Ez itt egy vo­nat. A vo­nat za­ka­tol­va ha­lad a síne­ken tova. Mit csinál a vo­nat? Za­ka­tol­va ha­lad a síne­ken tova. Ez itt Hjúg bácsi. Hjúg bácsi uta­zik a za­ka­tol­va ha­ladó vo­na­ton. Mi a Hjúg bácsi fog­lal­kozása? Az ő fog­lal­kozása kar­ban­tartó gépla­ka­tos. Hjúg bácsi egy szak­em­ber. Ő na­pon­ta uta­zik vo­nat­tal. A csi­csai kurszával. Reg­gel ut­za­ik be […]

BEMUTATKOZÁS A böllér disznót vág. – Gyuriii, Gyurii! – visítja a sertés.

Kőkorszaki diétát folytató kolléganőm figyelmeztetett: nem lesz jó vége, ha annyi kávét iszom. Ezért megfeleztem a dózist, s az egészségesebb életmód folyományaként elszenderedtem az íróasztalomnál. Támlás székemnek nincsen karfája, így valamiféle zökkenésre riadtam fel, fejemben a következő félmondattal:

A fahéj íze — elszomorít…(!) Sejtem, (bár nem tudom), hogy ez mélyen bevésődött természetes reflex lehet; ha hihetek a gyomorszájamnak, azért tölt el szorongással, mert ’68 húsvétján, közvetlenül a kulcscsontműtétem előtt, anyám süthetett-főzhetett, s én bele-belecsippenthettem a fahéjba. Szomorú, majdnem gyászos az íze. Újabban azért kínzom magam vele, mert egy nyavalyámnak állítólag jót tesz.

Mendegéltünk a fiammal a parkban. Egy csalitosnál nagyon sok lepke volt. De legalább háromféle. A gyerek nézegette őket, és egyszercsak ezt kérdezte: – Papa, mi szükség van a lepkékre? Mondtam, hogy ez jó kérdés, de csak akkor érted meg, ha azt kérdezem tőled: rád mi szükség van ebben a világban?

Fogmosás Málnásfürdőn szeszgyár működött, az állatartó gazdák onnan fuvarozták jószágaiknak a malátát. Kis árat kellett fizetni a kifőzött gabonáért, így minden, járművel rendelkező gazda, köztük nagyapám is, hordta a terméket. Nagyapám általában hétvégeken állt a malátáscsap elé kancáival, hogy megtöltse hordóit.

A nyolcadik napon, ma, végre elindultam, hogy sétáljak egyet. Már bentről is éreztem, hogy az, ami ott kinn folyik, egy erőszakos csalás. Mintha összevesztek volna felettünk valakik, kik, csak azért is meg akarták mutatni, mi mindenre képesek ‒ idebűvészkedték a telet. Hát sikerült nekik!

A halottasház nem volt annyira szörnyű, mint gondoltam annak előtte. A május tudata elviselhetővé tette a komorabb délutánokat is, meg azt, hogy három napja nem ettem. A cseresznyefák leszédülő virágai úgy szálltak a lábam elé, mintha hópelyhek volnának. Csend – csend – csend: ropog a lábam alatt a sok szirom.

Apám felírta nevét a címoldalra, a keltezéssel együtt. „Kv., 1961. II. 27.” Aznap vette a lipcsei képes szótárt. Egyik oldalán kirándulókat látunk. A kép címe: Az ifjúság vidám élete. Az ábra sorszámozott részletei: 10. gitár 11. harmonika

Reggelente, miután felébredtek, még egy negyedórát lustálkodtak, aztán felkeltek, eltántorogtak a fürdőszobába, majd nem sokkal frissebben elkezdtek öltözködni. Ezt követően Makréla kivette a fiókból az abroszt, leterítette az asztalt, kirakta a tányérokat, evőeszközöket tett melléjük, és felköltötte a lányát. Illetve megpróbálta felkölteni, mert a huncut kölyök még aludt volna, s olykor csak a legvarázslatosabb apai […]

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, úgy hívták: Gond. Több mint negyedszázada élt törvényes házasságban egy régi, úri hagyományokkal rendelkező család utolsó hölgytagjával. ő maga gyökértelennek számított felesége nemzetségéhez képest; reggelenként, munkába menet, ezért fogta oly óvatos gonddal tömött hasú, kapcsos aktatáskáját.

Én nagyon szeretlek. Te iszonyodsz tőlem. Ő mindennek kivárja a végét. Eljön hozzám. Rólad faggat engem. Te mit sem sejtesz az egészről. Továbbra is kerülöd árnyékomat. Székedet arrébb húzod, vigyázol, hogy ujjal se érints. Reszketek a félelemtől, szégyentől és vágyakozástól. Ő is én lesz: téged akar.

