Oláh István: Zsebregény (20)

Viktóriának, a gyerekkirálynőnek nem szabad egyedül lemenni a pincébe, „mert ő még olyan kicsi buta”. Aki tehát a padlást választja, felnőtt és bizonnyal nagyon okos. Még azzal is számol, hogy minden lépésének belátható és beláthatatlan következményei vannak. Ezt a függőben maradó, ernyedten himbáló helyzetet csak bonyolítja, hogy abszolút belátható dolgoknak rendszerint abszolút beláthatatlan következményei lehetnek. Lebotorkálunk a szánalom és a hányinger lépcsőin, a padlásról a pince éjsötétjébe. Csak nem a Tower napszint alatti világában járunk, Viktóriám? Ha igen: miért? Ha nem, hát nem. Az angolokat soha nem érdekelte Közép-, sem Kelet-Közép-Európa. Erdélyt esetleg a németek, a románokat esetleg a franciák akarták kolonizálni. De Zománc története nem azért alakult úgy, ahogy, mert minket a németek akartak, és legyen ez a Szárszó a történet végén.

Nem tudom elhitetni vele, hogy az a lyuk kamrájának hídlásán, az én kamrám padlásán tulajdonképpen műhiba. A múltkor bekopogtam hozzá, nem kis utánajárással megszereztem a tömbház eredeti rajzait.
– Nézd, a lyuk nincs berajzolva sehol, és akkor fölösleges, az is lehet, káros, mert gyengíti az ellenállásszerkezetet. – Mit akarsz ezzel mondani – kérdi bizalmatlanul -, csak nem azt, hogy tömjük be egy vödör mittudoménmivel? – Cementes habarccsal, betonnal, szurokkal, kóccal, amije éppen van a mesternek – pontosítok, mire lecsap: áhá, megint a szeparatizmus! Mikor lesz már vége! A tévében bezzeg egyéb sincs: dunavölgyiség, jószomszédság… Tudjuk mi jól, hova céloztok, s hova lőttök.
Hazaballagtam egy emelettel lennebb, mert a szóváltást utálom még egy, a témáiban banális kenyérsorban is, nemhogy a Duna-völgyben. Éjjel fél három és három között térdig, az is lehet, derékig érő veszekedés ömlik le a felső lakásból.
A szeparatista mennyezeten lyuknak hagyott lyukon.
Oda se kellett figyelnem, úgyis tudtam, most jött haza a leányzó, ez a balkániasan koraérett, és egyáltalán nem biztos, hogy korán is öregedő teremtés. Azért a cirkusz. – Ha másra nem is, legalább arra ügyelj, mit pletykálnak a szomszédok rólad, te szerencsétlen!
Meglehet, az én fülemnek szánta ezt az utolsó feddést – de úgy kell neki, ha nem engedi, hogy szeparatista legyek! Vackolódás, néhány köhintés fejhangon, máris mindenki alszik. A fekete lyuk fölött és alatt, a lyukban is, ami talán külön univerzum. Másnap reggel finom regáti zöldségtokány illata hömpölyög le hozzám, amit én sebten egy lábas székelygulyás párájával semlegesítek. Kvittek vagyunk!
Könnyed nyikorgással nyílik ott fönn a kamra ajtaja. Pisszeg. Kinyitom én is az ajtót, fölnézek. Csak a száját látom, a lyukra szorítja. – Hallottál-e valamit a múlt éjszaka?
Türelmetlensége sürget.
Vakarózom, ásítok, kinyitom, majd újból magamra húzom a kamraajtót. – Miért, mit kellett volna hallanom?
Száz emberből legalább kilencvennyolc felrobban, ha kérdésre kérdés a válasz. Ezek szerint pszichológusnak sem vagyok utolsó. – Megállj, te csirkefogó, majd megmondom én neked, hogy mit kell hallanod s mikor! De akkor nem lesz mentség, azt fogod hallani, semmi mást, akár tetszik, akár nem. Feltéve, hogy még meglesznek füleid.
Döndülés. Egy energikus mozdulattal villámgyorsan lefödte a lyukat szeparatizmusomon. Az utolsó téglát éppen ő illesztette helyére, és így tényleges lett, s ami a legfontosabb: élt, működött, mint minden, az elvekből a tapasztalatba belenövő konstrukció.
