Derűvel, ráérősen, mint ahogy tavasz lépked meg-megállva, mosolyát aggatva minden nyálzó ágra.

zajos hétköznapok után az ünnep csendje beúszhat s lehalászhatod, amit a felhők hasas teste elenged, terhes nő, vemhes állat szüli meg így a kölykét esik az áldás az égből, nő a földből ha lehalászod vagy fölszeded gazdag vagy bebugyolálva a lét terébe /hogy trendin fogalmazzak/

Titkon folyton arra törekedem, hogy megírjam a vegytiszta verset, mint ahogy csillag születik vörösen s fordul körbe saját tengelyen –

álmom sátrán ma dió koppan egyre sűrűbben egyre jobban

laza lombkorona és nikkelcsillogás madárfütty és targoncazörej orgona- és vegyszerszag a ragacsos sárga rivanol amint beissza magát a gézes vattába és ollócsipesszel a sebészeti vágáshoz tapasztják

vízzé sűrűsödött a levegő csobban a rigó hangja újra s megint fülemet hegyező bronz-alkony kis harangja… 2021. 04. 24.

Anyukám, a rózsa még nem virágzik nálunk de ez az egyetlen szál tulipán a kertben neked nőtt Ha majd egyszer mindketten ott leszünk, ahova vágyunk elmesélünk egymásnak mindent amire itt nem jutott idő

Velem vagy a nyárban, Nyárfa ringásában. Tovafutó őszben, Aranyló szőlőben. Téli harangszóban, Puha pihehóban. Tavasz-lépteimben, Langyos, meleg szélben ‒ Örökre. (2021. május 2.)

Ne félj! Csak addig vernek lázak, míg tested kiszakad az ágy posványából – aztán sorra maradnak el házak, kerítések, az utánad forduló emberek a láthatár torkába sodródnak, mint forgószélbe a sápadt levelek.

Mennydörög a hegyoldal, az ösvény elszaladt, s elrejtőzött valahol egy kőszikla alatt.

cseresznyevirág .. egy téli kabát ágon lóg

Őszi derű harcos képe: diót ver a falu népe, hull a dió, mint a jég, menekül a falunép.

A kórháziak hazavonulnak, kilépnek a fehér halmazból. Egy sárga, tévé alakú játékszer fehér gombját nyomogatom. Kolozsvári képekre kukucskálok fásultan Kolozsváron. Budapest, 2021. IV. 30.

villanások, szüleink emlékére, húgomnak anyám szíve diadém porszem csak te meg én – a remény

Visul lui Paul Verlaine / Paul Verlaine álma Visez femeia, tainică, încă, Caldă, fină, Nălucă mare, slăvită, Nicicând altă și nicicând unică, Care mă-nțelege, care să mă placă.

(Barátky Gyula emlékére) Álmaimat adom az esti árnynak, Színes mezeimet a szivárványnak. Hadd bámuljanak ott fenn a csillagok, Kilőtt labdáim lidércvillanások.

Azt suttogták a kerubok s szerte a tobzódó burjánok, hogy rút és közönséges vagyok – ezért messze menekültem, mint Isten elől az első asszony, hogy bűnömet rejtsem.

(Lomtalanítás) Köd lopakodik utánad Utcádon áramlik a bánat. Itt Wesselényi Polixénia Olaszországi útinaplója Két lyukastalpú bakancs között Áttetsző lapjait szél cibálja

1. Itt a parton még fel-fellendül a szél, ott a Dunán, már nincsen dinnyehéj… érdes hajó-ormányon kiált a sok ember, e helyt ül József Attila, őrzi a magyart!

üveghangok karcolják beléd az érzést sápadt szavak remegni hagynak félelem ízű a nyálad

Éjfél van. Csend. A nyitott ablak testemre hideget lehel. Elmém egy fura hangra hallgat: az éjszaka kint most delel;

Ha másért nem, mert te látsz meg s őrzöl retinádon míg élsz, (nem írhatok szemfenéket mert lenne, aki nem értené)

a nagy diófa alatt kicsi ház lombját rázza a vad szüreti láz, s a cserepekről lepereg a szó: kemény dió, csupa kemény dió!

nem tévedsz ha öröknek hiszed pedig változik minden és mégis állandó

Várom a reggelt, mikor ráérős szusszanásokkal behozod szobámba a kávét és meséled lezseren,