Egy svéd utazó mesél, illetve vállalata van, mely a nem szokványos turista helyekre szervez utakat s ezért bejárja a világot. Most jutott el Észak-Koreába, arról mesél. Mindent előre elolvastak, kitanulmányoztak az országról és megszervezték az ottartózkodásuk, de nem éppen úgy történt, ahogy tervezték.

Úgy odabújt hozzám négy nebuló, hogy egy bánat sem maradt a szívemben. A kiscsoport vendégeként jártam az óvodában, ahová az óvónő, egykori tanítványom hívott. Mondogattam ezt-azt, beszélgettem velük, még fel is olvastam néhány gyerekversemet, de a lényeg ők voltak, az elevenen kíváncsiak, akik hálistennek még nem lehettek jólneveltek, következésképpen nem lehettek szemtelenek sem, azt mutatták […]

Észak-Korea meg a mobil… Előbb azt hittem, nem jól látok. Kiderült, a Computer Sweden cikkéből, hogy jelenleg hetvenezer mobil működik az országban, de hogy az ország fejleszti IT-szektorát, nemsokára egymillió mobil működtethető az új G3-hálózatnak köszönhetően.

(Köv. folyt. és bef.) Malomárok, felsző szint, Halmai, én, italok, füst, zaj stb. Zoli barátom nemcsak a hosszú címet hagyta el, hanem a szöveg alapfelfogását – remélem – tükröző mottót is. Pistának tetszett és nékem is. Fogalmam sincs, hisz nem szeretem Budapestet, hogy miért helyeztem e környékre – talán épp ezért. (Mazochizmus!) Ám valószínűbb: Kosztolányi […]

Este többet ettem, mint kellett volna, s meg is lett az eredménye: sokáig forgolódtam, nem tudtam elaludni. Mikor mégis elaludtam, azt álmodtam, egy csiga caplat át a réten. Tudom, furcsán hangzik, de ez történt: caplatott; tisztán láttam a fényes nyákot, amit maga után hagyott, mégsem mondhatnám, hogy mászott, kúszott vagy csúszott. Nem, caplatott vagy kocogott, […]

A Vällingbyről szóló könyvben, melyet már említettem korábbi Barna-szövegekben, létezik egy igen szomorú mondat. Csak úgy mellékesen odavetve, s csakis azért, mert kollektív regényt ír a szerző, akinek svéd neve esetünkben mellékes, módszere ugyanis a gyaloglásai közben szerzett tapasztalat lejegyzése, szóval könyve utolsó fejezetében egy nyúlcsalád pusztulását regisztrálja.

…November elején Váradon jártam könyvmaratonon. A szállodában, ahol meghunyászkodtam, a budapesti és a miskolci meghívottakkal együtt reggeliztem. A pesti meghívott Váradról távozott, tudott hát románul, együtt segítettünk rendelni.

Lakásunk előtt – kétemeletes tömbházban lakunk – egy hobby-kertészet, vagy minek is nevezzem, nyugdíjasok meg akinek sok ideje van, parcellát bérelnek, azon el-elmatatnak, főként virágot termesztenek, a jókedvükre, nem az anyagi haszon reményében. Kertjüket meg szokta dézsmálni egy őzpár, kecses lábukkal a szomszédos ritkás erdőből jönnek elõ, bár távolabb laknak, a Grimstaskogenben, a Grimsta erdőben […]

Egyszer régen, nagyon régen, amikor még Halmai Pista javában fröccsözgetett, a Malomárok virágzott, s az én arcszőrzetem is sötétebb volt, történt, hogy felmentünk az említett kocsma felső szintjére, kivittük az italokat, leültünk egy boxba és beszélgetni kezdtünk. Erről, arról, Kosztolányiról és a készülő „regényemről”, amit még kézzel írott formájában olvasott el tegnap, s rögtön fel […]

Barnáról semmi hírem. Féltem a nullára csökkent világban, mint ahogy az indiai kislányt is: nyolc évesen látta a bombayi terroristákat. Most tizenkettő, és tanúskodik a peren.

„Megértem, hogy a feleségemet elvetted, de a házikabátomat és a papucsomat is?!” Ezt a fantasztikus replikát Constantin Nottara, az eggyel korábbi századforduló (XIX-XX.) nagy román színésze vágja Caragiale fejéhez, mikor egy turnéból váratlanul visszatérve saját feleségével a legnagyobb háziasságban találja. Ezt mondja és soha többé nem tér haza.

Azt olvasom, egy könyvben, melyet Vällingbyről írtak, szóval abban találom meg a Barnáek családfáját. E szerint unalmasnak tűnt a mintaváros, fűnek-fának mutogatták annak idején, Hruscsovnak!!, szóval egy apa arra gondolt, hogy kiereszt egy pár nyulat a szabadba, hadd örvendjenek majd meg nekik a gyerekek.