Mi itt, Erdélyben sok mindenen átmentünk, voltunk hegemón nemzet, s míg azok voltunk, ők, hogy megmaradjanak, szinte föloldódtak a természeti világban. Ezzel viszont nem azt mondom, hogy a mienk egy teljességgel művi (tehát teljességében természetidegen) világ. Ezzel csak azt mondom, hogy a természeti népek természetszerűen kíváncsiak, még a huszadik század nagy diplomáciai győzelmei, mondjuk egy Trianon után is.
Sőt.
Legfönnebb fél órán át bírta. Déltájban újból hallom a szösszögést, s hogy négyszer-ötször is szólongat valaki a kamrából. Benyitok, mi kell. Megint csak a száját látom, amint egy petrezselyemlapi mögül suttogja: tett halála az okoskodás, lám, tudod-e, ki mondta? A fene egye meg ezt a sok okoskodást, valószínű, ezért érezzük oly kicsinek magunkat a Teremtő tenyerén. Ti vertétek belénk a kisebbségi érzést! Mi is átmentünk egyszer-kétszer a tűzön, és mégis úgy vagyunk, mintha el se indultunk volna. Ráadásul be akarod tömni ezt a lyukat – nyöszörög álnokul -, hátha ez az egyetlen járható lyuk Európa felé… Hej, te magadnakvaló, még életedből is kirekesztenél! – Te engem. A tietekből. Az éjjel is hallottam… – No, ugye, hogy hallottad – kiált föl diadalmasan -, és mit szólnál, ha most büntetésből lebombáználak?
Azzal rápottyant a fejemre egy kisujjnyi murkot. – Ne ijedj meg, a szerbek nem murokkal bombázzák a horvátokat, a horvátok a szerbeket, a szerbek és a horvátok a muzulmánokat. Ugye, nem akarod, hogy nálunk is úgy legyen, mint ott, a déli szomszédságban…
Őszintén szólva ez a bombázóhelyzet se tetszik nekem. A lakáshivatal, minden alárendeltségek kinyilvánítója rendelkezett így. Ő engem meg tud dobni onnan föntről, én ha megpróbálom, visszahull, amin aztán kacag, mert én dobálom magam, nem ő, sem egy harmadik, s közben egyre idegesebb leszek.
– Egyszer majd, amikor olyan jól leszünk, hogy csak, meghívlak egy pofa cujkára, egy sörre. Itt, a lyukon engedem le egy spárgán. Úgy teszünk, mintha koccintanánk, és egyszuszra felhajtjuk a piát.
Tűnődik egy kicsit, hogy vajon mikor lesz békénk cujka- vagy sörpuccsa. Én se tudom, csak állok a kamrában, mint egy oszlopszent, holott már tíz perce ég a rántás a kályhán, s az erdélyi gombócleves helyett valami fekete löttyöt eszik majd megint a család. Nála is ez a gond – lakásából a kamrán keresztül egyre vastagabb füst ömlik kamrámba, lakásomba. – A hétszázát, odaégett a birkahús! – kiáltja a petrezselyem mellől sietősen, s már csak a távolodó dobogás meg a szentségelés jelzi, hogy néhány pillanattal korábban nagyon komoly jogi (egész pontosan: kisebbségjogi) kérdésekről dumáltunk. Egészen sajátos körülményrendszerben. Csakhát a demokrácia kiskapujában (petrezselymes kamrájában?) minden helyzet sajátos, mert ha mégsem, akkor elég az őshelyzetre vetni egy hosszú, analógiás pillantást, és máris kész a megoldás. Ami olykor könnytől, máskor vértől terhes. Vagy (most már tudjuk) vannak bársonyos megoldások is. Egyvalami viszont abszolút biztos: hogy Európa e térségének nem Hollywoodban írják a forgatókönyvet. Meg aztán mihez is kezdene egy hollywoodi filmes egy olyan politikai színjáték forgatókönyvével, amely úgy kezdődik, hogy két pasas beszélget a kamrában egy lyukon keresztül, s közben az egyik, az alsó, minduntalan arra gondol, hogy tömhetné be azt a lyukat a mennyezeten. Anélkül, hogy netán örök harag lenne e végső soron szükséges és természetes beavatkozásból.

A kiszúrt szemű disznó ott feküdt a havon. Megkapta a kegyelemdöfést a bal szemébe, hogy csak félig lássa, maradék fél szemével, saját halálát.