De azért…szeretnek Gyerekkoromban sajtárból is „kávéztam”, frissen fejt tejet habzsolva, hogy a habtól fehér bajusz ülepedett a későbbi férfidíszem helyére. Egyszer azon is rajtacsíptek, amint a borjút utánozva nagy kedvvel szopikáltam Boglár nevű tehetnünk tőgyéből az istállóban. A hatvanas években még cikóriakávét ittunk, egyszer aztán hoztak szemeskávét a rokonok Pesterzsébetről. Sárgaréz dobozú kávédarálónk már volt […]

Szombat este van. A fürdőszobában forr a kazán. A kis szellőztető ablak be van csukva. A múlt héten a két éves Arninak megfájult a torka a hideg levegőtől. Anya a kis Arni hátát mossa, egy fakult színű nadrágocskával dörzsöli. A kis Arni rugdalózik, vergődik. Anya kiveszi a kis Arnit a kádból. – Szegény gyermek – […]

Csapda Zsebeinket kavicsokkal raktuk meg és elindultunk hátra a kertek alá, a folyóhoz. – Milyen vadász voltál, ha még egy verebet se tudsz leparittyázni – mondta türelmetlenül a fiam, ugyanis a tárgyak célbalövését kis idő után már ő is épp úgy unta, mint én annakidején.

Vendégül láttunk egy költőt. Nem sírom vissza azt a másfél hetet. A költő idegenbe szakadt távoli rokonunk, aki egykor magára erőszakolt remeteségét tulajdon szellemének pallérozásával gondolta ellensúlyozni. Így jutott el a Múzsák hegyére, ahol nem csupán hosszú időre ütötte fel tanyáját, de mái napig láthatóan fenemód jól érzi is magát.

Laska Lajos bemutatkozik, de megbánja Ki vagyok én, kérded (eszemadta)? Egy népi nyamvadék, ki életem élem, éretten, álmatag. Sorsod ha én sorsom, dalra hol van ék? Otthon leli magát partjaimon szavad. Kiegészítést kérsz, eszemadta?

Sárungyerné páratlan dignitással és rigurozitással nevelé leányát, kinek a Noémi nevet adá, midőn a keresztelő ideje elérkezék. Az igazság kedvéért azonban tartozunk itt egy kiegészítéssel, mégpedig azzal, hogy Sárungyerné semmit nem hagyott a véletlen szeszélyeire, így aztán a lánya nevét is jóval előbb elhatározá, semhogy a férje, ez a jóindulatú, oktondi ember egyáltalán gondolhatott volna […]

„A zongorista ujjai billentyűkben végződnek. A billentyűk kitáncolják az életüket. Gershwin végzete… A lemerevedett ujjak. Tizenkét éves koromban megsirattam a Gershwin-filmet. Akkor mondták először, hogy tehetséges vagyok. Elhittem. És megsirattam a Gershwin-filmet. Végig a Kék rapszódiát. Nem pontos. Már jóval korábban is mondták, hogy tehetséges vagyok De akkor nem érdekelt. Nem tudtam, miről beszélnek. A […]

Ahogy elérte a tinédzser kort, bizonyossá vált egy dolgot illetően. Nem sokkolta annyira a tudat, amennyire az talán normális lett volna, elfogadta, valahol meg is nyugtatta igazából. Érezte amúgy is mindig, hogy nincs minden a legnagyobb rendben, valami hibádzott. Nem hasonlított a szüleire. Csöppet sem.

(Vadmalac-félperces) Várja Vadmalac komáját, a halászt. Aki majd megmondja. Eszébe jutottak ugyanis a halak, illetve asszociálta őket – így rendezi el magában a világ dolgait: összehasonlít. Szóval újabb szörnyűséget olvasott az újságban, hogy élve eltemettek embereket Szrebrenyicában. A szeméhez kapott. Eltakarta, mint anyja a moziban annak idején, hogy ő ne lássa.

Van egy falu, ahol a mégsem helyett azt mondják: csakse. És a mégse helyett is csak azt mondják: csakse. Ha például a csordapásztor berúgott, és emiatt másnap nem tudott felkelni, így beszéltek: – Csakse nem hajcsa ki a marhákat a Takány.

A tanító néni mondta, hogy becsüljük meg magunkat, hiszen ők nem járhattak rendes iskolába; nem is iskolának nevezték a helyet ahol tanultak, hanem csak klassicsnak.

Minden nap ugyanaz az útvonal. Előre a kaputól egyenesen nyugat felé, aztán a Kovácséknál átvágunk az erdőnyelven a víztározó mellett, a kis réten, majd észak felé öt métert. Itt van egy elágazás a fák között. Választhatnám a kék, vagy a piros jelzést, de a pirosat választom, nincs kedvem a meredek hegyre mászni a kutyával. Megyünk […]

Az újságíró kíváncsian nyitott a szűk szuterénbe. Nyirkos hideg és szívszorító nyomor fogadta. A falak füstösek és repedezettek voltak. Közvetlenül az ajtó mellett rozsdás vaskályha bóbiskolt, pár lépésre tőle ágy, amolyan priccsféle recsegett a nyomorék öreg alatt.