Oláh István: Zsebregény (22)

Hát nem úgy elaludt, hogy ágyúlövéssel se lehet felébreszteni? Ágyút csak később húzatnak ide a törökök, a velenceiek, a franciák, a hatodik kultúrrétegben legfönnebb egy fából ácsolt ló van, és a felgyújtott Trója. A ravasz akháj pedig itt alszik karnyújtásnyira a plázson. S mert ravasz, lehet, hogy csak teszi magát, valójában pengeéles pillantásával belátja az egész tengerpartot. Nauszikaa a parton labdázik egy csomó lánnyal. A labda most megáll hősünk fejénél, ez a találkozás pillanata. Hogy hívnak? – kérdezte Nauszikaa az alvó hőst, miközben belekortyolt koktéljába, amit Szpirosz, a pincér ebben a pillanatban tett elébe. Csak mondom, a hős ravasz, ezért nem válaszol. Akkor se válaszolna, ha a phaiák királylány ajtóstól rontana a házba és valami egészen más érdekelné. Azzal hangos hortyogásba kezd, minden szusszanása egy évszázad, nyújtózkodik, ez ötszáz év, kinek van türelme kivárni? Ám kivárjuk, mert ez egy hős. Annak mondták még a huszadik században is, a tizenkilencedikről nem is beszélve! A világ megszabadult a romantikus heroizmus béklyóitól. Lord Byron nem jön meghalni Missolonghiba. A hőskultusz halt meg, ő is, csak jóval prózaibban. Hát nem egyszerű és nagyszerű? Előbb megénekled saját halálod a görög szabadság védelmében. Aztán megválasztod halálod helyszínét, ha lehet, idejét, ez is kötelező következetesség. A mondott időben ott vagy a helyszínen, szerencsésen meg is halsz. Mint Petőfi Fehéregyházán, ami egy, a helyi méretek szerint sem nagy falu Erdélyben, Székelykeresztúr és Segesvár között. Petőfi oly százszázalékos biztonsággal halt meg a helyszínen és az azóta is pontos időpontban, hogy haláláról jóformán semmit se tudni, hiába, hogy időközben eltelt szinte százhatvan év.

Maradt még egy helyzetformáló lehetőség: ha Odüsszeuszt nem Korfun veti partra a víz elég giccsesen Nauszikaa lábainál, hanem két és fél kilométerre a szemközti parton, ami dehogy Görögország, inkább csak Albánia.

A kisváros annak idején főleg szász volt, s ezek a szászok minden idők legjobb harangöntői voltak. A Székelyföld szinte mindegyik régi harangja a műhelyükből került ki. Gyakorlatilag minden harang innen indult a falvak és mezővárosok templomainak tornyába, csak aztán némelyik idővel megrepedt, más elégett a török dúlások során. Mint mindenütt Kelet-Európában, ahol mindennapi veszedelem gyanánt mindez megadatott. Ne érzékenyedjünk el! Szóval a szászok minden idők legjobb harangöntői voltak. Ebből csak az következik, hogy a magyaroknak maradt a hajdúskodás, ha emlékszünk még a régi aranyköpésre, hogy a hajdú ne foglalkozzon a harangöntéssel, ez persze fordítva is igaz. S a románoknak mi maradt, ha a hajdú meg a harangöntő is mesterségének szabályaira hallgat. A románoknak semmi se maradt, ha eleve úgy tárgyaljuk, hogy a társadalom csak hajdúkból meg harangöntőkből áll. Ők se itt, se ott, és lényegében mindenütt! A kisváros óratornyában minden egészkor megjelenik, és alattvalói felé suhint a halál. Van, akit elkap, más megússza a következő suhintásig. A tömegben is működik legalább egy tucat, olyan is lehetne körülöttük a tér, mint London volt a nagy pestis napjaiban. A kispiac meg a nagypiac tele van pestisessel, ám a véres hányadékukban fetrengő patkányokat nem látni sehol, pedig ez minden ragály kötelező előjátéka. Ha úgy vesszük, Aloé Vera is egy haláli nő. Manöken, manökenbe oltott márkaügynök, az egyik nagy parfüm- meg szappancégnek teljesít, máskor pedig