A Bookline Könyvesblogján olvashattuk: „Életének 86. évében elhunyt Magyarország első, és eddig egyetlen Nobel-díjas írója, Kertész Imre.” És így tovább. Ahogy szokás. Életének sikeresnek mondható korszaka, a Sorstalanság világhírűvé válásával járó belső vívódásairól sok mindent elárul 2001-2003-as, őszintén kitárulkozó naplója, a 2014-ben a Magvetőnél megjelent Mentés másként. Nekrológ gyanánt abból idézünk:

Valamit az utókorról A Madách-centenárium idején az össziparosok díszelnöke, egy nagypallér arra kért, hogy a közgyűlésükön Madách és az iparosok címmel mondjak egy félóráig néhány szót. Az össziparosok tetszését is megnyertem, mert Madách nagyságát úgy képzeltem el, hogy Goga Octavian miniszter és költő éppen tíz éve fordítja románra Az ember tragédiáját.

“November 18-án Párizsban kongresszusra gyűlnek össze a világ dohányosai. Azok tehát, akiknek egy jóízű cigaretta vagy egy csendesen elszívott pipa nemcsak pillanatnyi élvezet, hanem olyan fontos életprobléma, amelynek kérdéseit érdemes nemzetközi kongresszuson megvitatni.

Besoroztak szépírónak Én magam az 1919-es esztendőben nem tudtam még, mit fogok csinálni itt, miből fogok megélni Erdélyben. És lehet, hogy a hiúságom volt az oka annak, hogy vállaltam a szellemi munkás reménytelennek látszó sorsát Erdélyben, amikor viszont budapesti biztos és szép tanári állásomról lemondottam.

A nacionalizmus, főleg a nemzeti gyűlölködés, a kultúrának alacsonyabb fokán jelentkezik. A kultúrának magasabb színvonalán az ember ugyanúgy a sajátjának tekinti a más népek szenvedését, baját, problémáit, mint a nemzetéét, amelyből származik. (Johann Wolfgang Goethe) Szerkeszti: B.D.

Jelszótörténelem békekölcsön kölcsönbéke kiszolgált a beszolgáltatás embergyárat a házgyárhoz több mézet a madzagra

Életem a fények világa is volt. A fényé, ami egy szép gyermekkor emlékéből most is visszasüt. A fényé, ami ajándékképpen hullt egy családra, ahol hittek Istenben, az örök életet szerző Jézusban. A fényé, amely sötét napokban a lelkembe költözött elvehetetlenül és kizárhatatlanul, amely széppé tett egy szegény küzdelmes ifjúkort, amely a legsötétebb börtönrácsokon is áttündökölt.

Közös kiáltvány Az elnök nagyot koppantott az asztalra a kalapácsával: – Tehát akkor, írnok! Írja, hogy mit kíván a Magyar Nép! „Egyes pont: Éljen a Magyar Szabadság! Éljen a Haza!” Az írnok motyogva ismételte: – … Éljen a Haza!

Ádám kisdolgát végezvén Ádám, nem lévén akkortájt pisoár, kisdolgát végezvén, egy fa tövében áll, eltöpreng közben ezen-azon, vanon és nincsen, amikor hirtelen rászól fentről az isten:

Értük. A lerongyolódott házakért. A megvakult ablakokért.

Rajongók földjén születtem. Egy kicsit én is rajongó voltam világéletemben, s az vagyok ma is. Nem tagadom, és nem szégyellem. Bár tudom, hogy a rajongás nem tartozik a legfőbb erények közé. De rajongás nélkül kietlen és puszta az élet. (Bözödi György) Szerkeszti: B. D.

Marhalevél Egy tehén szerelmes lett a szép bikába, minden vad bikának legvadabbikába. Vonzalmát megírta egy marhalevélben nagyjából ekképpen: – Hatalmas Barom!

Sovány, ősz hajú ember volt, mikor 1987-ben nála jártam. Szeme zöldes, bőrkötényt hordott, iparosok módjára. – Mi volt a mestersége, Jenő bátyám? – Ácsmesterséget tanultam, de kőművesként kapom a nyugdíjamat.

Kosztolányi özvegyei Illés Endre 1939-ben kezdte könyvcsinálói és irodalomszervezői pályafutását, a hajdani Révai Könyvkiadóban. Egy alkalommal elmondta, hogy amikor Schöpflin Aladár nyugdíjba vonult a Franklin Kiadóból, akkor gyakorló irodalomkritikusként s a Budapesti Hírlap, valamint a Magyarország szépirodalmi rovatának a vezetőjeként egyszerre a Franklintól és a Révaitól is állásajánlatot kapott.

