még fel sem ébredt álmában simogatta bőre alatt a test aludt a vágyat mit a bőr nem sejtett felszínre simogatta visszafojtva megérett már a pusztulásra nem, ó nem még sok van hátra a pusztulásra várva

hágóra megtorpan, mikor már… de még nem egészen visszanéz

Ledobnám már a fehéret, lássak hó-nyál helyett nyersen csorranó nedveket s emlékek romjain terveket –

Midőn Toldim pályadíjt nyert Megjöttetek? de már, de már Gazdag leszek, gazdag vagyok: Lám a szerencse rám talál, Hozzám kapnak az aranyok.

A hazajövetel. Az esősre fordul. A csehszlovák cirkusz. A rádió az ablakba.

Rám vicsorgott ez az este Hogy már semmi jót nem ígér Képzelet és vágy eleste A holdnak küldöm semmiért

Ősz volt. Fényes és diadalmas. Vonult előre a csapat. Mögöttük tábortűz. Hatalmas lángja már-már az égbe csap.

Árnyékomból az árnyék kiszabadul, öreg bagoly huhog, Fehér liliomok illatába öltözik, felhő suhog. Sodródik a túlsó partra, hol a tömjénes béke leng-peng, Onnan hová tovább, hisz ott a véges végtelen dala zeng.

Kezdetben volt a tenger s a part arany gerince – vonzások ölén éltem akkor tar csöndekbe feledve.

„Lengyel József élete regénybe kívánkozik, pontosabban: történelmi kalandregénybe, amely a század világtörténetének előterében a kemény erkölcsi helytállás példázatos hőskölteménye lehetne, középpontban egy sovány kis magyar értelmiségivel, akit a világon minden izgat és érdekel, ugyanolyan otthonos a latin nyelvtanban és a görög történetírók világában, mint az avandgardista irodalmi kísérletek világméretű zűrzavarában, ugyanúgy ismeri Széchenyi naplóit, mint […]

hogy mi a halál talán a végtelen talán a lét mi tőle elszakít s fejünkre halmozza a kínt

Miközben a tiszta eufória állapotához közeledem szükségét érzem egy nagyobb irógép-toknak melyben elférnek alsóneműim és önvádam hegei sebek bőröm csorba radírján mely mindig önmagát radírozza Miközben a tiszta eufória állapotához közeledem a hold tüzes arcát kínai festmény hűs rizsesőjébe rejti s nem alhatok a dörgés miatt e nyári délutánon melyben egy lány lemezt tesz fel […]

értelme van a rügyeknek mert virággá fakasztja a tavasz értelme van a szavaknak

egy kék kapszula kékes félhomállyá árad szét nyesem hajónk keskeny parafamakettjét Budapest, 2021. II. 26.

hogy könnyülnek olyan könnyen a dolgok mi folyik el belőlük, mitől üresednek csak könnyülnek, nem könnyebbednek

Míg titkolod a feledést, nem várhatsz újat senkitől – tátong előtted pici rés ahová szíved beletér,

szikrázik a varázs mint tűzben az izzó parázs mint tó tükrén az ébredő napfény

nem akartam, mégis beálltam a sorba hogy történhetett kinek a szavát hallgattam mintha mindig is egy akartam volna lenni ott pedig nem, nem-nem-nem! különbözni, hogy ne daráljanak össze!

Két kép, szoborral „de költő nem voltam, költő én nem; énekeltem csak félelemből a rettenet ellen, tizenkét sírásó ember verejtékhitével az együvétartozás ribanc reményével állva meg itt a Temetődombon, zúgva szembe a széllel –: félni kell bátran! S élni. Élni.” Farkas Árpád: Ha sírokon hajt ki a remény Farkas Árpádot az idő-falon öregen immár s […]

mikor verset ír az ember görnyedten bámul maga elé felhúzott lábakkal ül az ágyon úgy tűnik össze van esve épp

loccsan a tócsa beletaposok csipkejég alatt szalad a patak

egy ékszer valami kolozsvár valami katlan valami türkiz ezüstfoglalatban Budapest, 2021. II. 21.

Farkas Árpád halála okán Szeptemberben benézett hozzánk az ablakon, s azóta érzelmi hálómban lebzsel a halál-pók … Most is lecsapott a hitvány zsivány, fosztogat, megrabol a konok martalóc, s hogy jobban fájjon, jön-megy és kivár.

Szeretnék egy kutyát: aprót, csonkát, nem számít, az sem, ha koszos, elnyűtt, bordáit meg lehet számlálni – nem baj, ha szőre kócos és csimbókok lógnak le fülén, egy kutyát akarok, még csak ne is legyen enyém.

Holttá dermedt út, dérszakáll kilincsen, pillán, jég-göröngy talp alatt mint dió zörög a mókuskerékben,