tavaszi láz – forró rózsaszín rózsák fürdenek a déli napon

máig hatóan szívemre húzódó láz mint gyufa a bélyeget elégetted ötéves koromat s onnantól máig hatéves vagyok Budapest, 2021. III. 4.

Farkas Árpádnak odaátra Mint a munkás, ha elállítja gépeit gyásza jeléül. állítsd el titokzatos szövőszéked, Poézis! (Babits Mihály) Csak te tudnád megmondani, mennyi kín és báj van a rég leszentült jó Babits Mihályban… Mert mikor az öregemberek már nem mosakodnak százados esők sem csorognak… Tisztán szerettünk volna élni, friss, borotválkozás utáni hangulatban. Már egy hónapja […]

van úgy, az ember mérget eszik szó szerint megsütve elkészítve fűszerezi, hogy ízesebb legyen jobban csússzon borral leönti

Állomáson cserélődnek emlékeim, alkalmi utas vagyok, Arcomba vág a zivatar, hátra nézni nem akarok, robogok. Egyre kevesebb a férőhely, huzatos megállók integetnek, Holnapok íriszén zöldül a lámpa, színes képek hitegetnek.

avagy egy régi baráthoz a magyar nyelv egyensúlyáról Nincs hozzá gusztusom, magyarázgatni gesztusom, ízlésem celofános csomag, átlátszó, recsegő lenyomat.

(anyámnak) Singer varrógéped a fészerben, vak tükör s előtte hajsütőd érzem lágy pihegésed, pókhálók libbennek szelében

A tegnap este nagy baj történt, összegyűltünk egy szobában, és önfeledten gyönyörködtünk a tokaji muskotályban,

alapjában költeni jöttem erre a világra verset dalt színjátékot

A disznót leölik, sokáig hörög, szeme fénylik, látja az erős ember kezében a kést,

Pillantása némán a fák lombjain pihent, kalandor pirkadásba gyújtott reménytüzet,

Indultam tanácsot kérni De elkéstem Megelőzött a történések Szüntelen áramlása Most már megértem Miért hagyott az ég Mindenkit magára

Látszólag jelentéktelen, szürke, lassan tölt ki, duzzad teste bensőmben, ízről ízre terjed s éneke, mint hideg vér önt el –

egykori hegedűmet hallom kinek a kezén nyöszörög? nem gyantázott az istenadta minden húr csikorog zörög miért is tettem le vonóját tenyérbe simuló nyakát hány kéz nyaggatta már azóta szutyokkal lepett dobozát

Puha prémek az útszegélyen, póznán, drótokon, sapkámra hull egy újabb sapka, ha érinti őket röptében egy veréb szárnya – rég volt, hogy erre jártam, de bennem a gyermek még emlékszik, rám kacsint, csibész-mosolya maszkom alá lopózik.

Nem emlékszem mikor került ez a fotó a tulajdonomba, valószínű a férjem készítette valamikor a 70-es években Erdélyben. A hátán szerepel a mű címe, az alkotó nevével. Elolvastam az életrajzát a Wikipédián és megint csak meglepett a múlt, amit soha nem tudunk eléggé feltárni. Miközben írtam a mai versemet – a tegnapi képböngészések hatását vélem […]

Emelkedők ormán egyensúlyoz árnyam – kiszólít a mából sok-sok régi emlék,

(egy költőnő emlékére) amint a három öregasszony halálsápadtan feküdt a pállott ágyakon, mintha hangtalan mormolásuk a mennyezettel pörölne –

A vén hülye Régebben pirulákat szedtem az idegeimre. Először fehéreket, de azoktól sápadt lett az arcom, én pedig nem szeretem a sápadt arcokat, még a sajátomat sem. Mondtam is a patikus kisasszonynak, legyen olyan kedves, adjon nekem színes pirulákat, mert a fehérektől sápadt lesz az arcom. – Hozott receptet?– kérdezte. Mondtam, hogy nem. És mondtam […]

mosolya beköltözik hozzád megterít neked kidobja morzsáidat

Hited hídján, szíved nyitján, öled titkán, álmodni szép, Bennem dobban, benned robban, rám omlóban, a teljesség. Erdőkön és réteken, magaddal tereled magányom, Leemeled arcomról a fáradt nyomot, és vágyódom.

Idegen ég Kékül az éj alagútja, s hogy készül az égen a hajnal:

Nekem fontos volt minden ami régi a szék amelyen megpihenhetek és fellazulhat agyamban a tegnap

Kopott vasedényben párolog a kályha vize. Elpárolgott. Gittszínű üledék pattogzik a helyén. Mutatja apám: — Látod, így néz ki egy kolozsvári vese. Budapest, 2021. II. 24.

Hallod, hogy pendül az ég? Jön a szél! Zsendül a földben a nedv, fut a vér, bizsereg a magban a lomb meg a fény – túlvagyunk lassan a tél nehezén.