SZÍVET TÁNCOLTATÓ ILLAT
(Novellakezdet)

Ősz volt, s a határ olyan, mint a merevedő ember.
Darabos köd-foszlányok bódorogtak a hegyek oldalán; ha a nap erősen sütött, felnyújtozódtak az ég felé, mint szürke lepedős kísértetek, s mikor lábukat is maguk után húzták, felleg képében árnyékot vetettek a földre.
Ősz volt kalendárium szerint is, és az idő sem mutatott egyebet, de én megesküdtem volna hirtelen-kérdésre, hogy tavasz van… Tovább »

Szerény árvácska
pillái alatt ébred
ég–kék tekintet.

Amit senki se látott előre / Ce que nul n’avait prévu

Emberünk, kis márványdarabból
Gyönyörűséges fát varázsol.

S a fa nagyon elégedett,
Lombja közt fészket rejteget. Tovább »

Dr. Hajdú Tamás: Az utolsó tánc

Dr. Hajdu Tamás nagybányai fotós képeit szívesen fürkészem. Alkotójuk igen jó szemmel és érzékkel látja meg – legtöbbször makróban – azokat a banálisnak tűnő, de a tálalás révén jelentésessé váló valóságelemeket, melyek egy szigorú, távolról sem édeskés világot közelítenek a közönséghez.
Képei közül nem egy döbbenetet, meghökkenést vált ki, az életnek távolról sem a napos oldalát mutatják, pedig Hajdu Tamás is ugyanazzal a fény-árnyék adottsággal dolgozik, mint a régió fotósai. Képeiről hiányzik az ünneplés, a derűs sugárzás, annál több rajtuk a „felkiáltójel.”
A kiszuperált babát a napi szeméttel együtt kukához cipelő polgár képe az elérendő végcél lehangoltsága ellenére is dinamikus, hiteles, jelentéses. Annak a képtelenségnek ad hangot, hogy az ember mindegyre megszabadulna kacatjaitól, ballasztjaitól, de ezzel csak még inkább bebetonozza azokat a viszonyokat, melyek között láthatóan nem érzi jól magát. Az elhordott szemét új helyre kerül, ahol meggyűl és rátelepszik a láthatárra, a városi élet imbolygó horizontjára.
Kemény, jól elkapott kép ez: dr. Hajdunak nem ez az egyetlen telitalálata. (Cseke Gábor)

