Oláh István: Zsebregény (11)

Most olyan vagyok, mint Franz Kafka parasztja. Ott ül a törvény vagy csak a jog folyosóján, várja, hogy szólítsák. De nem szólítja senki, a paraszt pedig ott öregszik meg a várakozásban, már halálán van, és akkor azt mondják neki: nem is kellett volna várnod, minden kopogtatás nélkül bemehettél volna, mert neked, csak neked vágták azt az ajtót. S hogy meghalsz, befalazzák. Ez egy megindító történet, csak éppen merre?

A választ a spektrum végletes (úgy is mondhatjuk: komikus, groteszk) elcsúszására Tertulianus, a kora kereszténység filozófusa, az egyik páter fogalmazta meg. Ezért kell olvasni mindent, mi az ember kezébe kerül az egyetemi könyvtárban, az ócskapiac ponyváján. Nem jó, ha – mondjuk – egy Marxszal, egy Kropotkinnal szegényebb, s közben szegény Tertulianust is hagyja ujjai között kiperegni. Ez a IV. században élt férfiú – hiszik vagy sem, hölgyeim és uraim – a huszadik század lényegét definiálta, amikor azt mondta: Credo quia absurdum. Ő tehát hitte, mert hihetetlen. Ebben a hit és a tudás mélységes ellentétét fogalmazta meg. A kora középkor emberének nem volt szüksége a tudásra ahhoz, hogy higgyen. Tegyük hozzá gyorsan: a XX. század második felében élő ember is erre rendezkedett be. Sétált esténként a lila levelű fák alatt, kék homokon futkosott évi rendes pihenőszabadságának napjaiban a Fekete-tenger partján, amelynek vize vörös, sárga vagy tejfehér lehetett, akár mindhárom egyszerre. Sokat sejtetően még azt is el lehet mondani, hogy voltak még ilyen szín- és világkép-torzulások az úgy látszik, mégsem előzménytelen hatalom feltűnésekor.

Mondtam már, kicsi szívem, csukd be az ajtót, ha ülsz. A szag belengi az átriumot, vesztibulumot, vomitóriumot, dormitóriumot, az istenek sarkát. A kis szökőkutat, az épp kitörni készülő tűzhányót. Pompejiben vagyunk, Csík és Udvarhely között, és még van jó félóránk, használjuk ki.

Aztán nehogy megfogd a lány fenekét az utcán, mert előugrik a stricije, és úgy megver, hogy csak. Igen, kisasszony, nem, kisasszony. Vijjogás. Tűzoltók, zsaruk, üdvhadsereg, mentők. A Margitszigeten gumipapagáj ücsörög a levegő vízszintes rúdján. Kisgyerek eltéved a zenegépek labirintusában, nemsokára a minotaurusz-trombon előtt áll, eltűnik, a szülők hajukat tépve kiáltoznak, hol vagy, ugyan hol? A gyerek nem kerül elő többé soha. A csillogó réz egyik hajlatában a nyál gubót von köréje.

A tizedelők: autók. A heti norma legalább egyszeri – sikeres! – tizedelés. A közúton minden tízes csoportból egy ember. A művelet azért elméleti, mert maga a csoport is fikció. Mindenki kutyájával jár, mindenki magában jár, mindenki magában hordozza szörnyetegeit. A kocsi felökleli az újabb áldozatot, a villanyfa marad. A levegő megtelik vijjogással. Újabban a fejünk fölött is megjelentek a tizedelők. Aeroplánok settenkednek zajtalanul a fejek fölé, valaki a nyakához, a melléhez kap, összeesik. Nagy küzdelem a villamos pótkocsijában. A sötét utcán elsuhan a barátságos színekre mázolt üvegkalitka, ebben a pillanatban kap monoklit a szeme alá a tér egyik keményfiúja. Ártatlan (sőt, gyönge!) női kéz, nagyfejű kapukulccsal sújt. Nem tenném tűzbe a kezem, de lehet, hogy Kung Fu mesternél tanult. Aeroplán újból, most már ártalmatlan. Hasán percenként változó fényreklám.

