nézem a rongyok ruhák kacatokgyűrődéseiben a groteszk arcokatpont így sosem gyűrődnek máshols pont ilyen figurákat mások nem látnánakaz én kacatjaimban

Fehér azaleaBokrosodik, nyílikHófehér szeretetIrgalomban bízikH betűje hófehérnekSzilárd és egyszerűOszlopai égig érnekVízszintese terűAlatt sem roppan meg

Vedd a tollat.Kiömlött a tinta.Írd ki a szíved.

lelépek a tenger visszavárgyűrött paplanjában ringó sirályokLear királyt játszik egy kormoránszétosztja köztük az egész országota ladikból egy halász integetvörös szakálla tengerfenékig érszemében elsüllyedt hajókúgy int mint ki vissza sose téregy bolond ül a parton szemlesütveszámolja a homokszemekets míg sminkeli arcát a holdujjai közt szétmorzsol egy követ Forrás: szerző FB-oldala

ellobbannak nagy erők,és elhamvadnak szép színek,elporladnak az erdők,de te mégis úgy hiszel,

ne őszinte légymondj valamit, ami jóne beszélj folyton, csak hogy ki-be járjon a levegő a szádonmondj valamit, amitőlmegtelik a száj nevetésselés sírásig megindul a szív

molyszamurájokhalnak a barna kávémély tengerébe Budapest, 2022. VIII. 25

megbotlom a sok kacatba’most nyugtatót nem veszek bemert hogyha kihúznám estigmikor az eget sötétre festikrám jönne a csendes álomés elaludnék instálom Budapest, 2022. VIII. 26.

tudjuk: augusztusban minden sokkal többet szendereg,[ mint egyébként.ébredéskor alig várod már, hogy visszadőlj, hisz a virradat épp csak egy virradatra nem emlékeztet.költözz a dristorba)1 vagy egy picit még távolabb,s így meghosszabbítod az életed:az idő itt nem rohan veszettül, mint a belvárosban.a cél pedig szentesíti az eszközt, s a somidan kocsmábana haverok ugyanazok – száz év […]

Gyermekeim, rátok hagyom Istentől kapott Kertemet:a végtelen mindenséget, e sokdimenziós teret, a határtalan Tejutat, csillagok milliárdjait,Naprendszerünk sok csodáját, ahol a napszél megvakít,

Arra gondoltam, mire vágynék,mikor vége lesz az egésznek,mikor már nem leszek, csak árnyék,az sem valami szép vidéknek,

Miért álmodnak alkoholról a gyümölcsök,És csípős, erős illatokról a füvek,Talán azért, hogy e nagyon szelíd fénybenAz eltűnésre ösztönözzenek?

Gyáva rab vagy.” Heltai Jenő – Szabadság (Ültessünk fát, fát, rengeteg fát! Ha már se ember se isten,legyen mire visszamásszunk…) ha már felhatalmaztad önmagadhogy eltaposs hogy tönkre tegyél hogyistentelenül valóságos ósdi háborút indítsmiközben senkit sem kérdeztél meg

gyufásskatulyányi ovidiushamutartónyi ovidiussörösüvegnyi ovidiusés valahol meglapul a tengeraztán homokszínű forró homokonparadicsomot eszünk zöld paprikát

mikor majd látszani kezd a leheletírok pár karácsonyi versetde egyelőrevagy ahogy itt mondjáke g y e n l ő r eaz égbolt alattérezzük még a kánikulát

Morzsák Éhségkorgóbugyrábanébreda mohó vágy,

Augusztus végi hajnal lomha ködéna nyár derűje tompán átvilágít,tévelygő meleg fények ragyogják beaz út lombhullató gesztenyefáit.

új volt még az ukrán zászlóvonzotta a szemethajóra tűzve lobogotta fedélzeten kék bikinibensütkérezett egy fiatal nőennél tökéletesebb békételképzelni is nehéz‘kilencvenhat volt vagy ‘kilencvenhétattól tartok ezt mársosem fogom biztosra tudni Budapest, 2022. VIII. 24.…

Van egy barátom, kevés konkrét dolgot mond,valahogy a szeplőivel fejezi ki,hogy mit is gondol valamiről,ezért nem mindig értem,én is metaforákkal bánok,mintha ruhát teregetnék ilyen-olyan felületekre,

Ma még magunkra öltjükaz ünnepek színeit,falainkat átfestjük,kitesszük szellőznia szekrényekbe rekedt teletés táncolunk,táncolunk eszeveszetten,

az érthetetlen élet balladája én hallgatok csak hullik az esőelőre unom ezt a balladáta szívemen a sok tüske kinőés sok új virág nyílik nadehátmért nem lehet az egész egyszerűmért foltozom folyton az életemmíg erdő gyúl ki tövig ég a fűés torkát köszörüli énekem

Ballada a kínról s a gyönyörről Karjaimon angyalszárnyak nőttek,lábaimon meg ördögpaták,anyám hiába udvarolt az időnek,hiába riszálta szép, mázsás farát:engem a rossz s a jó egyszerre lát,egyszerre metsz és mindig alakít,míg szürcsölöm a mindenség hasát,a gyönyört érzem és vágyom a kínt.

furanéhanap rájövökhangos gondolatokat szövök motyogok magambannapjában egyszer vagy kétszertör rám a kényszer

Meztelen testek a tóban, aranyhalak,Lélek ott maradt a hóban, régi nyarak.Vízben homokkottát írnak a hullámok,Parton a ruhák, itt felejtett mondatok.

Nem gyűlölet ez, nem is szerelem.Arcomra száll, ráhull életemre.Porba merülve is, a fényt követem,nem bíznám hiányát véletlenre.