”De hát az olyan fontos volt!”, mondja Vadmalac komája. Vadmalac pedig ”Pr-pr”, a tépelődés hangszerén furulyázott. Nem tudta, mit válaszoljon, mert nem volt válasza. Elfeledte azt, ami a komája számára oly fontos, hazudni meg nem akart. Hazudni nem volt képes. Leszakított egy fűszálat, azt szívta, de nem esett jól az sem. Megkeseredett számára a különben […]

Áll Vadmalac a mezőszélen, azaz az obszervatórium domboldalának alján. Olyan a domboldal, mint egy legelő, amit viszont nem is kaszálnak, vagy mint erdei tisztás – az Isten vetette el, ami ott terem, kinő a földből. Vadmalac közel megy, és hozzászól az immár sárguló fűszálakhoz. Egyhez, amelyik hozzá legközelebb áll: ”Most volt, hogy szürkéllt a föld, […]

Az öreg ember elővette a jegyzetfüzetét, amibe irkálni szokott. Mindent, ami eszébe jut, meg azt is, amit már rég le szeretett volna írni, de nem volt ideje. Eléje tolakodtak, akiket szeretett. Olyan sokan voltak, el se fértek a papíron. Pedig még csak a gondolataiban tolongtak, mind emlékezetének elsőbbségéért versenyezve. Rólam, rólam írjál! Az öreg ember […]

R. B. H. emlékére Egy jámbor New York-i szerzetes megszállt a kietlen Kolozsváron. Lefekvéskor — átöltözés közben — kitekintett az emeleti ablakon. A ráknak nincs jó humorérzéke: állandóan hülyéskedik. A rák — soványan, olajozott izmokkal — a háta mögé settenkedett és megpöccintette a szerzetes egyik golyóját, aki pár napra rá megtért teremtőjéhez, s egy öreg […]

Vadmalac ünnepelt: állt a tömegben, és már a tizedik golyót is kilőtte. Odakerül erre a komája. Lógó orral, kétnapos borostájával, amúgy sem felemelő látvány. ”Hadd el, komám, – vigasztalja – itt mindjárt seritalt osztanak.” De arra meg köp a komája.

Hátráltak mindketten, azaz együtt. Vadmalac meg Malacka. Nem volt náluk fegyver, sem golyóállómellény, dehogy. Se konyhakés, még fakanál sem. Hátráltak. Gondolatban hátrálnak, vagyis a gondolataikban.

Furcsa látvány fogadta, amikor Vadmalacékhoz belépett. Mentora lábon, sőt egyre nyújtogatja a nyakát, mint aki felülről húznak, körülbelül. A koma nem szól, csak közelről megvizsgálja. Megkönnyebbülten nyugtázza, hogy: ”felkötve nincsen”.

Fújt a szél, nem minden irányból, hanem hol innen, hol onnan, ám néha nem is szél volt, inkább vihar. El is vitt olykor vadmalacokat, egyiket-másikat úgy a falhoz csapta, hogy taknyuk-nyáluk összefolyt.

”Szerencsénk van ezzel a napfénnyel!”, mondta Vadmalac komája. Vadmalac csak nézett széjjel, várta, mi lenne a vége a litániának. ”Hogy ilyen, amilyen.”, folytatta a koma. ”Hogy tükröződik.”

”Most akkor…”, kezdte el mondókáját Vadmalac. Komája figyelt, meg akart felelni a kérdéseknek, úgy gondolta, mindent tud már. Kicsit büszke is volt Asperger-emlékezőképességére. Hogy azért mennyit csúfolták.

Fellépett egy nyári táborban, tulajdonképpen kötelezték – mi legyen, töprengett, mi fejez ki engem? Álmában pantomim művész volt, amatőr, illetve az alkalom szülte, jeleneteit korábban mindössze eltervezte.

Vadmalac komája nem értette – ezt az egészet. Illetve az egészet értette volna, hanem ez a fél-fél intim játéka idegen volt számára. Mert miért nem változatlan az arány? Miért nincs állandóan ugyanannyi fény, és ugyanannyi sötétség?

