Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat. Kovács András Ferenc-Tompa Gábor: Transsylván pótdepressziók. Kétbalkezes szonettek (1993-2011) (Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2011. Tördelőszerkesztő: Para István. Borító: […]

önmagamnak vettem virágot hogy bódítson az illata

Olofsson Placid (Rákosszentmihály, 1916. december 23. – Budapest, 2017. január 15.) atya emlékére. Nincs több nyár ebben az évketrecben, a poharak téged néznek, Zörgeted a hőség félretett kottáit, valakik figyelnek. Várj, ne menj még, ősszel a rád mért ítélettel ki foglalkozik, Téli albérlőid a letöltendő hétköznapok, sakkozik

vulgáris és spontán gráfelmélet szerint végigjárod a lányos házakat

Lehelet szökken, tobzódik a zöld öröm vitorlatánca. A láng életfogytiglan öleli a parazsat.

Húsvét jön, látod, újra itt van; Tavasz zsong most a lelkemben. Távolban harangszót cibál a szél: Jézus van fent a kereszten.

mert megelevenednek nem tudsz bánni velük nem engedelmeskednek

Ellenem s velem A múltból mind megjönnek ők, kik társaim voltak előbb, kik éltek ellenem s velem, kiknek neve történelem.

kezemben lüktet a türkiz papagáj

A (megfáradt) parázs lángnak képzeli magát (még egyszer) (utoljára) (?) 1975-2019

Járom a Palájt, ahol nagyapám fabélyegző volt, miután beléptették a közösbe – este felé kalibát eszkabált és kiült eléje.

Kedves Gyula fiam, édesegy katonám, leesett a földre az aranykoronám.

TRANSZILVÁN BŰNÖK Nem viselsz nyakkendőt, amikor széthúzod a bozótot és a szamóca ünneplőbe öltözik a kedvedért, hogy rálelj – mert fürgébbek lesznek a csigák a holnapi hajnalon nem kell senkinek a szépség, ha nyálazott…

üveges perceimet szilánkokká zúzta az idő

Mély bánat leng a kert fölött, olajfák között retteg a csend, a sötétség gyötrő árulás előtt, csak magamra ne hagyjatok, csak el ne aludjatok, János, Péter, Jakab!

semmi sem az, aminek látszik hazudik magáról valamit nem ismer istent, csak azt játszik

te már előre tudtad hogy a tanítványaid megtagadnak életszerűbb forgatókönyvet nem is kívánhattál magadnak

Leégett mindenünk, gerendák zuhantak, ablakok sikoltottak, lángolt az éjszaka,

1. Szeszélyes leányka április hónapja, nevető szemében vizek kékje libben,

– Nagycsütörtökön – Hiába kérleltél, képtelen vagyok megírni téged, körmölj helyettem pár utópiát, kényszerképzetet, laza közhely a fátum: vegyesíz, konglomerátum. Megízlelhetted már velem és nélkülem, jövet-menet.

a második évezred elkötése mennyire fájtak a távoli lányok mennyire riasztott a közeli mélység ott laktam a huszadik században egy tömbház nyolcadik emeletén Budapest, 2019. IV. 10.

1. Kedveseim, mondta a főnök. Megzavart, hogy ilyet mondhat. Kedvesem, szólítanálak s megakad számban a szó emiatt. Az én Kedvesem páratlan. Más így nem szólíthat.

csonttörés előtt lepingáltam a papírvékony kávéskészletet

Annyi, de annyi dolgok vannak égen és földön. Elmondhatatlan lenne, ha végig sorolnám.

Pipacs pirosa emlékezte a mezőt elárvult bérház hátsó udvarán. Asztalomon Pál Anti vázájából füttyent felém most bársonya. Egykor Fanni várta így őt a rőt sövény előtt.