egy sajátosan hazai (tehát sajátosan sajátos) italgyárnak. Olykor elég jól kell rakosgatnia a lábát, hogy hazaérjen. Ha meg nem megy, akkor ott a mindenre jó taxi, és a félig borostás, sildes sofőr mindent megold. Aloé Verát is, csak erre még nem volt precedens. De mindezek után is a leghalálibb Anna Szkarjatyina, aki most szállt le a székely gőzösről. Mit keres nevezett gőzösön, és mit keresett a Székelyföldön, hát azt ki tudja? Pontosabban csak az a cég tudja, amelyiknek az a dolga, hogy mindent tudjon, de tényleg. Szkarjatyina olyan, mint általában az irodalmi és nem feltétlenül birodalmi oroszok – álmatag és szlávos, ezt már az első pillanatban tudjuk. Nemsokára azt is, hogy ő annak a Grigorij Jakovlevics Szkarjatyinnak az ükunokája, aki itt, a kisváros határában vezényelte rohamra a cári ezredet, és Bem apó, aki igazi (szuper meg tökös meg minden a fene) tábornok volt, ráhúzatott egy hatfontossal. Hát persze, ha egyszer minden hatfontoson túl ő volt a legfontosabb! Ott állt Szkarjatyin a magaslaton, lábainál ott hullámzott a tábor meg az ellentábor, egyik kezében a messzelátó, teleszkópos, a másikban szablya. A következő pillanatban aztán totál felrobbant ez a panorámakép. Bem úgy eltalálta, hogy csak! Szkarjatyin pedig, mint kit már az elemiben megtanítottak a haza-isten-cár hármasegység eredendő értelmeire, Szkarjatyin még elhörögte, hogy cárom, hazám, istenem, némileg változtatva az egyébként se kötelező sorrenden, s egy végső, ezek után azt is mondhatjuk, semmitmondó hörgéssel kiadta lelkét. – Kilehelte – helyesbít líraian Anna Szkarjatyina, akiről most még fogalmunk sincs, hogy ő a nagy Szkarjatyin szép ükunokája, s az ükapát maga Bem apó intézte el egy mesterien célzott ágyúlövéssel a határban, ez valamikor 1849 nyarán történt. Az eset nem vert fel akkora port, mint a becsapódó nehézlövedék, de mégis. Amikor meglett a határban az ütközet színhelyén a kőoroszlán is, valódi emlékkőből, akkor kezdték el rebesgetni, hogy tényleg nagy ember volt a megboldogult, mert ha kisebb lett volna, esetleg nem kapják el a vengerszki-kosutszki tüzérek. Szkarjatyinát az egykori ellenfél iránti lovagiasság, lépéssel hamarabb pedig az ükapja emléke iránti vágy indította útnak az egyik moszkvai pályaudvarról. Nem tudom, változott-e az ősrégi szokás – hogy mindegyik vasúti kocsi végében ott üldögél egy szolgálatkész KGB-s asszonyság, aki állandóan teát főz az utasoknak a gyorsforralón és kétnaponként megtakarítja pisztolyát. Ám ha az utasok főleg teáznak, a foguk közé csippentett, nehezen olvadó kockacukron át akár egy vödör teát is beöntenek, akkor csak mellékesen utaznak, de lám, egyszer csak megérkeznek, amint ez az elbűvölő nőszemély is.
– Kto gávárit pá ruszki? – ez volt az első kérdése, amikor a kocsi hágcsójára tette gyönyörű lábát, mire az állomáson lebzselő tömegből kivált egy csodabogár, aki hobbiból az egykori szovjet tagköztársaságok fene tudja hány nyelvét beszéli tűrhetően. Már tud litvánul, lettül, s ha van ilyen, vótul, csecsenül. Az illető enyhén lökött, ezzel az erővel az atlantiszi nyelvet is tanulmányozhatná, ez is, azok is jó mélyen a víz alatt, és ezen most már nincs mit tűnődni Kelet-Európában. Mindenki tanult valamit ebből az alámerülésből, de ha bennünket, kelet-európaiakat nem érint közvetlenül a Birodalom összeomlása, akkor ez az egész tanlecke marad csupán. Így viszont jóval több – már amennyire a megszenvedett valóság több minden tanleckénél a kellő és illő tanulságokkal.