Rejtélyes, ugye? Már a negyedik nő tesz írásos bejelentést a rendőrségen, hogy megeresztették. Mindegyiket ugyanúgy! A szépség behajolt kocsijába, a hátsó ülésen kotorászott táskájában, szatyrában, akármiben. Hirtelen vad szorítást érzett a derekán, s hogy gömbölyű (vagy lapos) hátsójáról fölfelé csúszik a szoknyája, ami után már csak egy villámgyors és energikus – a bejelentések szerint férfias – lökés következett. Erről vicc is volt korábban, csak akkor a sütőkemencét varizsálta a szomszédasszony, aki a kerítésen épp átbámuló szomszédtól azt kérdezte: nem látá véletlenül, az imént ki ereszte meg engemet? Hát ez még a hiánytalan agrártársadalomban történt, a natúrgazdálkodás kellős közepén. Azóta sokat fejlődött a világ, iparosodott, van már nemzeti gépkocsiiparunk is, úgyhogy nem kunszt behajolni. Miben módosítja a hátsó ülés esélyeit az EU, illetve a globalizáció, még nem tudni, de sejtelmeink azért csak lehetnek.

Eszem ágában sincs valószínűvé, több: hihetővé tenni a történeteket. Így aztán gyakran előfordul, hogy az egyéves gyerek hamarabb szólal meg valami idegen nyelven – svédül, németül, angolul -, mint anyanyelvén, holott kimondottan és bevallottan magyar apától, magyar anyától származik. Az sem ritka, hogy valaki addig mind kívánkozott a Holdba, míg vágya teljesült, s egy szép, teleholdas éjszakán felköltözött. Hajnalra nyoma se maradt, néhány ruhája az ágy körül, valószínű, az indulás sietős izgalmában hullatta el.

Egy lány, név szerint Kádár Kata a kútba ugrott. Előző nap még úgy egyeztek, hogy együtt halnak meg, de az utolsó pillanatban a fiú, mint mondja, megcsúszott és önkéntelenül megkapaszkodott a kút fölé hajló ágban. Más szerint esze ágában se volt fellépni a kávára, majd utánad, mondta, ne szenvedj halálom láttán.
Kádár Katát elnyelte a kút örök éjszakája. Harmadnap fehér liljomszál törte át a kutat fedő deszkákat, és vakítóan villámlott, ha valaki a közelébe hajolt vagy meg akarta érinteni.
A fiú nem egészen egy hónap múlva elvett egy Budai Ilona nevű kétgyermekes özvegyet. Úgy élnek, mint hal a vízben? Ez azért túlzás, főleg ha a régi szerető halálára gondolunk, akit, meglehet, ezeknek az ezüstös halacskáknak a vize nyelt el örökre. Élnek, mint még sokan a városban, a tartományban, az államban. Van egy kis megtakarított pénzük, s ha nem lesz háború, nem tör ki a pestis, nem változtatja sivataggá egy véget nem érő aszály a földet, akkor majd a férfi is, a nő is elmondja utolsó őszinteségi rohamában: nem hivalkodunk azzal, ami volt, mert most már értelme nincs ennek, se másnak, de nem éltünk rosszul.

Ez itt az írás fekete lyuka. Ha akarom, mindent beléterelek, és megszűnik írásbeliségem, ami a nemzeti írásbeliséghez hasonlóan volt pogány, bencés, jezsuita, reformátori, ellenreformátori, altruista, individualista. Tulajdonképpen nem az írásbeliség volt ilyen, hanem én. Csak sajnálhatom, hogy nem nőttem fel koromig. Én nem vagyok huszadik századi, én a századomnál jóval régebbi örökösödési és vallásháborúk, pestisek, felfedezések, városalapítások embere vagyok. Hogy kerültem mégis ide, ez a nagy kérdés.

Egyetlen éjszaka megöregedtem, ezt nem neked mondom, Klári. Neked csak el kell tűrnöd ezt a villámgyors öregedést, aminek se oka, se következménye ezentúl. – Ez van – mondta a Nyárád menti székely a tíz vagy tizenöt évvel ezelőtti nagy kiöntéskor, amikor a sánc túlsó oldalára mentették a menthetőt, mert a víz mindent elvitt. Ez van. Ruháim egyetlen éjszaka megdohosodtak, csákómon a sapkarózsa penész, mi a fenét akarok még?

Azok a hajnali sörök az éjjeli menedékhelyen – a megyésítés tömegszállásain és még azután is – nagyon jók voltak. Megébredtél a nagy bizonytalanra, kicsiny szíved összevissza vert, előbb egy rokokó menüettet, rögtön utána egy tömegdalt („mi vagyunk a jövő, senki más”), erre lenyúltál az ágy alá, s a még gomolygó éjszakából felrántottál a hajnali fénybe egy üveg sört! Jó volt, mert elcsitította a pánikot, amit az új világ kapujában éreztél.

