Ő látta a gyilkost, hiába írják az ellenkezőjét. Látta a személygépkocsit, amibe a gyilkos beszállt, megjegyezte a rendszámát. Miközben mellette a férfi összeesett. Úgy, ahogy a filmekben mutatják. Nem olyan hirtelen, de már élettelen. Csodálkozik: őt magát miért nem? „Hiszen ez politikai gyilkosság. El szokták takarítani a tanút.”

„Nem vagy az XY rokona?” Évekig üldöztek híres névrokonaim: Lajos és Attila. A történésszel sajnos soha nem találkozhattam, a zeneszerzővel barátok lettünk hálistennek, könyv is készül róla.

Már az élelmiszerüzlet előtt előjött egy pár. Felénk szállt, a Sveavägen felől fújt a szél, a kisgyerek lábát érintette, nyúlt utána, de az apa rászóllt, hogy hagyja szállni tovább. Nem értettem: attól fél, hogy a gyerek elkapja az ebolát?

Márton Károlynak, ki nekem újságot, s gyömbért hozott… „És hogy még most is van képtelen képe betüremkedni a romániai magyar sajtóba…” A magosságos Isten szerelmére kérlek, vedd észre ezt a mondatot, különös tekintettel a betüremkedés szót vedd észre, s szórd szét kicsi világunkban, mert eleddig ott lapult majdnem kizárólagosan a jobb oskolák természetrajzi szertáraiban, pontosabban […]

Arra kérem az olvasókat, ne hívják be a Google-t, tegyenek félre bármilyen világhálós eszközt, és vásároljanak erre az egyszerű kérdésre: kicsoda Kristály Sándor? Ha nem tudják, nincs semmi szégyen. A kiváló erdélyi matematikusokat nem kötelező ismerni.

Kieshet az irodalmi Nobel-díjra jelöltek közül az az író, akinek a jelölője nyilvánosságra hozza a nevét! – Ezt a Nobel-díj svéd zsűrijének elnöke jelentette ki, meglehetősen bosszúsan és neheztelve, mert hiszen egyre több a jelölés és egyre több a kotyogás is. (Emlékezhetünk rá, hogy mi is mennyit idétlenkedtünk  e portálon a Nobel-díj odaítélése körüli gondolatainkat […]

Ha nem ma­gyar lett vol­na, Európa ódákat zeng­ne róla! Ha nem erdélyi ma­gyar, Ma­gyar­országon jogvédő és ifjúsági szer­ve­ze­tek százai tűzték vol­na a nevét zászlójuk­ra! De mi­vel ma­gyar és erdélyi, ráadásul székely, ahogy nálunk történni szo­kott, majd­nem tökéle­tes az el­hall­gatás! A Nagy Erdélyi Ma­gyar Csönd­ben tökéle­tes a fe­lejtés! A Nagy Erdélyi Ma­gyar Csönd­ben még a helytállás, […]

Mostanában gyakran gondolkodom Weöres Sándorról. Hogy úgy volt újító, hogy nem volt újító. Milyen egyszerű, és milyen gyakran teljesen keresztülvihetetlen. Hányan újítanak meg egy költői vagy más nyelvet, és hányan lesznek saját újításuk ügyetlen epigonjai! Akiknek ez nem sikerült, azok közül Mozart, Szilágyi Domokos, Bartók és Weöres jut eszembe.

Várom, egyre csak várom, hogy az oly szívesen nyilatkozó vagy éppen nyílt leveleket fogalmazó erdélyi politikusaink közül valaki megtöri a csendet, és írni vagy beszélni kezd Koszovóról. Most, amikor újból divatba jött a téma, amikor a koszovói menekültek ezerszámra özönlenek át Magyarországra és onnan tovább.

Demény Péternek Viszonyulva ahhoz a cikkhez, amiben Stockholmot invokálja bizonyos negatív romániai jelenségekkel kapcsolatban. Amibõl én azt olvasom ki, hogy a skandináv várost intelligensebbnek tartja a balkáninál. Mert az emberek gondolkoznak, meg lehet gyõzni az áldozatot az ellenfél igazáról…

Afrikába készülnek a fecskék – s megtér az én földim kenyeres társam Hollandiából. Jövő-menő madár, ember nem jöttment még; készülnek, indulnak a fecskék kérezetlenül. Időváltozáskor a térdet a csúz – szaggat bennem a mehetnék. Jó volna eltekeregni valahová, mondjuk: kicsinek, jónak lenni, vándormadár szárnya alá bújni, átröpülni a világot. Nono! Visszahuppanok az eresz alatti padra […]

Kevés hó, csönd, tűrhető hideg. Zúzmara, csak bajuszra elég. Unalmas nap. Csüggedt varjak két kémény között. Csodálkozó macska. Mit csinál ilyenkor egy valamirevaló szellemi lény? Hát mit? Azt, amit az újságok szorgalmas, múzsaérett divatja szerint szokás errefelé: „irodalmi tevékenységet fejt ki”.

