Ismét esik a tegnapi hegyek orma a mai vizek begyógyult sebe csak a jámbor vadakat kínzó éhség nyugtalanságom lényege

Az öreg harcsafűrész olyan görnyedt lett s foghíjas, csorba, mint a nagyapó,

Szerelmem ében ég keleti virradat ciprusok hajnalán azúrkék pirkadat

Debreczeny György: egy kerthelyiségben elbeszélgetünk kollázs és hommage à Tóth Imre az utolsóutáni idők szentjei már az utcákon vannak vagy a COVID-osztályokon engem gimibe járattak a szüleim hogy legyen belőlem valaki de költő lettem könyvek szerzője és könyvtáros nem pedig igazgató vagy főszerkesztő

ha a folyók más irányba indulnak a kiszáradt mederben ott ragadt kavicsok ugyanazok maradnak míg újra jön a víz

(a költészet világnapjára) Nem baj, ha lehull a tekintet, ha elsorvad a szem, mely ma még látta a folyó fodrát,

A Verebek utcája hamuszürke, viskó viskó hátán, számozatlanul, betört ablakok, szétesett kapuszárnyak szentesítik a feddhetetlenséget, elriasztják az egyenruhát.

A feketerigó szerelmes éneket kiált világgá torkaszakadtából. Zsong a porszürke város, mint egy hámor.

Csipetnyi föld, rögeiből Kodály-muzsika árad a forró esti ködben…

mikor valaminek nincs gazdája gazdátlan egész háza tája elönti a gaz, a dudva lehetnek közte kincsek bár de a káosz eltakarja mert rend nélkül semmi sem az, ami kell a kigondolt megtervezett keret, alap ahol helyükre kerülnek az aranyak

Ismerem a Mindenhatót, ki úgy pihen a répaföldeken, mint bolyhos-nagy fellegen s a lehajló kegyelmet mely szántja-veti, míg kedvét leli itt lenn a lelkeket.

Március reszket, sapkáját, sálját, bélelt kabátját eltette jövőre,

Garcsin völgye oly magasztos, tündérkert, szép varázslat, Sziklákat élez a szél, s kidönti a fenyőfákat. Nagyapám ökrökkel vontatja, s felszántja az avart, Feltör a forrás, Samu, ne dobd el az égő szivart! Szólt a Remete, és egy marék széna füstje felszállt, Elvérzett a nagy háború, s nagyapám tovább kaszált.

ejtett összefüggések egész sora vagy úton sohaországba jellemeztél –

Hihetetlen, milyen hullámvasúton ülök. * Reggel ki(s)írom bánataim, amik összegyűltek éjszaka bennem. Felöltöm optim(p)ista arcom, s nekikezdünk az aktuális letudandónak. Mert a vége mindennek ugyanaz: na, ez is megvolt. Ebéd, mosogatás, takarítás. Úgy általában minden.

gyermeki búskomorság nincs neve a furcsa félelemnek nincs barnája a havas háztetőnek modern sárgás színű a bakancs vastag talpa dombor-pecsétnyomó mégse vigasztal meg

a lyuk / gaura nem tudom, miként s miért kerültem tíz kilométerrel a Föld fölé, egy fekete lyuk közelébe, úgy tűnt, épp csak felébredt és cselekedni készült. szénaboglyányi volt, reméltem, odébb taszítom, de nem tudtam, hogyan közelítsek hozzá és miként taszítható el egy fekete lyuk.

Örökké ugyanaz… Felszítják a naiv Prométheuszok. Szurkol a fázós tömeg. Már hogy lángra kap-e. Messziről adják a tanácsot, aztán közelebb merészkednek.

Micsoda fények, házak, tornyok, micsoda hidak, hajók, repülők, micsoda utcák, lányok, eszmék, száguldó vonatok.

(Bogdán László emlékére) nyári bőröm lehámlik árnyékom velem marad földre ásít nyugtalanít

Falfehér távokon oldódó éjszakák s a szellem pillanatnyi tétovája, mint pókselyem-szálon függeszkedő harmatcsepp –

Végleg elhagyott házak Üresen tátonganak Szél lengeti a kitört Üvegű ablakokat Előtted és utánad Becsapódnak az ajtók Az egyhangú napokat Elfogyó sorban számold

A sebeket csendben bekötözi a kezed, Éhezőknek tartogatsz mindig egy kenyeret. Vakot vezetsz, árvákat magadhoz öleled, Cipőt koptatott vándornak küldesz szekeret.

jönnek át erdőn mocsáron jönnek át rothadó testen pusztuláson

Voltam vándor, s menekültem. Önmagamtól, mástól