Megkezdődött a meleg légtömegek (a meleg tömegek?) beáramlása a Kárpát-medencébe. Az orvosmeteorológus (kezében barométer, homlokán gégetükör) óva inti a szívbetegeket és asztmásokat. A légzési és keringési elégtelenségben szenvedők (hogy pontosan és szakszerűen diagnosztizáljunk) máris kitódulnak a ház elé, apró körökben koptatják a flasztert. Úgy látszik, nemcsak mindennapi sárkányaink ellen kell megküzdenünk, hanem sárkányainkért is. A valószínű ok ebben a városkában nem kevesebb, nem is több: a belátható múltban visszakapott (mások szerint visszaszerzett) joga a polgárnak elégedetlensége kifejezésére. Spontán, de fontos reakciója a rendszerváltás előtti, s már akkor világnagy felháborodásokat, tiltakozásokat, állásfoglalásokat kiváltó epizódnak, amikor vasárnapi sétájára indult a család, s ezt a négytagú kompániát minden magyarázkodás nélkül bekísérhették: mert háromnál több ember rendbontásra gyülekező tömegként már elítélhető! No, de mindez elmúlt. Mi pedig fiatalok voltunk, néha dörömbölt fölöttünk a levegő. Helikopter-angyal rúgta-öklözte. Igazából csak rajtunk nem múlt, mi történik aznap a Kárpát-medencében.

Rendszerint azt a helyet utálom, ahol éppen élek. Ez az a rettenetes ellenlogika, mi szemberakott a helybeliekkel, általában pedig az ottlakókkal, akik (ugyancsak rendszerint) elfogadják azt a helyet, ahol éppen élnek. Én azért nagyon szeretem Csíkot, ahol már nem, és Udvarhelyt, ahol még élek. Emberré válásom színhelye Csík, amit Udvarhely csak feldúsított. Még ha üvegfal mögül nézem is ezeket a vidékiségükben rokonszenves kisvárosokat, nem vitatom: el se képzelem így, utólag, hogy bárhol máshol élhettem volna. Ha van szívemnek kedves, mi több: pompázatos kényszer, akkor ez az; mert élhettem volna a Neander-völgyi törzsi demokrácia valamelyik hídja alatt is. Mondhattam volna valami hülye nagyképűséggel anarchistának magam, miközben részeges csavargó vagyok. Hódolat Csíknak, Udvarhelynek.