Már vártam, hogy tele lesz székely viccekkel a televízió meg a rádió. Hogy aszongya, a székely bácsi. Egyik évben csupa ilyesmit lőtt be egy ismert humorista, az egészben az volt a jó, hogy legalább egy esztendőre való vicckészletet kapott kézhez a székelység.

Egy magyarországi havilap főszerkesztője arra kért, hogy népszerűsítsem folyóiratukat baráti körömben. Egy olyan folyóiratról van szó, amelyiket szívesen megvásárolnának a hozzám hasonló irodalomkedvelő személyek. És nyomban arra gondoltam, hogy a rendszerváltás előtti korszakban mennyi magyarországi folyóirat megrendelője voltam,

Láttam egy filmet a minap, abban Galilei a következőképpen bizonygatta, hogy a Föld forog a Nap körül, s nem fordítva. Nem Galilei nyilván, hanem egy színész, aki alakította… Szóval ez a színész, aki Galileo Galileit alakította, egy akváriumot tartott a kezében – egy új akváriumot, nem a Galilei idejéből valót, s abban halak úszkáltak. Élő […]

Levél Kuti Mártához Nemrég egy rövid jegyzetet írtam a Feriforma-blogomba, melynek címe: Karmesteri pálca. (http://elekesfrici.blogspot.ro/) Tudtam, hogy ebből baj lesz!

Én étkem, én étkem, jajdepocsék étkem… Volt idő, amikor az állomási büfé napi kínálata is lázba hozott: pacalleves, utána népi kolbász (kürnác populár, vagyis národnájá kalbászá) dús paszulyfőzelékben. De az idő kimossa az emberből a jó iránti vonzódást. Nincs az az étlap, amelynek kínálatától izgalomba jönnék.

Két évvel a szeptember 11-i terrortámadás után ültünk be a New York-i Remote Loungba egy Millerre. Nem az amerikai hagyományos sörital kedvéért, hanem azért, mert a bár különleges élményt kínált: a leselkedés lehetőségét. A vendégek botkormánnyal irányítható kamerákkal figyelhették, hallgathatták le egymást.

Sokan ismerték. Sokan szerették. Sokan szidták. Gyalázták is. De mindig a tett embere volt. Nem a szájával, hanem a hátrahagyott értékekkel mérhető. 1952-től 2015-ig élt.  Egy napon születtünk, s mikor erre rájöttünk, abban versengtünk, ki köszönti fel hamarabb a másikat. A verseny miatt aztán sose felejtettük el, hogy mi a teendőnk. Írói válságomból való kilábalásom […]

Rejtő Jenő emlékére „A szép nőket hagy­juk meg a fantáziátlan férfi­ak­nak” – mond­ja Proust vagy egyik sze­replője. Ezek sze­rint a jó rend­sze­re­ket hagy­juk meg a fantáziátlan em­be­rek­nek? Én már kétféle rend­szert megéltem, és még min­dig csak for­ga­tom a fe­jem, igaz, másképp. A kettő nem ha­sonlítható össze, hisz lám, azt mon­dok, amit aka­rok, nem visz büntetőtábor­ba […]

A Charlie Hebdora lecsapó három személyből kettőnek kriminálpszichológiai szempontból klasszikusan alakult az élete. Algériai (öreg francia ügy) bevándorló szülők gyerekei, lecsúszott egzisztenciák, már ifikként piti bűnözők.

Ez a jelszó jellemzi a mikóújfalusi Ilyés András-Zsoltot, akinek rövidprózáival az elmúlt hetekben szinte naponta ismerkedhettünk. Ezen a címen nyitott blogot is, s azon olvastam, hogy január 11-én a mikóújfalusi kultúrotthonban a szerző mindhárom, eddig megjelent kötetét bemutatják; amelyek mindhárom korosztályhoz szólnak és a falu világát elevenítik föl.

Délután háromkor jutott eszembe: ”ellopta már?” Újév éjszakájáig alig néhány óra, vajon hánykor zár Szilveszterkor egy élelmiszerüzlet? Áll előttem, keze hideg, ”mínusz három”, mondom, neki, a kezéről, s nem is tudom, szabad-e viccelnem vele. És azt mondja, nem igazi Szilveszter hús nélkül. Elmondja azt is, mi a megoldás:

Nem tudom, más hogy van vele, de én az elmúló évet, az Úrnak 2014. esztendejét rossz ómenként jegyzem fel. Magánéleti sikereim és családi örömeim sokasága ellenére.

Az ostobaság ölni is tud – méghozzá nagyon! Erről cikkezett nemrég a Historia.ro, amelynek közleménye állította: emberek százai pusztultak el a romániai rendszerváltás idején értelmetlenül, ostobaságból, ittasok randalírozása miatt.