azt hiszem, azért írunk, mert az egyenes beszédet nem viseljük el(évekbe telik, amíg kiheverjük) az írást pedig addig emésztjük(forgatjuk, csűrjük, csavarjuk) amíg kedvünk tartjanem kapunk tőle sokkot ami kezelésre kárhoztatna (de a beteget olykor csak az hozza vissza…) (nk)2022-06-15

Hiába hajlik a fű, akkor is levágják,vissza nem tér a múlt, ha élő, akkor se.Megmaradnak a korbácsolatlan gyávák,s nincsen ember, aki itt mindezt megértse.

1996 nyara a vihar kidöntött egy fát a völgy utcábanmég éjszaka elkezdtékgépi fűrésszel aprítanilelki betegségem fehér szobájábanfélig nyitva volt az ablakreggel beszélgettek az udvaron

ha látod az egetalatta csak a föld lehetha nézed a csillagottudhatodott van a hold

Itt van a nyár, zenéje száll. Túl vádakonszenderedem, jó így nekem. A válladon. Jön majd az ősz, mélán időz. A fájdalomcsitul megint. Félve legyint. Bűnbánatom

(diákjaimnak) Amikor ide jöttetek,a szemetek ragyogott.Akárha az ígéret földje…Akárha a siker kapuja…Akárha a benneteket várójókedvű nagycsalád.

Volt idő, midőn a költő bálványozott címke volt, szerették s hatott.Volt idő, midőn a kocsmaasztalnál tellett még röpke versre,szitokra, pávatáncra, parasztszerelemre, s bicskázásra, szó-verekedésre.

Holdtöltekor bemelegítem a motort,lesz, ami sosem volt, de azértkő kövön marad, s a történelem isgazdára lel még ma az ószeren.Ne terpeszkedj a kanapén,nincs istennőm, zoknit sem hordok,a bunkerem kockavár, templom.A harangok torkába vajon mi ütött?Hát ti, lepkehálóval befogott csillagok,miért utánozzátok a gyertyacsonkokat?

TÓTH ISTVÁN JÁZMIN (Philadelphus coronarius) Ki gyümölcsösben töltöm a nyarat, hogy termőkké nemesítsem a fákat, mikről fejemre nőttek már az ágak, s józanul járok termésük alatt:

Szitakötő a fűzfavesszőn, szárnyain színesül a nyár,még nem vezetnek az útvesztőnlidérc-ideológiák.

Vígan fütyülve Ambrusnak akire én fütyülökfügét mutat mentenígy szívében megtartgyőztesen és verten

Ne teríts rám selyemfű-takarót!Holnaptól csalánnal takarózom.Homlokom százszorszéppel le ne fogd!Pirkadattól szederbe fogózom.

Nem vagy árva, de annyira bús…uram, uram, megkérhetem?madame Mitterand nyomoz utánam,füstölnék gyakran, fehéren,mint a római pápa.

Kedves öreg barátom,ne veregess te vállon,mintha igazad lenne;ha már te bedőltél,árnyékoddá nőttél,nem volt túl jó a kelme –akármilyen felülről,tisztára sose súrol,csak a semmi jön szembe.

emlékben az emléksárlé színű udvar a nyár esőnapjánkét ajtó közül nézeks úgy érzemrepülőgépvédőszemüvegemegy necc két fakarikája

Sütivel, kávéval kínáltams elmenőben egy kis útravalótis zsebébe csúsztattam.Cserében ő megkérdezte,hogy érzem magam.Mélysebemet szúrta ki,akárha röntgen-szemmel.

körbesétálomóra iránt és ellena háztömbünket rég nem volt esőde lassan zuhogni kezdmegkönnyebbülök angol meséskönyvegyszerű rajzolatúvár reám otthon s tervezünk végrejó tengeri üdüléstkellemes este Budapest, 2022. VI. 12.

Szent Péter kinyitotta piros esernyőjét,teljesen átfestette az eső, Isten keserve hullt a fellegekből,fehér bárányok fekete könnye.

Lángelme vagyok – mondta, éslenyelte a lángot. Többé nem fialt a lux. Forrás: szerző FB-oldala

Ott ültél a monitor mögöttéveken át,de csak írott mondataidat mutattad:mesterien font-sorolt ékek,gyöngyházas fűzérek,én voltam kötéltáncosuk.

Megszokom rendre vereségeimha kezem homlokomhoz emelem,ha könyvek gerincét simogatom,ha tétova küszöb alázata nyugtat,ha egy verssor felett időzöm,ha múlt idő szerkezetén tűnődöm,ha alvás közben felriadok.

Szentelt korral koccint Bajna,fütyül minden gondra, bajra. Versben lakó pennás lelkeSeprődivel a Paphegyre

Bálint Tibornak Mindig hallani fogom Mosonyi úr zokogását,mindig látni Rezső keserűségét,s a fájdalomtól vidám Böskét,Dondos kétségbeesését –ezt a zokogó emberiségethogy szerette, hogyhagyta ránk, mennyiretudta, nem elég rajta:vele kell zokogni,majommellényben,emberi arccal. Forrás: szerző FB-oldala

A lágy és puha sötét éjszakátspriccelő hévvel némán vágtam át,vonagló végtelen kúszott felém.Álmodtam, hogy partján álmodom én.Rianva testem nyomatát néztem:homok őrizte dagályos félszben.A szó-folyam tenger felé mosta,kövült könnyem mohón elsodorta.Kaviccsá hűlt ki-nem-mondott neved.Arcod kerestem.

A piarista templommal szembenbóklásztál a kiégett éjszakában,mint a hajléktalanzsírpecsétes hite, áhítata.Szádig emelem, neked ajánlomezt a méregerős csókot,