… Lendvay Évát is, mit tud nekünk elmondani az első versről, a költői kezdetektől, valószinűleg, már nem lett volna ideje tollat fogni, de nagyjából azt mondhatta volna el, ami torzóban maradt önéletrajzi emlékezésében ott szunnyad, pár vallomásos sorban: „Valószínűleg tulajdonító-ösztöntől vezérelve szeretném minden áron „rögzíteni”, „magamévá tenni” a világot – illetve a világ szépségeit – […]

A Talpra magyar születése Az ifjúság 1848 márczius 14-én este a Pilvax- kávéházban vette hirét a bécsi forradalomnak. Éjfél felé volt. Vajda János bezárta az ajtókat, hogy határozat nélkül el ne széledjenek. S megállapították, hogy mit fognak tenni másnap: márczius 15-én.

Petőfi éppenséggel nem titkolta, hogy az ő eszményképe: a köztársaság. Az otromba, gyalázkodó támadásokkal nem törődik, halad a maga útján. Megérezte a forradalmat, „mit a kutya a földrengést” – s jól érezte meg. Nem ő azonban az egyetlen, aki ezt megérezé. Megérezte ezt Széchenyi is,

A cirkusz macskája (Állati tárca) Bejelentés érkezett a Nemzetközi Vöröskereszthez, hogy a macska újabban nem akar játszani az oroszlánokkal. Az oroszlánok búskomorságba estek, csak immel-ámmal esznek, és még immel-ámmal sem hajlandók átugrálni a tűzkarikákon. Fentről kiszállt egy bizottság, pontosan előadás után érkeztek, amikor a cirkuszigazgató éppen a haját, részben pedig az idomítót tépte a minősíthetetlen […]

Lesz még nekünk olyan fecskefészkes házunk, / hogy a boldogság is ellakhatik nálunk. / Rozmaringos, mályvás ablaka tükrébe / Még az ég is mindig mosolyogva néz be. // Akkorára már mi, mondod, megöregszünk, / Tán nem is telik már benne semmi kedvünk. / Ne szomorkodj, párom, te édes, te drága! / Öreg fának is van […]

A fejedelemnek tehát mindig tanácsot kell kérnie, de akkor, amikor ő akarja, és nem amikor mások akarják; sőt, el kell vennie a kedvét annak, aki tanáccsal akar szolgálni valamiben, amikor nem kérdezte a véleményét; mégis gyakorta kérdezősködjék, s a kérdezett dolgokban türelmesen keresse az igazat; és megértve, ha valaki félelmében hallgat, legyen faggatózó.

(Részlet) …Ha Románia átültetné a gyakorlatba a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartáját, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményt és a Románia és Magyarország közötti jó szomszédságról és együttműködésről szóló szerződést – melyeket már több éve aláírtak és ratifikáltak, akkor az erdélyi etnikumok közötti kapcsolatok képe összehasonlíthatatlanul jobban festene. Konkrétan az összes (németek/szászok vagy magyarok […]

Midőn egyszer (átmenetileg) költő voltam Pontosan emlékszem a körülményekre. Hogy mikor, hol és hogyan történt. 1942 nyarán minket, a vásárhelyi Kollégium nagyobb diákjait kirendelték a falvakba cséplési ellenőröknek. Engem a Mezőség peremére, egy Besztercéhez közeli helységbe küldött az illetékes hivatal. Ahol főként szászok és románok laktak; magyarok alig-alig.

Az az előírás, hogy Románia történelmét és földrajzát csakis románul lehet tanítani, elárulja, hogy úgy dolgozták ki őket, mint a szent, a liturgikus szövegeket, amelyek csak akkor hitelesek, ha egy bizonyos, szentesített nyelven vagy dialektusban szólalnak meg. E két tantárgy esetében a román nyelvet nem lehet más nyelvvel helyettesíteni (mint a többi tantárgynál),

Ákos, a festő Ákos, a festő, festvén festeget női testeket, langyos esteket, borjúfeneket, férfiköldököt, nyálzó ködöt s ökröt a köd mögött,

Kulcsrazárva hallgat az ember. Kintről döngetik. És bentről döngetik. * Minden versemben kicsit meghalok / mint szeretkezés utáni űri csöndben / ellobbant csókok tájfun-évadán / árnyéktalan riantó kegyelemben / minden versemben kicsit meghalok * riherongy őszben gyászgyertyadalárda /