Malacka filmet látott, s meghatódott tőle. Amikor mesélte, azt emelte ki, hogy igen emberi volt, mindenik szó nélkül vállalta, vitte a rá kiszabott batyut. Amit a sorstól kapott. ”Szépen fogalmaz” – gondolta Vadmalac. – S milyen igaz. Hogy mindenkinek van egy egyéni…” Felállt, körbenézett, de semmit nem látott maga körül, mármint a sajátját, egészen zavarba […]

Nemrégiben beharangoztuk Gergely Tamás megjelenés előtt álló meseregényét (Fifi), s keletkezésének története mellett kóstolót is közöltünk belőle. Most, hogy a könyv június 8-án a pultokra került (kiadta az Üveghegy, megvásárolható a Librinél és a Líránál. Az esemény alkalmából újabb részleteket közlünk.

– Szép a kalapja, uram! Látszik, hogy a legjobb acélból készült. Nem az a mai, elfuserált gyártmány, melyben több a szén, mint az érc. Itt, a széleken, ahogy a nap rásüt, a figyelmes szemlélő azért észreveheti, hogy újrahasznosított anyag. De istenem !

Olvasom a mai (tegnapi? – manapság nem lehet tudni!) hírekben: „A texasi Houstonban, a NASA központjában szerdán ünnepélyes ceremóniával mutatták be azt a hét férfit és öt nőt, akik közül a nagyon kemény és évekig tartó kiképzés után várhatóan kikerülnek a Marsra lépő első űrhajósok is. Több mint 18 ezren – köztük orvosok, mérnökök, geológusok […]

Kiültek a dombtetőre, előttük hömpölygött a folyam. Malacka meg Vadmalac, ritka csendes pillanatok egyike. Enyhén sütött a nap, nem tűzött, Vadmalac társa vállát átölelte.

Vadmalac valami furcsát látott. Meglepte a dolog, mert úgy hitte, mindent látott, megélt, tapasztalt korábban. Szóval a képen egy fekete kamera, japán fényképezőgép látszott (”Hogy a japcsik ebben mindig a legjobbak!”), s annak a folytatásaként sötétség, de legalábbis árnyék látszott, Vadmalac úgy érzékelte. – Hát ilyen is van?, futott ki a száján.

Születésnapi ajándék Muhi Sándornak Ültek a folyó partján. Vadmalac meg a Komája. – Figyeled – mondta Vadmalac, – ma olyan ”nedvzöld” a színe. A koma egyre csak mormolta: ”Nedvzöld, nedvzöld.” Majd Vadmalachoz fordulva ezt mondta: ennek a folyónak ezer színe van. Mert te adsz nevet nekik.”

…Bari Károly: Holtak arca fölé című kötetének éléről: Az leszek aki öl Vagy az akit ölnek?          Paul Eluard

– Gyere csak! – mondja a komájának, ahogy az belép. Még be se lép, lába a levegőben. Láthatóan fontos a közölnivalója. Az is. – Álmomban színdarabot írtunk. Írtunk, illetve benne is voltunk. Komája csak nézi, felhúzott bal szemöldöke homlokán ragad. A kíváncsiságtól. – Azaz kettőnkről szólt a darab, nem volt készen, folyamatosan írtuk.

A több évtizedes életem tevékenységeit, egy kis humorral fűszerezve, apróságoknak tekintem. Ezek hol ismétlődnek, hol variálódnak. Remélni vélem, hogy megúszom büntetlenül. Mivel hangulatból élek, köt az érzelmi állapot. Kiszállhatnék belőle, de annyira telítődtem romantikával, hogy annak elhagyása béklyót jelentene számomra. Viszont odafigyelek a belső hangra: „Légy résen!” (2017. május 22.) Forrás: Vár-Lak

– Vadmalac – vetette oda, tulajdonképpen foghegyről, bár megalázni dehogyis akarta. Azt akarta elkerülni, hogy a fa őt modorosnak találja. Erre vigyázott. Az úgy is vette. Vagyis semmiképpen sem rossz néven, sőt megpróbálta maga is: – Zselnice – mutatkozott be, de aztán kijavította magát, mert úgy volt szoktatva: – Zselnicemegy.

Egyesek érdeme abból áll, hogy sokáig élnek. A színész mindenkiben benne van. Egyeseknek pódium jut, másoknak deszka. Ha valakinek sok ideje van, többet vétkezhet.

Vörös, arany, fekete mintás pléhdobozban árulták a halvát. Rá volt írva bolgárul, hogy „TAHAN HALVA”. Mit jelenthet az, hogy „TAHAN HALVA”? — merült fel bennünk. — Biztosan azt jelenti — véltem gyermekfejjel –, hogy „asztali halva”. — Nincs annak értelme, hogy „asztali halva” — mondta édesanyám. Igaza volt. Budapest, 2017. V. 13.