Beléptek a konyhámba. Ők, a legjobb barátaim, még lábat sem töröltek az ajtó előtt. Poharakat szedtek elő a kredencből, töltöttek maguknak és durván röhögtek. Többek közt azon is, hogy nem vagyok otthon s ők kirámolhatják a hűtőt, felemelhetik a fazakak fedelét, összepecsételhetik az abroszt és végre kedvükre kipletykálhatnak engem, a hiányzót. Amikor elmentek, sáros nyomokat, […]

Székely asszony volt az anyám. Egyszerű, vendégszerető, nagylelkű. Mi Keresztúron laktunk, s apám miatt, aki nagysolymosi volt, igencsak sűrűn keresett fel a rokonság, a sok ismerős. Annak idején kevés volt a buszjárat, s amíg még nem halt ki ennyire a falu, elég sokan jöttek be Keresztúrra. Volt, aki bejárt dolgozni, volt, aki csak ügyes- bajos […]

Csabai Frigyes állatorvos egy isten, a falu megváltója… Legalább is ezt mondták… Szamócásnak, évekig nem volt lódokija. Epresbe kellett lemenni ha beteg lett a jószág. Kocsival mentek, tíz kilométer oda, tíz vissza. De mióta létezik Csabai doktor, max negyed órán belül enyhített is a jószág fájdalmán.

Szabad a kezét?, nyafogja a hölgy, miután részletesen kifejti, hogy a kesztyű tulajdonképpen ‘kézre tevő’, mai alakja így keletkezett: ‘kéz teő’, ‘kezteő’, ‘keszteő’, ‘kesztyű’… Mindezt úgy adja elő, tudósi kényességgel, kényesi tudóssággal, oly szuggesztív, hogy kéken villódzik a légben a sok egyvesszős idézőjel, tíz pompás nyelvészeti aposztróf. Mennyi mindenre jó odafigyelni.

Megkerültem a mozit az órajárással ellentétes irányban. Rossz hangulatom volt és ez a mikrofárad(t)ság kissé csökkentette mélabúmat. Másnap is, hogy elkapott valami rossz emlékű csüggedés, elmentem a mozihoz és — némi kényszerességgel — ezúttal órajárás iránt kerültem meg a háztömböt, hogy megtett utam virtuális cérnája kibogozódjon. Vettem egy meséskönyvet.

Marosludason át , a Maros mellett, mely most is folyik, méghozzá „csendesen” akár a nótában, a vonatfütty síp, a múltba visszasíró, mert megérintett az elmúlt boldogság soha nem feledhető levegője.

Csíki Eszter csinos, bájos, értelmes fiatal lány. Magas értelmi és érzelmi intelligenciával rendelkezett. A színire készült. A város legjobb, legelismertebb színésze készítette fel, szigorúan. Roppant szigorúan!

Mintha a legnagyobb csapás mégis a fiatalság lenne, amely olyan, mint az öregség, de a beletörődés képessége nélkül. Boldog pillanataimnak holdudvara van: az előtte történt, s kissé az utána következő jelenetek, tárgyak, körülmények kinagyítódnak és évtizedekkel később is pontosan felidéződnek.

(Nyekrológ) Megmorrant az óceán, de nem úgy, hanem senki sem tudná. Mikamura Nyikatúra, akit a fél telepen Bukla Mukla névvel illettek az egyesek, de a másik félen semmiképpen a barkacok, de azok sem tudták, hogy őneki a Szergej Nyekezolovics Nyekezolov totál névi nevezés setétlik a papírján. Néha műszereket kezel, sajnálja a technikát.

A nyári vakáció nekünk nem a kirándulást, pihenést jelentette, hanem a munkát. Akkora se voltam, mint egy ütés tapló, már mentem nagyobb testvéreimmel ki, a mezőre. A kapa jobban elbírt volna engem, mint én azt, de hát mindenkinek magának kellett cipelni a szerszámot. Ügyesen, annak rendje és módja szerint, fel a vállra, elöl a nyelét […]

A szédületes magasság csak néhány percig akadályozta meg, s annak az időnek az átélése végzetes és maradandó nyomot hagyott agytekervényein. Állt meglepő biztonságérzettel a torony ablakában. Nem félt. Elhatározása oly vakmerővé tette, hogy senki és semmi nem állíthatta meg . Tudta, hogy tervét valóra fogja váltani. Máskor, már az első emeleti erkélyen szédült, ha lenézett […]

Mátyás a napközi csodagyereke volt, mindent tudni akart és sok mindent már tudott is. Azt mondták róla, még sokra viszi, nagyon éles eszű. Pedig inkább csodálkozó volt. Mindenen elámult, de ha felfogta, megértette, máris megvolt a véleménye, tovább akart lépni a témában, feljebb, feljebb; úgy is hívták Égtörő Mátyás.