Az országút teljesen néptelen, mégsem. Könnyű meleg felhőt húz maga után egy kiskocsi, körülbelül nyolcvannal halad. A kiskocsi előtt hirtelen feltérdel egy férfi. Ha öngyilkos akar lenni, néhány másodpercet késett. Világos, bocsánatos, természetes, hogy arasszal, de csak arasszal a férfi homloka előtt áll meg a kocsi. Ha egészen pontosak akarunk lenni (és mibe kerül ez nekünk?) akkor azt mondjuk, az Audi hűtőrácsa. Itt, napkeleten. E rendkívül szokatlan helyzetet a rendkívül szokatlan magatartás magyarázza. Illetve az még nem is szokatlan, mert körülbelül mindenki így szokott csinálni, aki ráunt amúgyis rövid életére, és azt akarja, hogy körülbelül, körülfelül egy autó gázolja el. A helyzet s a magatartás azért szokatlan, mert az illető tökéletes angolsággal arra kérte a nőt, hogy őt azonnal, és ott helyben ölje meg. A nő, aki olyan szép volt, mint a szép fegyverkovácsné Villonnál, míg tényleg szép volt, vagy megértette, mire akarja őt rávenni a férfi, vagy sem. Mindenesetre mondott valamit, tán hogy egy mukkot sem tud angolul (ezt persze nem angolul mondta), esetleg éppen olyan kifogástalan angolsággal azt mondta, igenis érti, amire az úriember kéri, csak éppen főbenjáró bűn már a kőtáblák, már a görög, már a római, már a justinianusi jogelvek szerint elvenni valakinek az életét, még akkor is, ha az illető tébolyultan erre kéri. Meglehet, azt mondta, várjon még egy napot, vagy számoljon magában háromszázig, vagy várja vissza őt, amíg befut a városba az Audin legalább egy vágó- meg szúróeszközért, egy kötélvégért; vagy ő most elmegy, és a következő autó egészen biztos egy dömper lesz, amelynek a fékje sem fog olyan fatálisan, mint az Audié.
Foglaljuk össze? Egy férfi a város szélén megállít egy kiskocsit, amit egy nagyon szép nő vezet, és arra kéri, ölje meg őt ott helyben. Az illetőt John Laszlonak hívják, pontosan úgy, mint az egykor Felvidékről Casablancába hajózott újságírót, akit a nagy Humphrey Bogart egyszerűen csak Lazlonak hív, és akivel a végén elmegy a nő, megszökik a nácik elől egy különrepülőgépen. De ne kavarjunk, mert itt egészen másról van szó! Laszlo (illetve filmkultúránk igazolásaként Lazlo) nem akar megszökni a nővel, különrepülőgép sincs a láthatáron. Laszlo érthetően (vagy érthetetlenül) azt akarja, a nő végezzen vele. Foglaljuk össze: az illetőt John Laszlonak hívják, és tulajdonképpen harmadik generációs kivándorló. Nézőpont kérdése: onnan, az országútról nézve, ahol mindez megtörténik, szükségképpen kivándorló. Nagytata meg nagymama ebből a napkeleti városból indult neki a nagyvilágnak, amikor a napkeleti város még jókora, délkelet-európai falu volt. Nem több, nem is kevesebb.
Mindenki és minden visszatér önnön halálához? Mondhatjuk így is. Összefoglalásképpen. Az illető John Laszlo, és mint kiderült, több köze van Erdélyhez, mint gondolnánk. John Laszlo természetesen nem beszél magyarul, természetesen angolul beszél. Természetes angolsággal beszél, mint bárki, aki harmadik generációs amerikai vagy ausztráliai be- vagy kivándorló. S aki éppen ezért immár nem bevándorló. A nagytata viszont az volt, úgy ment ki 1929-ben a válságkor, amikor egész faluközösségek váltak földönfutóvá. Ő is futva, ezen a földön, de csak az első kikötőig, ahol aztán behajózták az átalvetős tömeget, és irány a messzeség!
Pedig az öreg, aki akkor még legényszámba menendő volt, nagyon is ragaszkodott a földhöz. És mert földje nem volt, a szülőföldhöz, amely úgy ringott, mint egy bölcső a nem túl gyakori földrengésekkor. Úgy is mondhatnánk, szoros pszichés kapcsolatok kötötték a faluhoz és határához, amely mostanig nagyvárossá nőtte ki magát. Ezt is összefoglalásképpen. Nemcsak pszichés, hanem amorikus kapcsolatok. A pszichéamorikus kapcsolatok lényege (mint a latinoktól tudjuk), hogy a falu legszélén lakó szegény, de mutatós Ámor meglepi a boglya tövében szendergő Pszichét, aki viszont középparaszti család inkább szép, mint csúnya lánya. Vagy a közerdei tisztáson lepte meg, az erdőrészen, amelyet éppen akkoriban betábláztak, és a 29-es krach rengése idáig, az egykori bölcsőhelyig kiloccsant. Nem ez a fontos, és semmi sem fontos, csak az, hogy László János meglepte (sőt, meg is sebezte!) Elekes Annát. Sőt, többször is. A nadrágszíjhoz hasonló vékony földecskén – az egyiken a tizennégyből – egy nagy gabonakereszt árnyékában; az erdőalji kaszálón, ahol egy gondosan összerakott boglyát dúltak szét a nagy meglepődésekben és sebzésekben; a tizenhétfalusi erdőben, amelynek hektárjaiból csak annyi kellett nekik, amennyin elfértek.
