6.

A kötet záró fejezete a legrövidebb: nem más, mint a szerző vallomása az életbe való kiszabadulása utáni évekről. S mivel ő az első könyvben elég részletesen beszámolt saját életéről, gondolatairól, szenvedéseiről és vágyairól, ezúttal rövidre fogta a szót és csak azt mesélte el, ami a történet lezárásához éppen szükséges. Vaszi Marika életének kibontakozását úgy lehetne jellemezni, mint egy hosszúra nyúlt, összeszorított fogú sorsdöntő meccset: fiatalságával és megsokszorozott akaraterejével túltette magát az akadályokon. Örvendett minden kis sikernek. Jellemző erre az a mód, ahogyan leírja a határátlépés, majd a munkába állás hányattatásait:
Tizenhét éves voltam akkor. Elindultunk Budapestre. Biharkeresztesen, a határon mindenféle keresztkérdéseket tettek fel, hová megyünk, mit csinálunk, a barátnőm meg azt mondta, a nővéréhez megyünk látogatóba. Azt titkolni kellett, hogy dolgozni megyünk. A barátnőm nővére adott is meghívót, de azon csak a barátnőm neve szerepelt, az enyém nem. Akkor kérték a magyar határőrök, mutassak fel pénzt, miből fogok ott megélni, de persze nem volt pénzem, így leszállítottak a vonatról. A barátnőm nem hagyott egyedül, ő is leszállt (pedig őt beengedték volna Magyarországra). Betereltek a váróterembe, amit határőrök őriztek, és azt mondták, a reggeli vonattal vissza kell menni Nagyváradra. Még a vécére is a határőrök kísértek. Nem értettem, miért, de aztán összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem az egyik magyar határőrt, hogy miért vettek le a vonatról. Ő azt mondta, ha elmegyek vele oda hátra, akkor megmondja. Odanéztem, de csak a nagy sötétséget láttam, és azt mondtam, akkor inkább maradok bezárva ide.
…A barátnőm elmondta, hogy 24 órán belül nem kísérelhetem meg újra a határátlépést, mert bepecsételték az útlevelembe. Nagyváradon várakoztunk, amikor találtunk egy buszt, amivel eljutottunk Nagylakra. Ott kivártuk a 24 óra leteltét, és nekivágtunk a határnak. A barátnőmnek szerencsére volt annyi pénze, hogy kifizesse a buszjegyet, és még a sofőrnek is adott valamennyit, hogy a határőröket lefizesse. A határőr egyből kiszúrta a pecsétet az útlevelemben, és megkérdezte, miért kaptam. Azt válaszoltam, biztosan azért, mert nem mentem el a kollégájával a vasútállomáson…Amikor átjutottunk a határon, örömömben zokogtam, nem ismertem még ezt az érzést…
Tudatlan kislányként figyeltem mindent és mindenkit. A csárda tulajdonosa nagyon kedves ember volt… Bevitt a konyhára, és bemutatott a szakácsnőnek, aki egy, a nyolcvanas éveiben járó vézna, meggörnyedt pesti öregasszony volt, és elsőre nem volt egyáltalán szimpatikus, de próbáltam megbarátkozni a helyzettel. Heten dolgoztunk ott erdélyiek, mindenki tudta, mi a dolga… Reggel héttől este tízig dolgoztunk, de ha hétvégén lakodalom volt, akkor 24 órát kellett dolgozni, és csak pár órát alhattunk utána. Nem csináltam ebből problémát, fiatal voltam, és bírtam a tempót…. Erdélyben sok mindent máshogy neveztünk, és volt, hogy nem értettem, mit akarnak tőlem, amikor például padlizsánt vagy répát emlegettek. A padlizsán volt a legemlékezetesebb. Az öreg szakácsnő elküldött, hogy hozzak a hűtőből egy padlizsánt. Álltam a hűtő előtt, és néztem, mi lehet az, de elképzelni se tudtam, így a kerthelyiségbe szaladtam, és megkérdeztem az egyik munkatársamat… Ő mondta, hogy az, amit mi vinetének nevezünk. Néha nevetgéltek, mennyire tudatlan vagyok, de ettől csak edzettebb lettem.
A napok munkával teltek, havonta csak egy vasárnap délutánunk volt szabad. A fazekak, amiket mosogatnom kellett, nagyobbak voltak, mint én az akkori 39-41 kilómmal. De szerettem, amit csináltam. A „mutter” (az öreg szakácsnőt hívtuk így) nem volt valami segítőkész, de én valahogy elnyertem a bizalmát. A főzési trükkjeit nem mutatta meg senkinek, de engem sokszor odahívott, és aprólékosan elmagyarázta, mit hogyan kell főzni, hogyan kell ízlésesen feldíszíteni az ételt. A gyerekotthon óta ő volt az első személy, akit a bizalmamba fogadtam, de féltem is tőle, mert olyan öreg volt szegény, a konyhába belépve mindig azt néztem először, él-e még, mert én nagyon féltem a halottaktól…
Mária állhatatossága meghozta a maga gyümölcsét: felfigyelt rá egy német üzletember, munkát ajánlott a romániai alapítványában, s ezzel sikerült kiemelkednie a kezdeti szintből, a munkavállalási illegalitásból.
Ma férje van és két szép gyereke. Mellettük, két könyvét megírva találta meg a szabadságát.

A nagy tanulság

A Hargita Vendégváró előcsarnokában összegyűlt közönség előtt a könyv szereplőinek sikerült ismét felidézniük a múltat. Mintha csak a szöveg elevenedett volna meg előttünk, igazat adva a szerzőnek, aki bevezető mondataiban kijelentette: azért választotta vallomástételre éppen a könyvben szereplő társait, mert őket találta a leghitelesebbnek. Olyanoknak, akik nem rejtegetik, nem kenik el életük valóságát, s ezáltal a tanulságok is könnyebben levonhatók.
Különben valamennyien azt tartották a gyermekotthoni lét nagy tanulságának: tegyél meg mindent, hogy gyermeked legyen, s add meg neki azt a szeretetet, ami számodra nem adatott meg, illetve egy pillanatra se hagyjad, hogy a te sorsodra jusson.
A szabadság árvaságánál nincs végzetesebb teher. Teremtsünk magunknak családi otthont, ha igazán szabadok akarunk lenni…

Csíkszereda, 2014-2015.

Előzmények: Árvákról – nem csak árváknak 1; Árvákról – nem csak árváknak 2., Árvákról – nem csak árváknak 3., Árvákról – nem csak árváknak 4., Árvákról – nem csak árváknak 5., Árvákról – nem csak árváknak 6., Árvákról – nem csak árváknak 7., Árvákról – nem csak árváknak 8., Árvákról – nem csak árváknak 9., Árvákról – nem csak árváknak 10., Árvákról – nem csak árváknak 11.