Gyémántné a lakást takarította éppen, és amikor a csillárról letörölte a port, ez itt, ni, a kezében maradt. Ez a telefonzseton nagyságú, ám annál valamivel vastagabb izé, s az asszony, bár életében akkor látott először ilyet, rögtön tudta, micsoda. Minket lehallgatnak. Úgy, ahogy volt, egy kabátot kapott magára és lebuszozott a házgyárba. Zsebkendőbe csavarva magával vitte felfedezését. Férjének a mindig sötét irodai folyosón elsuttogta, hogy takarítás közben hozzányúlt a csillárhoz, és tessék. – Minket lehallgatnak – ismételte meg a férfi, amit korábban az asszony is mondott. Annál többet sem ők, sem más nem tehetett ebben a helyzetben. Délután a történet folytatódott. Az asszony a kanapén üldögélt, s a férfi, szokásától eltérően nem állt be a Három tetűbe, hogy megigya az étvágycsinálót: „Ha jól esik és többet iszom, még az is megtörténik, hogy elszólom magam, s az ügyeletes, a fejhallgatójára figyelve egy hamis hangsúlyból arra következtet, nagyon helyesen, hogy tudunk az installációról. Ott ültek még egy darabig a kanapén és a férfi jó hangosan, mintha süketeknek magyarázna, azt mondta: a mi házgyárunkban az a nagyszerű, hogy a dolgozó tömegeknek épül korszerű, és nem egy hétre vagy hónapra való otthon! Erre a felesége így kontrázott: a megyei lap tegnapi számában olvastam, hogy gyáratokat retechnologizálták, és ennek következtében megháromszorozódik a teljesítmény. Csak győzzék összehegeszteni ezeket a négy plusz egyszintes csupa beton- meg bécséá-csodákat, aminél hangulatosabbat el se tudok képzelni az új rend építője és családja számára. Akik szintén az új rend építői, vagy ha még nem, hát azok lesznek. Ebéd után rögtönzött kerekasztal következett, s a téma: teljesítjük-e az ötéves tervet négy és fél év alatt? Az asszony szerint mindenképpen, a férfi derűlátóbb volt, lehet, hogy négy év is elég. Este nem felejtették, hogy mellesleg megemlítsék Csótiékat (örök ellenségük), hogy nem rajonganak a rendszerért, és minap azt mondták bizalmas társaságban, hogy a nagyfőnök és felesége jobban tenné, ha eltűnne már egyszer egy öregotthonban, amit róluk neveztek el. S hogy minél meggyőzőbb legyen a helyszín és a történet, emellett pedig gyanútlanságuk, a férfi jól hallhatóan, ámbár láthatatlanul közeledett az asszonyhoz. Sötétnek sötét volt, de a mikrofon tökéletesen működött, mindketten erre gondoltak. Két hétig így ment e kisemberi színjáték. Egyik délután, amikor szokásosan otthon voltak, valaki csengetett. Pé Gyémánt ment ajtót nyitni. Az ajtóban egy se kicsi, se nagy, se öreg, se fiatal, se sovány se kövér, se ilyen, se olyan férfi álldogált. Na, figyeljenek ide! Én vagyok az, aki lehallgatom magukat, s akit maguk hülyének néznek. A kerekasztalaikba, ragacsos ágyukba, álvitáikba a rendszer felsőbbrendűségéről már nagyon beleuntam. A harmadik nap leesett a tantusz, azt mondtam, ilyen nincs, hogy egyfolytában ökörségeket beszéljen két ember, ráadásul a biztonságosnak vélt falak mögött. A férj-feleség kettesben veszekszik vagy hallgat, jóval kevesebbet kommunikálnak, mint e természetesnek mondható kapcsolatból következne, és rendszerint egy csomó banális dolgot, meg pletykát. Hogy valaki szemináriumot tartson, és minden délután otthonában, erre még nem volt példa, Nos, ebből rögtön tudtam, hogy lebuktunk. Kérem, most rögtön adják ide a mikrofont. A lehallgatás tényéről, idejéről és módszereiről természetesen mi döntünk, ha úgy döntünk egyáltalán, hogy megérdemlik. Meg kell mondanom, kiábrándítóan viselkedtek, amikor nekiálltak szerepelni a mikrofon előtt. Mintha a világot jelentő deszkákon lennének. Hát mit képzelnek maguk? Azzal a férfi ledübörgött a lépcsőházban, azt se mondta, félkalap. Pé Gyémánt és Pé Gyémántné pedig kissé megbántva csukta be az ajtót. Csak a fontos embereket hallgatják le, mondta a férj. Mi pedig mától nem vagyunk fontos emberek.