…A Habsburg-monarchia népei a XIX. század derekán fejlettségük grádicsai szerint törekedtek fölfelé a szabadság útján. A monarchia vezetői, mint láttuk, részben aggkori emlék-merevedésük következtében, valamennyi népet, bármily lépcsőfokon voltak is azok, egyaránt a feudalizmus pincéjébe akartak visszatuszkolni. A köztük levő különbséget nem arra látták jónak, amit az okos szülő, az okos tanító, az okos országló tesz (a saját érdekében is), hogy egyiket a másikkal vezettessék, hanem arra, hogy egyiket a másikkal elgáncsoltassák.
„La belle idée!” – hogy a lényegében már társadalmi szabadságra törő magyarokat a nemzeti szabadságra törő „illír”-ekkel, vagyis a horvátokkal és a szerbekkel kell leveretni, ez a szép gondolat nem egymagában pattant ki a bécsi államtanács öregjeinek fejéből. A fölkelt olaszokat viszont a magyarokkal akarták leveretni.
Március 18-án Milánóban is kitört a forradalom, mégpedig oly elsöprő erővel ott is, hogy az osztrák csapatok kénytelenek voltak egész Lombardiából (s Velencéből) kivonulni. Az öreg vezér, Radetzky tábornagy, Veronában készült föl a végső, a döntő harcra a szárd király ellen. Erősítést, csapatokat kért. Seregében eddig is voltak magyarok, de kis számmal. Hogy az államtanács elsősorban magyar ezredekkel akarta Radetzky seregét megerősíteni, amellett kettő is szólt. A monarchia sok népe közt a magyarok jó messze laktak az olaszoktól. A másik pedig, hogy egy, bár épp tartalmát vesztett törvénycikk, formálisan jogot adott a magyar újoncok ilyen fölhasználására. A híres pragmatica sanctio, a magyar állami függetlenség megnyirbálásának e hajdani gyűjteménye jogot adott a magyar királynak, hogy a véle egy testben lakó osztrák császár védelmére is sorozhasson katonát. Bár különösképpen hatott, hogy az egy személyben egyesült császárkirály épp akkor rendeljen ki az országból 40.000 magyar katonát, amikor Jellasicsnak már kiadta a parancsot, hogy idegen katonáival Magyarország ellen vonuljon, emiatt a kormány tagjai közül csak Batthyány és Széchenyi törte a fejét. Az elutasítás nem ezért történt. A bécsi igény ellenzői, majd megbuktatói, Kossuth és Teleki László gróf, az ország hangulatára – a nemzet fölháborodására – hivatkozva fejtették ki, hogy a szabadság eszménye, a Párizsban kinyilatkoztatott Emberi Jogok szelleme nem engedi, hogy a magyar nép segédkezet nyújtson más nép szabadságának elnyomásában. Bármi következzék is ebből!
Volt történetíró, aki szerint az osztrák ház és a magyar nemzet között hamarosan kitört háború elsősorban ebből az állásfoglalásból következett: az udvar és a császár emiatt nyilvánította lázadónak a Kossuth–Széchenyi–Batthyány kormányt. E történetíró, a kitűnő Károlyi Árpád szerint kár volt erre alkalmat adni, mert „ki tudja: nem másként fordul-e sorunk, ha magunkért fáj a fejünk és nem a szárd királyért, aki ugyanakkor röpcédulákkal bujtogatta az ellene harcoló horvát határőröket, hogy menjenek haza, és otthon verekedjenek az őket eltiporni akaró magyarsággal!”
Mondanunk sem kell, hogy Magyarországon ki teremt fölháborodásig menő hangulatot az olaszoknak – illetve minden népnek – szabadsághoz való joga mellett.

Tovább »

ó mindjárt húsvét
közeledik nagypéntek
gyomorégése

Budapest, 2022. III. 18.

ó az a neon
zizegő lila zene
angyalének száll

Budapest, 2022. III. 17.

A szomorúság keselyű tekintetét
Mint kiapadt patakzuhatag kőszikla vetületét
Fojtották egykor belénk és most mélyen belétek
Sziklavirág kövek Tovább »

Váltanom kell, ha már ilyen szűk lett a köztér
s levegőtlen még a templom hajója is –
kiútra jutni, ha már a havazás is
keresztbe tesz reggelre kelve
és lépni terhes a láb, a derék. Tovább »

AHOL GYERMEK VOLTAM

Mostanában mind gyakrabban gondolok Udvarhelyre. A legváltozatosabb helyzetekben, meglepő időpontokban villan elém egy-egy töredékképe. Olykor éles, szinte kézzelfogható álom alakjában jelentkezik. És minden egyes alkalommal fájdalmas vágyakozást ébreszt. Ha a sajgás egy pillanatnál tovább tart, rájövök, hogy ez a honvágy.
Időben és térben egyre messzebb kerülök tőle. A családi átlagéletkor felén már túl vagyok s a távolság egyre több akadályt gördít utamba.
Először csak én vettem vándorbotot a kezembe. Aztán szülőföldem neheztelt meg rám s egy határ kerítését növesztette maga köré. S mégis minden akadály hiábavaló. A múló perc, a tiltó sövény csak a bennem felzsibongó emlékeket táplálja és fájó honvágyamat növesztgeti.

Szemlér Ferenc
ERDÉLYI HELIKON, 1944, 215–222. oldal

Az egyik svéd különlegesség, amiről itt-tartózkodásunk elején többen is informálni akartak, az volt, hogy minden harmadik hónap első hétfőjén délután háromkor megszólalnak a szirénák. A háborút jelző három erős, majd az, amelyik a veszély megszűntét jelenti. Nem azért, mert háború van, vagyis ne ijedjünk meg, ne keressük az óvóhelyet, a templomba se szaladjunk be, gyakorlat ez mindössze. Tovább »

