Párizs este igazán tündérvároshoz hasonló – jegyzé fel naplójában Jókai, aki első ízben szedett körtét diófáról, – s első látásra meglepő és elvakító. A remek világítás, az ízléses fényes boltok, a széles, szabad utcák két oldalán meseszerű, ragyogó látványt nyújtanak. L’Hotel des Princes-be szállottunk meg – írja. Széchenyi nagyon szép lakosztályban, én egy kis szobácskában. ‒ Mindjárt úti ruháinkban a Palais Royalba menénk. Itt az első pillantás a velencei Márkus-térre emlékeztet, de több fénnyel, ízléssel és élettel. A legnemesebb szellemi termékektől s a legszükségesebb használati cikkektől, a leghiúbb élvek s a legkeresettebb divatárukig minden található itt. Tudományos egyletek, olvasótermek, kávéházak, melyekben kizárólag politizálnak, játékbarlangok, kétes hírű korcsmák, a legelőkelőbb emberek s a legaljasabb csőcselék rikító ellentétben vannak itt együtt.”

„Ma D’Auvergne-el (Széchenyi Haushofmeister-jével) dissertálék nagyon hosszan politikáról. Egy szakács szájából következőket kelle hallanom: csak is a gazdaság felvirágoztatásában, s a földmíves osztály előnybe részesítésében van az állam igaz ereje. Ott, hol az ipar a manufactura s a kereskedelem az agricultura rovására emelkednek s ez a társadalmi osztály (a földmíves) amaz (a kereskedő) alatt áll, tönkre megy a nemzet igaz cselekvő ereje. Az oly ország, mely existenciájának táplálékát nem belsejéből, hanem idegenből veszi, nem independens többé, más natioktól függ s így létele bizonytalan, Róma is csak addig volt igazán nagy, a míg konzuljait is az eke mellől hívta védelmére. Bécs 300.000 kardforgató polgárt tud előállítani s 3000 munka által erőssé vált izmos falusi ember az egész halom susztert és szabót szét tudná kergetni. Róma óriási nagy volt és saját súlya alatt omlott össze, mert voltak jó törvényei naggyá lenni, de nem nagynak maradni. Anglia is, kultúrában és nagyságban tán már igen magasra hágott, de törvényhozói elég bölcsek valának neki oly törvényeket adni, melyek nemcsak erőteljesen növekvő ifjúságához, de hatalmas férfikorához is mérten elegendők valának. Az ő szemében – úgymond – legméltóbb existencia az önérzet által megédesített bírása és jó felhasználása, egy saját munkával, becsületesen megszerzett vagyonnak, azért is nem cserélné fel sorsát egyikkel sem azon nagyméltóságú fecsérlőkével, kik nagyobb részt, egy érdem nélkül kapott vagyont gondtalanul elprédálnak. Ez az ember szakács és K. herceg szolgálatában volt. Ott, hol a rangsorozat nem pénz s nem egy nehány rongyos kutyabőr szerint megy, a moralis világban, d’Auvergne bizonyára inkább a herceg és K. még kuptájának is igen rossz lenne.”

Széchenyit nagyformátumú férfinak mondja, de nem hallgatja el, hogy a bortól estvére néha összeakad a lába a mi Stefinknek. Az útirajz írója sokszor szorong. Fél az erdélyi közvélekedéstől, amely úgy fogja fel barátságukat, mint egy gazdag nagyúr kegyét egy szegény ördöggel szemben.

A sokszor megváltoztatott útiterv szerint nemcsak Párizst és Londont látogatták volna meg, hanem az USA-t is. Ez azonban elmaradt.

Wesselényit nemcsak a lovak és lovardák, egy-egy kanca marja érdekli, de élénken részt vesz a kártyában és vadászatokon is, s hajlamait a szépnem iránt sem titkolja. Csak két hét múlva érkeztek vissza Pestre, a Király utcában szálltak meg
Párizsba többnyire vonattal érkeznek a magyarok. Kivétel Kassák, akinek elhiszem, hogy gyalog ment. A hordárok rajától elvarázsolt pályaudvar az érkezés és indulás szimbolikus színtere, a vágyak és remények kiindulópontja, a csalódások helyszíne. Honfitársainknak Párizs a Gare de l’Est-nél kezdődik.

A németeket Goethe megajándékozta Rómával, a franciákat Maurras megajándékozta Athénnal, bennünket, magyarokat a költő: Ady – megajándékozott egy párizsi pályaudvarral. Karácsony Benő az utazás előtti lelkes mámorában a város „maradéktalan elfogyasztására” rendezkedett be:

„A nagy Párizst fogom látni, a mély Párizst, a füstös falakat, tele hirdetésekkel, a furcsa nevű kabarékat, napóleoni obeliszket, szellemes kalapos lányokat, a metrót, az utcákat, az olvasmányaimat és mindent.”

Picasso barátja a párizsi éjszaka fotósa, Brassai, így érkezett: „Délelőtt fél tízkor futottunk be a pályaudvarra. Több útitársammal autótaxin érkeztem a rue Delambre-ba és vertem fel hajnali álmából Tihanyit. Most napi nyolc frankért lakom két sarokkal odébb. Az emberek kedvesek és közvetlenek, egy kis utánajárással lehet majd műtermet szereznem. Megjelentem már a Rotonde-ban, ez a montparnasse-i művésztanya. Micsoda kedves, aranyos nők. Békebeli croissantok, briósok, articsókák, habkönnyű ételek, elragadó nők. A kávéházakban minden ingyen van, a cipők szépen az ajtó elé rakva, utcán, áruházakban mindenben szabadon turkálhatsz, mert minden a vevők becsületére van bízva, különösen hat mindez Románia után.”

Endre de Ady… írta:

„Párizsról le kell beszéljelek, azt hiszem, ha most kijönnél, még jobban csalódnál abban a buta Mah-Jong partiban, amelyet a Baedeckerek Paris néven neveznek. „Hogy Adym, ez az iszákos hülye mit látott Párizsban, az más lapra tartozik. Itt egyáltalán nem lehet ámulni, hacsak azon nem, hogy miként lehet annyi utolsó piszkos krajzleráj egy rakáson, mint itt” – József Attila. Nem kell ácskapcsot vernünk egy kultusz koporsójába, de Henry Miller és Braque barátja, Brassai is megjegyzi, hogy Ady le akart ugrani az Eiffel torony tetejéről. Párizst azonban mégis neki köszönhetjük. És itt élt egy művész Pablo Diego José Francisco de Paula Juan Nepomuceno María de los Remedios Cipriano de la Santísima Trinidad Ruiz y – akit Picasso, néven ismerünk.

(Folytatjuk)

Előzmények: Idegen a síromban 1; Idegen a síromban 2; Idegen a síromban 3.; Idegen a síromban 4;Idegen a síromban 5; Idegen a síromban 6; Idegen a síromban 7.; Idegen a síromban 8.; Idegen a síromban 9.; Idegen a síromban 10., Idegen a síromban 11; Idegen a síromban 12.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