Három mese kicsi állatokról

1. A teknősbéka és a csiga

Egyszer egy teknősbéka férjhez akart menni. És nem talált más férjet, csak egy csigát.
„Mi aztán tökéletesen megértjük egymást – mondta a csigának. – Olyanok vagyunk mi: békés természetűek, nem jár a szánk, nem sietünk soha. Mindketten hátunkon hordjuk a házunk. Nem esszük meg egymást.”
„Így van – válaszolta a csiga. – Ugyanazt szeretjük, és nem vagyunk törtetők. A hírünk is – ugyanolyan – csapnivaló: lusta állatok, és képtelenek megváltozni.”
„Az biztos. De mi nem kívánunk egymástól lehetetlent. Nem kérjük az ágyba a reggelit, mert az estére ha megérkezik. És forró teát sem kérünk, ugye?”
„Természetesen – mondta a csiga. – Mi otthon sohasem használunk bizonyos szavakat. Például, hogy azonnal vagy most vagy mindjárt, és azt sem, hogy várj egy pillanatig. Helyette azt mondjuk: előbb-utóbb, vagy amikor eljön az ideje, illetve mihelyt lehetővé válik.
„Ez az – tette hozzá boldogan a teknősbéka. Mióta várok egy ilyen férjre! – aki udvarias, türelmes, megfontolt. Házasodjunk már össze!”
„Jól van – mondotta a csiga. – Mihelyt lehetővé válik.”
„Úgy bizony – mondta a teknősbéka. – Amikor eljön az ideje.”
Aztán egyik sem szólt többet.
Soha.

2. Az aranyhalacska meséje – másképpen

Volt egyszer egy aranyhalacska.
Ő teljesítette a kívánságokat,
ha horogra került,
majd pedig eleresztették,
hogy valóra váltsa az álmot.

Annak a tengernek a partján,
melyben ő élt,
minden halász róla mesélt.
Kora hajnaltól,
a bárkák eltávolodtak a parttól,
hogy kivessék a hálót a halászok,
másról sem beszéltek,
mint az aranyhalról.
És este is ezt tették,
mikor hullafáradtan hazatértek.
Mind arról álmodoztak,
hogy horogra kerítik az aranyhalat,
s meggazdagodnak,
mesés palotákat építenek,
meg motoros hajókat,
melyekkel bejárnak
minden tengert.

„Nagyszerű – mondotta
az aranyhalacska. –
Rég nem teljesítettem
senki kívánságát.
Gyertek, fogjatok meg!”
És önfeledtem úszott,
míg csak be nem úszott,
egy nagy halászhálóba,
ahol hatalmas tömegben
vergődött már rengeteg hal:
kicsi és nagy,
cápa és rája,
néhány kagyló
és egy pár tintahal.

Közülük az egyik,
egy gyönyörű
és végtelenül falánk
kék cápa
a sok kicsi és közönséges
hal tömegében
meglátta őt.
Mert az aranyhalacska
csillogott a tenger vizébe
hatoló napsugártól,
amely bearanyozott mindent.
Csakhogy az aranyhalacska
tényleg aranyból volt,
ezért a falánk cápa
megragadta a kis hal uszonyát
és azt mondta:
„Teljesítened kell a kívánságomat,
Az utolsó kívánságom.
Nem akarlak megenni,
bár mindig éhes vagyok,
mert az arany megfekszi a gyomrot.
Az akarom viszont, hogy cseréljünk:
legyek én a kis aranyhal,
te pedig a gyönyörű
és félelmetes
cápa.”
Hallva ezt, a kis aranyhal
megnémult.
De mégis teljesítenie kellett
a cápa kívánságát,
mert ő erre termett.

És attól kezdve változott a mese:
akit az aranyhal megfogott,
felfalta ott helyben.

Az igazi aranyhalacska pedig
kiszabadult a hálóból
(mert tudjátok, hogy valahányszor teljesítette a kérést,
szabaddá vált),
és ma is a tengereket járja –
egy nagyon-nagyon falánk,
de lélegzetelállítóan szép
kékcápának alcázva.

3. Az öt sárga csibe

Öt sárga csibe egyszer ki akart menni a napra. Azt hitték, hogy az ő apjuk a nap, Tyúkasszony pedig csak kiköltötte őket – nahát, mit is mondjunk! A csibék gömbölyűek voltak és puhák, szemük mint a fekete gyémánt, s a nevük pedig vonulási sorrendben: Paf, Pef, Pif, Pof, Puf.
Útra keltek tehát, hogy találkozzanak az apjukkal. De Paf figyelmetlen volt, útközben beesett egy egérlyukba és eltörte a lábát.

– Menjetek tovább – mondta a többieknek -, én majd hazakerülök valahogy.
A csapatban tehát négyen maradtak: Pef, Pif, Pof és Puf. Mentek, mendegéltek, egyszer csak útjukat állta egy roppant elegáns úriember, akinek a farka vörös volt, hosszú és lombos.
– Ki akar közületek az inasom lenni? – kérdezte, nyalogatva az ajkát. – És hiába könyörögtek Pufnak, hogy ne dőljön be az ajánlatnak, ő az elegáns úrhoz szegődött.
A többiek pedig: Pef, Pif és Pof folytatták az útjukat. Mentek, mendegéltek, amíg egy búzatáblába kerültek. Ott Pef úgy belakmározott, hogy többé már mozdulni sem tudott.
– Menjetek nélkülem – mondta testvéreinek. – Én majd helyrejövök. Ne féljetek, nem halok éhen.
Pif és Pof, bár csak ketten maradtak, azért továbbmentek. Útközben nagy víz jött velük szemben, amelyen nem tudtak átmenni. Akkor Pof szárnyra kapott és átrepült fölötte. Pifnek viszont nem sikerült: beesett a vízbe. Nem tudhatjuk, hogy belefulladt-e, csupán abban lehetünk biztosak, hogy Pof átjutott a másik partra. De amikor rádöbbent, hogy egyedül maradt, hogy testvérei nincsenek vele, sírni kezdett. Tehetett-e mást, egy kis csirke volt ő. És haza szeretett volna menni, de nem tudta, hogy merre van az út.
Micsoda balszerencse. Hát nem?

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. mese, 2. mese, 3. mese, Interjú a fordítóval, 4. mese, 5. mese, 6. mese, 7. mese, 8. mese, 9. mese, 10. mese

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