Persze, fekve.
Ezt az erdőt pontosan egy hónap múlva dobra verik az iszonytató tartozás csekély ellensúlyozására. Zörren a dob Elekeseknél. Középparasztiságuk valami kis, semmi gazdasággá olvadt, ám még így is módosabbak voltak, mint kinek semmije sincs.
A történet ezen a ponton akár meg is törhet, ha latinból görögre vált. Ha Ámort hirtelen Pánná változtatják, mert az öreg Elekes elevenen megnyúzza, amiért egyszem leányával azt csinálta, amit. Az így lehúzott bőrt aztán kiakasztják az ismerős színhelyek egyikére. Egy cserjére. Szépséges madárijesztőnek, vagy száradni.
Ha az erdőt egy hónappal hamarabb húzzák ki Elekesék lábai alól, akkor bizony így történik. De a hónapnyi idő éppen arra volt elég, hogy Psziché elmondja Ámornak, valami történt a történések, s főleg teste élettanában. Valami nem jött meg vérvörös kopogtatással, ne részletezzük, hogy mi. Úgyhogy a pszichéamorikus kapcsolat így változott egyik napról a másikra pszichoamerikás kapcsolattá a két, s az eredendő bűntől immár enni-inni sem tudó két fiatal életében.
Hogy hova mentek, amikor egész faluközösségek „mint tócsán a gyönge jég”, s hogy hova ment a közbirtok, amihez fogható immár nem volt Európában, olyasfajta rezervátum volt a Székelyföldön, mint amilyet általában az indiánoknak meg a bölényeknek rendeznek be a huszadik század vége felé – nem tudni. A közbirtokossági erdőt egykettőre letarolták a vállalkozók, minden emlékével egyetemben. A gabonakereszt, ahol tán az első nagy meglepetés érte őket, nem vált kővé, amint a kenyér se. Behordták szépen a csűrbe, kicsépelték és az ocsútól elválasztották a búzát. De nem nekik, de nélkülük, mert ők már a hajón vannak, és néhány hét múlva az Újvilágban; egyelőre karanténban, később ideiglenesen, és végül soha nem véglegesen. Ne részletezzük az első generáció viselt vagy elszenvedett dolgait, mert a szak- és a regényirodalom legvaskosabb polcának köteteit kellene leemelnünk, pszichiáterek és Nobel-díjas írók munkáit. A második generáció is érdektelen számunkra, mert hisz nem a középső László térdel most az úton, hanem a harmadik, a legkisebb, aki már teljesen hazájának mondja Amerikát. Nem, mondjuk patetikusan, és ki tudja, hányadik összefoglalásképpen – John Laszlo meg akar halni mindenképp, ehhez nem fér kétség. Azért, mert tán elszívott legalább ötezer doboz cigarettát és még életben van? Azért, mert három nővel csinálta egyszerre, hátha valamelyiktől megkapja az ő névre szóló AlDS-porcióját? Nos, ez még nem halálvágy, ez cselekedeteink szabadossága. Nem a risus sardonicus, de még csak a bergsoni hahota sem, amit a látvány gerjeszt a filozófusban, hanem: hogy bent legyek benned, bennebb legyek benned. Mindamellett az azonosítás lehetősége – hogy újból tudjuk, összefoglalásképpen, ha netán darabokra szaggatja egy Audi vagy akármi más kocsi hűtőrácsa John Laszlót ma, holnap vagy akár egy évtized múlva – nem kizárt, sőt kétszeres. Körülbelül olyan, mint a ráismerés egy férfiúra, aki megáll a buszmegállóban, és zakójának hajtókáján a bizományi áruház cédulája látható, mondjuk a 8206/37081-es igazolószámmal. A kérdés viszont változatlanul fönnáll: csak a zakó vagy pedig a férfiú is ott hevert a bizományi raktárában egy hétig, egy hónapig, netán több évig. Ezek után egyetlen kérdés maradt függőben: miért pont a nagyváros legszebb asszonyának a kocsija előtt térdel John Laszlo, és könyörög, hogy satöbbi. Tán mert így hozta a véletlen, amely éppoly sorsszerű, mint az előre kiszámítható dolgok; tán mert abban a pillanatban szólalt meg benne – és nem kívüle! – egy minden autódudánál erősebb és fémesebb hang, amely arra sarkallta, hogy átlépje a hihető dolgok határát? Meglehet, a törzs legszebb asszonya ült a volánnál, egy anyajogú társadalom Magna Materje, akinek életében a férfi: mint póknál a hím, mint a méhnél a here. Egyetlen dolog ösztökéli tudattalan: a fajta túlélése, a jövendő bonyolult hálórendszerének vagy kaptárainak benépesítése. Vigyáznia kell, hogy mindig a felszálló ágban csináljon helyet magának, ahonnan, sajnos, vagy tanulságképpen a leszálló ág is látszik még – amint elsüllyednek a semmiben a torz arcú bábok, az összetépett testű álcák, a faj és a fajta, egy nép génjeit hordozó, ezért aztán átörökítésre is képtelen példányai. Amikor pedig megvan az örökös, a hím pók, a méh-férfi fölöslegessé, halálos ellenséggé vagy csak fölfalni való prédává válik. Úgyhogy a kérdés változatlanul fönnáll: miért él még mindig John Laszlo?

(Folytatjuk)

Korábbiak:

Zsebregény / 10