Egyik barátom meséli, hogy egy szép napon két hölgy jött be a boltba, ahol dolgozik. Xeroxolni akartak, hát fénymásolt nekik. Dosar van? –  kérdezték aztán. Hogyne, milyent tetszenek parancsolni, sínest vagy plikkest, kérdezte huncut ösmerősöm. Hát ami a divorchoz kell, válaszolta az egyik kukoana. Hogy a bunkóságon röhögni lehet, annak én csak örülni tudok… (Forrás: […]

Mielőtt a címben vállalt feladatomra térnék, fickándozok egy kicsit, cikázok térben és időben. Zsuzsa Újszászon az iskolákban, három Zsuzsa Szegeden (kettőbe beleszerelmesedtem, ám csak az egyiknél lett sikerem, a harmadik – őt is szerettem, szeretem, de másképp –, a csoporttársam, az egyetemen tanít). Zsuzsa a kecskeméti (egyetlen, igaz) barátom első felesége, és Zsuzsa volt egy […]

Keresem Barnát, Amélia, ugye, azt mondta, felköltöztek a dombra. Üreget vájnak maguknak, porhanyós a talaj. Nem azonnal, de észrevettem a halmot, illetve a takarást. De nem Barnát, Barnáékat. Aztán a friss lyukat is, bár különös volt, hogy nagyon lefele néz. Akár egy kút. Ám egye, fene, ügyetlenek, már ami az üregásást illeti, viszont… Hol van […]

Valami okból Samunak neveztem el a kocsinkat. Isten tudja, miért, de most már mind a hárman így szólítjuk, így beszélünk róla. „Hol van Samu?”, „Megvan Samu?”, kérdezgetjük egymástól. „Ki az a Samu?”, kérdezte csodálkozva édesapám. „Úgy nevezte el Péter a kocsit”, válaszolta Márta. „Miért éppen Samunak?”, hangzott az újabb kérdés. „Hát hogy legyen még egy […]

A kórházudvar kormos árnyékában nehézkessé válik minden illúzió. A magasvasút dobhártyádra forrt dübörgése; mire füledhez kapod tenyered, a pokolba sodor. Nyugtalan éjszaka után a harmatos ébredést félteni kell a hínáros szavaktól; az emlékpatinás főutcán is csak az olcsó, égve felejtett fényreklámok, a folytatás tündöklése sehol.

Nekem hosszú ideig problematikus volt a múlt. Próbáltam volna menekülni, bíráltam és fintorogtam róla és neki, minden alkalmat megragadtam, hogy kifejezzem kételyeimet mindenféle hagyománnyal és előítélettel szemben. Hogy is mondjam csak? Úgy éltem, mint az az úszó, akit nem érdekel, mi van a víz alatt, még saját magából sem.

„1969-ben néhányunkat kicsaptak az orvostudományi egyetemről, mert a Nagyerdőben megemlékeztünk az egy évvel azelőtt Csehszlovákiában történtekről. Hiába volt apám katonatiszt, anyám pártfunkcionárius, az akkori hatalom rettegett attól, hogy nálunk is ilyen történjen. Nagyon bántam, de nem tehettem semmit. Egy szemesztert tudtam le Debrecenben, soha nem szereztem meg a diplomát, de mindenképpen a szakmában akartam dolgozni, […]

Ma például rájöttem, hol az esernyőm. Ez aztán jó hír a javából.

Olyan szomorú lettem, amikor meghalt Columbo. Ilyenkor derül ki, mire jók a könyvek. Másik kedvencemet, aki szintén nem a zsenialitásával és a szeszélyeivel nyomozott, mint Sherlock Holmes és Poirot, hanem az emberismeretével és a pipájával (Columbo meg, mondanom sem kell, az előbbivel és az esőkabátjával), de Maigret-t eljátszotta Jean Gabin és Bruno Cremer, Michael Gambon […]

Pia Stavaas Meier, a Svéd Vöröskereszt nemzetközi osztályának a képviselõje járt Észak-Koreában, a Svenska Dagbladetben megjelent cikk, amelyet itt ismertetek az õ tapasztalatai alapján íródott. Sok információ ismert abból, amit az újságíró leír, de éppen a személyes tapasztalatok fontosak.

A kutyánk mostanában legyeket üldöz szenvedélyesen. Tegnap békésen aludtam, pontosabban ejtőztem, ahogy a délutáni alvásra mondják, amikor nincs álom, de ha jó, a félálom is egész. Egyszerre arra riadtam, valaki rám ugrott. Történt már ilyesmi, de nem mindig örültem neki nagyon. Amikor rájöttem, hogy nem is egyen, hanem ketten vannak rajtam: a légy meg ő, […]

Ironikusan nevelem a lyányomat, sok humorral, nevetéssel, mindennek a másik oldalával. Talán a félelem működik bennem ilyenkor, de az óvatosság mindenképpen: egyszer úgyis el kell engednem, hátha így könnyebben megy majd. Mármint az engedés.

Állok az épület mellett. Egész pontosan a lépcsőn, annak a felső fokán. Nézem azt a helyet, ahol Barnáék laktak. Sehol semmi. Pedig ma nem dolgoznak a lengyel vendégmunkások. Már a tegnap csend volt, pénteken nem tudom, mert szabadnapos voltam. Szóval csend, biztonság, nyuszi-szívek megnyugodhatnak.