A kék hegyek sem látszottak, olyan homály telepedett a táj vállaira. Vaskos szürkeség, és eső-eső, már sokadik napja. Türelmesen nézem innen bentről, s úgy érzem, nem csak a természet szenvedi meg a nyomasztó színjátékot, de valahol én is. Mintha rám nehezedne ez a köd, mintha összegyűrődnék alatta, akár egy rongydarab. Igen… igen… már a gondolataim […]

Nyúzott, fáradt képű, mindig szomorúság rí le az arcáról. Fiatal még, tizenéves – de vajon mit jelent neki az élet? Nem tudja. Nem tudhatja, sajnos betegsége miatt sem beszéde, sem gondolata nem tiszta. Mindig ugyanabban a zakóban jár, ugyanabban a nadrágban, cipőben. Arca elárulja, hogy fogyatékos. Már egész korán elkezdi a negyed átfésülését. Szemetet keres.

Épp a reggeli kávémat töltöttem ki kedvenc majolika-csészémbe, amikor csengettek. Kinyitottam az ajtót s egy gyönyörű fiatal nő állt előttem, földig érő ruhában, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy földig ér, mert csak az arcát meg a nyakát lehetett látni. Olyan volt mint egy tünemény s én hirtelen visszapillantottam a nyitott ajtón át a konyhába : […]

Az egérmamát Egérkének hívták. Egérországban ez lehet a legközönségesebb név, de ő szerette és büszke volt rá, amióta csak az eszét tudta. Igaz, abból nem sok szorult belé, aminek nagyjából tudatában is volt. Sohasem hasonlította magát össze például az unokanővérével, aki már egy hónapja kivándorolt Egérországból s azóta igazi nagyasszony lett belőle.

Végeztél. Megkaptad a kihelyezést, 10 kilométerre a szülővárosodtól. Jobbat álmodni sem lehet. Ágasfalva: nagy község, szinte mezőváros. Hű bele Balázs, hű bele Mihály Laci! Az iskola szép, nemrég épült, az igazgató, Ernő őszülő, de azért fiatalos. Aláírt minden papírt, odaadta a titkárnőnek, s mondta, mentetek a gyűlésterembe.

Nem tudom, máshol miként van, de a mi tömbházunknak van egy nem hivatalos KT-je. Nem kötött korhatárhoz, beosztáshoz, családi helyzethez. Egyedüli kötelező kitétele van: a pletyka; ugyanis a KT a Kukkolók Társasága, ami a pletyka nélkül értelmét veszíti.

Hol volt, hol nem volt, volt egy szegény ember, és volt neki három fia. Csendben, békességben éldegéltek egy aprócska faluban. A szegény ember asztalos volt, nagyon szerette a csemetéit, készített is nekik három széket, s hogy meg is tudják különböztetni a lurkók, mindegyiket méretre készítette, a legnagyobbé a legnagyobb persze, a középsőé kicsit kisebb, a […]

Megyek valamit kifizetni, mert ugye, mindent ki kell fizetni, jól van, benyúlok a zsebembe, kiveszek egy marék gyűrött papírpénzt, ahogyan szoktam, a pénztáros asszony nagyot nyel, látom rajta, ideges, egyszer megszólal, s azt mondja, maga így tartja a pénzét a zsebében, összegyűrve, miért nem vesz egy szép tárcát magának, s tartaná abban a pénzét, kisimítva, […]

Jó másfél évvel ezelőtt azt álmodtam, hogy tenyérből jósolt nekem egy toprongyos s kellőképp bűzlő hajléktalan. Egy ortodox templom előtti pázsiton ült szutykos rongyaiba burkolózva és koldult. Ahogy meglátott engem elhaladni a járdán, vérmes szemét rám függesztette s begörbített mutatóujjával intett, hogy menjek közelebb.

Csóváltad a fejed, amikor Budapesten élő öcséd mondta, hogy rohamosan vénül, hajnali négykor ébred, s nem tud visszaaludni. A szobájában kutyagol, aztán elindul sétálni.

Már második napja vagyunk együtt: én hordom neki a kávékat, ő dolgozik nekem; fekete cserepeket hord a tetőre. Siet, hogy elkészüljön vele, míg megérkezik az eső. Sohasem érkezik úgy, ahogy a rádió jelenti, és ebben most sem hiszek.

Látod, látod, remeg a kezem, kihullik belőle az erő. Az ajkam is remeg. A térdem feslett gyolcs, az ereimben bűzös folyadék kering. Génállományom plusz kromoszómákkal rendelkezik. Micsoda kín! Én más vagyok, én EGY vagyok, de te nem érted ezt. Te azt hiszed, hogy nekem minden megadatott, ami neked! Te azt hiszed, hogy nem vagyok sebezhető! […]

Akkor már jó órája vertük a blattot, de a jósnő még mindig késett. Úgy látszik, túl sok kuncsaftot programált arra a napra, és nem tudott tőlük időben szabadulni. Mi, a négy szomszédasszony –nagyjából egykorúak – unatkozva hatvanhatoztunk és ropogtattuk a házilag sütött sósperecet. Végre csöngettek. Ő jött meg, a kártyavetőnő. Köszönés nélkül lépett be a […]