Aki szelet vet, vihart arat, mondják a régiek. És aki kies Erdélyországunk legkeletibb sarkából figyeli a szelek járását, már régen tudja: szél fuvatlan nem indul. Hogy ki fújja, ki veti, nem mindig egyértelmű. Az első fuvallatokból az sem mérhető fel pontosan, hogy kik fognak majd sarlót a kezükbe, ha eljön az aratás ideje, az viszont […]

Erdélyi bácsi (ifjúkorában, teljes nevén szólítva: Erdélyi István), juhász, volt „kollektivista” 1920. június 4-én született a Sz. melletti Z. faluban, nekifutásból román állampolgárnak. 1940 szeptemberében, Erdély Magyarországhoz való „visszatérése” után, a magyar állam ifjú polgáraként behívták katonának Kolozsvárra, ahonnan a frontra vezényelték (otthonmaradt, cukorbeteg felesége fél évvel élte túl ifjú férje behívását, gyermekük nem volt). […]

Ha befektetnek egy dobozba, tudnod kell, át akarnak fûrészelni. És most be vagyok fektetve. Amikor megtették, amikor rávettek, már tudtam, hogy át akarnak fűrészelni. Senkit nem ismertem eddig, akit szét akartak egyszer is fűrészelni, most meg magamat kell megismernem váratlanul. Ha akarnám, valószínűleg ki tudnék mászni innen, hiszen a dobozra csak egy kartonlapot dobtak. Ha […]

Állandóan azt mondogatta: egyetlen vágya, ha meghal, magyar földbe temessék. Várta, egyre várta, hogy az ország, amelyben született és amely kiment alóla, egyszer csak visszatérjen. De az emberöltő véges, és a történelem kerekei lassan forognak. Hiába várt késő öregkoráig, merthogy ezek a kerekek hátrafelé nemigen gördülnek.

Letegezhetetlensége átlátszó Google-gömb közepébe rekeszti. Rákattintani: grófnő és ügyintéző térbeli találkozása.

Második harangozás, ő még bugyiban tipeg. Kék bugyi, ki nem jön belőle a vérfolt.

Az útkereszteződési hatalmas bank üres kirakatát élénk színű, táncos figurák fedik. Munkából jövet bambán átalszom az unalmas Tabánt; a Horváth-kertnél lekoppan a szemem; csak a pesti Pilinszky-kávéház keserű aromájára térek magamhoz, és leszállok a kereszteződésnél, de lankadt figyelmemet felajzza a Rorschach-teszt szerűen elnagyolt, domborító, tarka figurák sora.

Utánaszalad, eszik meg a tetvek. Lesből lefényképezik. Kalendulacsokor kezében.

Minden évben eljön hozzám a hallgatóember. Akkor én megyek el hozzá. Így nem is szoktunk találkozni ritkán néha két közé beiktatva. Csengető memóriazavaros kutya. Óvodás ötvenéves ház facsaró bőrigázós emlékkel.

Cigánynak született, na! Karját széttárja. Tovább, tovább!

Rá fognak jönni, világos. Utolérik, mint a sánta kutyát. Sőt, mint a kutyábbat: játszik a szóval.

„Az Úr várótermében az egészség úgy áll, mint a csomagolt cukorka a patikában: egyet mindenki ingyen vehet.”

Most minden egyes gondolatomat leírom. Nehéz lesz, mert elromlott a space-em. Állandóan vissza kell menni és leütni ötször-hatszor. Vidámkodni kéne, persze nincs kedvem, hogyan is lenne? Már rég nincs szilveszterkor, mióta egyedül köszöntöm az újévet. Próbálom győzködni magamat, hogy ez nekem jó, persze nem jó, másnak se az.

Kívánom, hogy az új évben aki valahol bent van, jöjjön ki, aki be akar jutni valahova, jusson be, aki odamenne, ahol még nem volt, menjen oda,

Égetnek a kertben, ám estére elfárad: elnyeli az igekötőket.

(1.) a boldogság mint folyamat piros-kék celofánpapucsban boldogságom átzizzen a havon

Önvédelemből lő, geológus: csakis ezért: pánikba esik.

Szilveszter bácsi, kérem! Hagyja a túlórázást! Felesége – mínusz tizenöt – postással ízetlenkedik.

A légnyomás? El van felejtve.

”F” mint: felzabálja saját pártját. Cirkuszt lát maga előtt, bábjátékot. Gennyes tragédiát.

Sebét jobbjával takarja. Kurrrr vajó! Mondja. Légy oly bátyám! Lelép vörösben.

— Menj a halhoz és mondd meg neki, hogy te akarsz lenni a tenger királynője. Indult a halász. Battyogott a tóhoz. — Te hal, én akarok lenni a tenger királynője — jött ki a torkán ez az utálatos kívánság.

Most, hogy egyikünk se tud aludni, eszembe jutnak az eritreai kecskék. Hogy lelegeltek egy bokrot, amitől egész éjjel mekegtek. Én is kipróbáltam; — na persze megpörköltem előtte –, és: bejött.

A fenyőfától a városi kutya láthatóan izgalomba jött. Valószínűleg felrémlett neki, hogy ősei ilyet naponta láttak. Neki viszont csak most, karácsony elé állították sorba őket. A járdára.

Minden nap beszélgetünk mamával mobilon, minden nap megkérdem tőle, hogy van, mama? Különösen most, hogy tél van, hó hull, egyedül él, ő a legidősebb a faluban, néhányat alszunk még, s kilencvenhét. Annyi. És ő is megkérdi tőlem, hát te hogy vagy, fiam? Különösen most, hogy ripityára ment az egészségem, s én is nekimentem a hetvenhatnak. Neki. […]