondta ő. Keresztbe töltöttünk. Meg arra is emlékszem, hogy leült közénk a Krónika bemutatkozó estjén a kolozsvári színházban.

Igazából nem olyan. Csak én akarom olyannak látni. Az a gyanúm, sokkal kockásabb. Már a feje is. Az arca. Csak én gondolom kerekebb lelkűnek, aki, ha volt is neki, már elhagyta a kackiás, hetyke mozdulatait. Megengedő és bölcs lett. De nincs így, hallom, ahogy vénen is vitatkozik vérre menően. Mert olyan nehéz a magunk igazából […]