Julcsi minden reggel fél hatkor kel, hatig tornázik. Bekapcsolja a táskarádiót: Ó, édes ország, gyönyörű föld. A legszebb az én hazám. Ha a párt szólít, jelentkezem. Munka hadának élén ő áll. Karunkkal leírunk egy teljes kört, még egyet, gyorsabban. Térdhajlítás. Futólépés helyben. Egykettőháromnégy, ekehánégy, nem alszunk, nem lankadunk, némi tehetséggel és sok edzéssel felállíthatjuk a helybenfutás európai rekordját. Tekintetünk a mestergerendára függesztjük: jé, ükapa, te egész éjjel ott gubbasztottál a mennyezeten, mint egy denevér? Nem fáradtál el? A név tótágast áll a mestergerendán. Amikor Julcsi is, ez a fél órás torna egyik legjobb mutatványa, elolvassa nyolcszáznegyvenharmadikszor: KEDVES JOZSEF 1843. Már csak az ezresem hiányzik, az ezredesem, de az nagyon. Ismét meghajtjuk térdünk, derekunk, ha a csigolyák ropognak, az se baj; ez az erő, az egészség, a töretlen bizalom jele. Gondoljuk át fél hat és hat között a test és a hit, a rendszer és a rend élettanát, és akkor hosszú életűek leszünk e földön. Záródal: a győztes holnapot építi a nép. Ma reggeli tornánk ezzel véget ért, jó munkát kívánunk.
Julcsi megissza a pohár tejet, aztán biciklire ül, és elkarikázik a farmra. Minden paraszt fazekában egy tyúk főjön vasárnaponként. A városba bemenekült parasztok kuktájában. Leszünk mi még jobban is, a fazék marad, de a tyúk elrepül a vágóhídi villanyáram kék ütésével a lábán a messzi Arábiába, Kongóba vagy a nyasszákhoz Nyasszaföldre, ott fődögél majd a törzsi üstben.
Mint egy eltévedt hittérítő százötven évvel ezelőtt.
Történész ez a Julcsi, a gyarmatosítás, netán a misszionárius mozgalom délkelet-európai kutatója? Dehogy-dehogy. Julcsi hat óra huszonkilenckor befut a csirkefarm bádogkapuján, harminckor blokkol, és harminckettőkor már egy nagy falapáttal szedi ki az élők alól a holtakat. Ha csak minden kétszázadik pusztul el estétől reggelig, az már jó. De akkor húsz tetemet kell föllapátoljon a kicsiszekérre. Mintha gumiból lenne mindenik. Mintha a vidámparkban lennénk mind, a körülöttünk léggömbként lebegő madarakkal. Fény, sok fény. Ím, fölértünk a teremtés- (illetve a fejlődés-)történet csúcsára. Nehéz volt, a világban világháborúk, a zsoldosban zsoldosháborúk, olykor vallásháborúk, a szakadatlan függés és a folytonos függetlenség örökösödési háborúi, de megérte. Mondotta is valaki a legutóbbi munkalátogatáson: e korszerű betonfarm a legszebb példája annak – elvtársaim! – hogyan lett az Archeopterixből jóféle csirke, és az emberből óriás. Totyogás, csipegetés, csipogás. A koncentrált takarmány: ó, igen. A hiperkoncentrált világnézet – még inkább. Zúzánk-májunk oly funkcionális, hogy mást nem is vesz be. Minden egyebet kilök magából mint osztályidegent. E logikát tovább hegyezve magától értetődik, hogy egyedül az egység, a szolidaritás és az elvhűség osztálya képes föl- s megemészteni magát.
Vegyetek, egyetek, hadd nőjön a begyetek.
Julcsi, mint mindig, most is pontosan tudja, húsz lapát holt anyagot kell bemozgasson a kicsiszekérbe. Mindenütt van egy elhullási százalék, még itt is, pedig ötszázas villanykörték napszaktalanságában – igen, örök fényében – serken és bokrosodik az élet; növekszik, aminek nőnie kell, és elhull a gyenge. Még nálunk is!!! Kajátok-piátok biztosítva, mi kell még? Mindezt úgy gondolja végig, hogy közben már a negyvenötödik csirketetemet löki be a szekérkébe. Az ördögbe, mi történt az éjjel, ugyan mi? Az ördögbe, miért pirosak ezek a leghornok, amikor a tegnap még olyanok voltak, mint a hó? Az ördögbe, hol van ezekről a hófehér leghornokról a tollú? Elolvadt a múlt éjszaka. De nem is volt éjszaka az ötszázasok örök fénykörében – akkor honnan tudták mégis, hogy éjszaka van?
Erőtlen totyogás, süket csipogás, csipegetés életre-halálra. Ne fald föl felebarátod, még akkor sem, ha kínoz a kálciumhiány. Ha kifeledték a tudományos szakszerűséggel összeállított étrendből, s mit számít, hogy minden egyebet belekevertek. Ne csipkedd le a tollat szárnyaimról, szárnyam a testemről, mit érek szárnyak nélkül? Julcsi rohan az irodába, baj van a tápszerrel, honnan érkezett az utolsó vagon, és mindenik zsák ilyen? Ki kell hívni azonnal a megyét, a várost, az állatorvost, az ügyészséget, a milíciát, a biztosítót; még néhány óra, és véresre vetkőztetik egymást ezek a megvadult csirkék, már most csupa bíbor a csarnok. Az igazgató pedig, miután meggyőződik, hogy a leányzó nem túloz, s miután kiterül vagy kétszer a vértől síkos padlón, még mielőtt nyakát szegnék (bár nem biztos, hogy megússza), sürgős kapcsolást kér: 1. a szupertitkos telefonvonalon (amelynek kódját csak ő tudja, és nyilván, a hívott fél). 2. A titkos vonalon, amelyet rajta kívül még egy tucat nagyobb vállalat igazgatója is tud, használják a határesetekben. 3. A bizalmas vonalon, amelyen már az iskolaigazgatókat is kapcsolják, az utasítással: gyorsan mondják el amit akarnak, mert a szál általában túlterhelt. Következnek a nem rendhagyó (de nem is rendes) beszélgetések a megyével, a várossal, az állatorvossal, a koordinációs főosztállyal, az ügyészséggel, a milíciával, a biztosítóval. A képes magazin szerkesztőségével és fotósával semmiképpen. Akkor meg hogy a fenébe kerül ide az a langaléta – olyan szeplősvörös mint egy ír, de valójában nem is olvas, csak fotót fotóra gyárt, hogy kerül ez a kapuhoz?
Egy kis vívmányért jöttem, nagysám, s ha maga lenne az, egészen biztos, húsz évvel többet élnék. Nem engedem be, egy kis üzemzavar, jöjjön holnap, a következő ötéves tervben, jöjjön púposnapján, kiskedden. Csak most ne. Mert ha mégis, akkor Julcsi a csarnokban áll, a falakról vékony, nem apadó patakokban ömlik a padlóra a vér, s puha, élettelen halmok mindenütt: mögötte, előtte, alatta, még fölötte is, mert a pusztulás törvényét nem zabolázza földi gravitáció. Ott áll Julcsi vakító fehérben (mert ez csak fénykép és nem ténykép ugyebár), mosolyog a látvány cukorkásbácsijának. Aztán megint eljő a teremtés ötödik napja, és a drótokkal-betonlemezekkel körülhatárolt terep, amit mi olykor úgy hívunk: a mindenség, újból benépesül repdeső madarakkal.

