Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (50.)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Kovács András Ferenc-Tompa Gábor: Transsylván pótdepressziók. Kétbalkezes szonettek (1993-2011)
(Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2011. Tördelőszerkesztő: Para István. Borító: Birtalan Kölök Zsolt)
Hogyan találkozhat a 14. századbeli olasz Petrarca a 19. századi, Urugayban született Isidore Lucian Ducasse-al, aki Lautréamont néven vonult be a világirodalomba? Miként ötvöződhet a quartinák és terzinák egymást követése, a szonettek kötött formája a szépségnek azzal a megfogalmazásával, amely a 24 évesen meghalt szürrealista előfutár tolla alól kerekedett ki, és világszerte nincs olyan művészetkritikus, aki ne emlegetné, amikor kollázsokról, dadaizmusról, nonfiguratív és posztmodern képekről beszél: “szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.”? És hogyan futhat össze mindez egyetlen csomópontban, Erdélyben, bizonyítva, hogy a világirodalom, a művészettörténet nem ismer sem időbeli, sem földrajzi, sem szellemi határokat? Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a depressziós és pótdepressziós könyv a maga mintegy száz szonettjével, amelyeknek kötött formája kordában tartja a csapongó, de látványos nyelvi káprázatokkal felépített tartalmakat, napjaink erdélyi, olykor pedig kimondottan lokálpatrióta valóságát kötve össze mindazzal, ami a világban történt és történik, vagy ami az érzékeny emberi lelkekben végbemegy. Kovács András Ferenc (1959) már székelykeresztúri és környékbeli tanárkodása idején olyan versekkel jelentkezett, amelyek egyértelműen utaltak arra, hogy a világirodalom számára egyaránt eszköz és mérce. Amiként Méliusz József darabokra tört elégiáiban a Horace Cockery köpönyege mögé bújt, ugyanúgy KAF képes a legkülönbözőbb írók, költők,drámaírók stílusában papírra vetni gondolatait napjaink legkülönbözőbb vonatkozásairól vagy az emberi egyetemességről, a mindig találó vers- és szövegszerkezetek olyan felhasználásával, amelyek mintha megcáfolnák a klasszikus mondást: a stílus maga az ember. Itt a több stílus az egy ember, az alteregok többféle stílusa mögött állt ugyanaz az alkotó, miközben saját hangján is olyan költővé érett, akit majd minden elérhető díjjal kitüntettek az elmúlt években. Ő maga pedig az maradt, aki mindig is volt: a közélet iránt érdeklődő, a Látó főszerkesztőjeként a felbukkanó értékekre roppant vigyázó, az értéktelenséget elutasító alkotó és közéleti személyiség. Nem tudom, hogyan írták ezeket a szonetteket: Tompa írt egy sort, majd eltakarta és csak a rímet hagyta ki, hogy majd ráfeleljen a következő sor, amiként egykor a kisebb és nagyobb iskolások játszottak. Vagy KAF írt egy sort, netán egy szakaszt, majd költőtársa folytatta. Esetleg feldobtak egy ötletet, mindketten körülírták, majd összerakták a legsikerültebb gondolati bravúrokat és nyelvi leleményeket. De nem is lényeges. Annyi bizonyos, hogy Tompa Gábor (1957), akiről a 28. facebook-portrémban írtam, és Kovács András Ferenc még szellemi játékaikban sem engedik egy milliméterrel sem lennebb azt a mércét, amely képes a nagyvilág valóban értékes kultúrájához csatolni Erdélyt. És ez különösképpen fontos azokban az időkben, amikor a szomszédban megindították a kultúrharcot, amikor néhányan megpróbálják lelökni a költészet és a publicisztika piedesztáljáról még azt a költőt is, akire nem csupán hajviseletében, hanem találkozóinak, felolvasásainak néhány pózában maga KAF is hasonlít. Hogyha már ő is három betűs.
Búcsú a Depressziótól!
Münchentől Marosvásárhelyig, 2011. augusztus 21-én
Így búcsúzott Kovács András Ferenc:
Isten Veled, komisz Depresszió!
Elköltözöm egy felsőbb emeletre,
ahonnan már a Hivatal se vet le,
s nem kérdi fruska-had, mi rossz, mi jó?
Madártávlatra már Redakció,
szétlőtt theátrum, méltóbb szeretetre
éhes komédiás, gyászos keretbe
vezényelt népség, vak ribillió…
Marad a tiszta leltár: Kriszta, Fanni,
üres papírlap hívó hallgatása,
néhány haver, ki nem bírt itt maradni,
lelkemnek bűvös orvoslója, Dása,
Gavril, ki drámát sürgetni se rest,
s utolsó gyarló főbérlőm: e test.
És Tompa Gábor ígyen búcsúzott:
A mélyben titkos, óceáni magma
fortyogva hűl, szívkérget tépeget –
rakódnak bennem évek, rétegek,
s mennyem beszippant, mint egy pánik-akna.
Mit is vélhetnék pur színházilag ma?
Világ gyomrában kétely émelyeg –
s elrémhedek, hogy itt (extrém helyek
között) költőnek lenni kvázi szakma!
Várhat Kolozsvár, Párizs, San Diego –
dúlt énekből virágzik sanda egó,
mint álmodó rózsává vált paraj…
Most elvonulnék… Pá! Expressz szióka!
Elúszom tonnás, más depressziókba,
mint nászi dalt mennydörgő bálnaraj!
Pusztai Péter rajza