A kőszívű ember fiai a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban

„Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Magyarország újkori történetének egyik meghatározó eseménye, a modern nemzeti identitás egyik alapkövévé vált, mivel egyszerre törekedett az egyéni szabadságjogok kivívására és a nemzeti önrendelkezés megteremtésére. Társadalmi reformjaival a polgári átalakulás megindítója, önvédelmi harcával a nemzeti mitológia részévé vált. Szerves része volt az 1848-as európai forradalmi hullámnak, azok közül viszont lényegében egyedül jutott el sikeres katonai ellenállásig. Eredményességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Habsburg-ház csak az Orosz Birodalom katonai beavatkozásával tudott győzedelmeskedni. Az 1848–49-es szabadságharc a magyar nemzet történetének Magyarországon talán legismertebb háborús konfliktusa.” (Wikipédia) Tovább »

elidőz a háború
s ráül arcokra a ború
hamis szavak szólnak
s szirénák
a harctéren Tovább »

Mottó: Térjetek hozzám
a föld minden határáról…
(Ézsaiás, 45,22)

Egy szuperluxus hotelszobában
Teljes ellátás mellett
A TV-t nézem: Ukrajnában
Ma hány halottra tellett Tovább »

Nem vagy egyedül, mikor az égből
eső és napsütés helyett halál dől.
Nem vagy egyedül, mikor remeg feletted
az épület, por felhőz, veted a keresztet. Tovább »

…A parasztok az ország címerét sem ismerik; Arany magyarázza majd meg nekik a Nép Barátjá-ban. A nemzeti színekről akkor szereznek tudomást, amikor az első harci zászlók felröppennek. Fogalmuk sincs, hogy a nemzet tagjai, hogy mit jelent – milyen előnyt – magyarnak lenni. „Mi magunkat igen hosszú ideig csaltuk – írja keserűen Jókai. – Azt hittük, hogy népünk van. Pedig nincs. Míg volt, nemességünk volt az. A földművelő nagy tömeg előtt ismeretlen fogalom volt a szó: haza. Még most is az. Szabadságáért akárki iránt háládatos, csak hazája iránt nem. Ha azt mondjátok neki, hogy keljen fel honát védeni a muszka ellen, sírva fakad, és azt mondja: hogy inkább robotol és éhezik. A kabátos embert gyűlöli… neki addig a törvény sem törvény, míg a császár pecsétje alatta nincs, nagy kétfejű sassal. Értünk fegyvert nem fog, szavainkban nem bízik, terveinkben nem segít. Így bünteti bennünk isten apánk vétkeit.”.

Tovább »

Olajfestmény. 

Forrás: szerző FB-oldala

A vikingek, normann származásúak, a germán népcsalád skandináv törzséhez tartoztak. Európában, a 800-1000 évek közt volt történetileg meghatározó szerepük. A normannok a 9- 10. században, Svédországban, Norvégiában és Dániában királyságokat alapítottak, aki a királyi hatalom alól szabadulni akart, vagy nem jutott neki családi örökség, az felcsapott kalóznak. A svéd vikingeket varégeknek is nevezik, mivel anyanyelvükön Sverige az országuk neve. Rollo viking hadvezér alapította a Normandiai hercegséget 911-ben. Hódító Vilmos normann herceg elfoglalta Anglia trónját, és 927-től 1204-ig vikingek ültek az angol trónon. Grönlandod Vörös Erik viking vezér fedezte fel 982-ben, fia Leif Eriksson pedig 992-ben felfedezte Amerikát. Ahol partra szálltak, azt Vinlandnak nevezték el, mert Leif nevelőapja Tyrkir – akit magyarként könyvelnek el – szőlőt talált. A skandináv területeken magyarok is éltek a vikingek között, ezt régészeti leletek is alátámasztják. A vikingek 120 hajóval a Szajnán eljutottak Párizsig, 3,5 tonna ezüstért megkegyelmeztek a lakosságnak. Vezérhajóikat sárkányfej díszítette, szárazföldön néha kereket is szereltek a hajóikra. Tovább »

-Ezt is megértük, Póli!
-Mit értünk meg, Józsi?
-Most már nem kell, hogy pirostojást fessél, Póli!
-Miért nem kell, ha eddig mindig kellett, te, Józsi?
-Mert téged már nem öntöz meg senki, Póli! Tovább »