Egy fiatal férfi a kézdivásárhelyi Becsali bárban szíven szúrta kedvesét, a kármentő mögött álldogáló, nagyjából vele egykorú hajadont. Mondtam már? A férfit, akit a következő pillanatban őrizetbe vettek, O.I.-nak hívják. Körülbelül ugyanakkor O.I. megérkezett az Újvilágba (számolnunk kell az ilyenkor kötelező időzóna-különbséggel, ha Kézdin éjszaka van éppen, akkor Amerikában fényes nappal), barátságosan, de nem feltétlen rajongással üdvözölte kedvesét, aki fél évvel (már majdnem azt mondtam, évszázaddal) hamarabb érkezett az atlanti partra dolgozni. Csakhamar munkába állt egy hamburgergyártó óriásközpont anyagbeszerzőjeként. A napi szükséglet tonnákban mérhető! A kólát, ami a kajával egyszerre elfogy, ciszternáskocsik hosszú sora szállítja a tetthelyre. Végül pedig O.I. a fene tudja, hogy került a Párizs-Dakar rali leggyilkosabb szakaszára, most épp a hátán fekszik, elhaló hangon hörgi: vizet, vizet! Az egyidejűségek nem idegesítenek és nem nyugtatnak meg, egyszerűen csak vannak.

(Folytatjuk)

Korábbiak:

Zsebregény / 19

Zsebregény / 18

Zsebregény / 17

Zsebregény / 16

Zsebregény / 15

Zsebregény / 14

Zsebregény / 13

Zsebregény / 12

Zsebregény / 11

Zsebregény / 10