Azt mondja Aloé Vera, hogy menjünk be a Római Császárba és igyunk meg egy angolkeserűt. A pincér rozsdás tálcáról akasztja le a tört angol-keserűt. Hiába, ez még kevés, hogy felnőjünk a nyugati magasságokig. Csak fel ne törjön belőlünk az ilyenkor és mindenkor szokásos összeomlás utáni frusztráció – mondom Verának -, elvégre eltelt már tizenöt év, bár tény, volt már százéves háború is. A székely gőzös kitolatott a képből, kazánja alatt eloltották a tüzet. A masiniszta álomra hajtotta fejét, miután lekecmeregte az ötven kilométeres távot. Nagy dolog ez a mi kicsi és nehezen mozduló világunkban! Az is jó, hogy útközben nem rabolták ki, mint egy postavonatot. Ezek szerint még van közbiztonság, köz- és vasútjainkon immár gond nélkül közlekedhet az ember, nem nyúzzák le bőrét, nem veszik el a bugyellárist, mint egyszer-kétszer megtörtént Angyal Banditól az oroszokig. Már megint ők, holott ez történelmi nonszensz, az oroszok felszívódtak a ködben, éppen ezért csak részben érthető, mit keres Anna Szkarjatyina hazájától, lakásától, barátaitól távol, mindentől, ami olyan, mint a személyazonossági igazolvány: csak az ő nevére szól, más ha akarná se tudná értelmezni, mert kódjai kulcsok, amik nem nyitnak. Sehova, semmit.
Hát nem betörték pont ebben a pillanatban a Római Császár ablakát? Az egyik halál volt a számtalanból. Addig mind idétlenkedett kaszájával, a táblaüveg túlsó oldaláról fenyegette a lumpoló közönséget (jaj, de megijedtünk!), hogy nem is láttuk, mikor érinti meg az üveget, s a hét milliméter vastag tábla nagy robajjal összeomlott. A pincérek kirohantak, hogy elcsípjék az idétlent, de az hirtelen fölszívódott. Mi persze kikacagtuk a halált, ez az ősrégi gesztus ebben a pillanatban tört fel a lélek s a létezés legmélyéről. Ez nem a halál megszentségtelenítése, mert a halál nem szent. Legfönnebb egy Mihály nevezetű szent igazítja utam s utad az árnyékvilágból az árnyak birodalmába. A halál kikacagása a sírás behelyettesítése olyasmivel, ami lényege szerint nem különb s nem alantasabb a sírásnál. De akkor meg mi ennek az egésznek az értelme? Ami a vidám temetőnek Máramarosban, Szaploncán – elégtételt venni a halálon. A halál pedig rendszerint hagyja magát kikacagni, mint az idő, vagy az emberi gyarlóságok, vagy a világmindenség. Jobb híján a pincérek összedobják a kirakat árát, velünk dobatják össze anélkül, hogy szólnának, s a Római Császár megint régi fényében ragyog. Mint egy csillag. Mondtam már, hogy hívták úgy is, Vörös Csillag? És itt megint bejönnek a képbe az oroszok. A királytalanítás után történt, s a római császárt még csak nem is kellett némi alsóneművel és három napra való élelemmel, meg a dinasztia arany eszcájgjával kiengedni Nyugatra. A császártalanítás egy karóval történt, az egységfelelős felállt a bejárati ajtó elé kitett székre és leverte a vendéglő cégérét. Valaki kárt csinál. Mit tesz? Átértékeli és továbbfejleszti önmaga tökéletességének mítoszát, és akkor átminősül a kár, nemcsak bocsánatos, egyenesen üdvös vagy kívánatos lesz. Úgyhogy abcug Római Császár, üdv Vörös Csillag! Levert vagy, barátom. Ki vert le? No, de épp elég a régi rend ostorozásából. Elég. Szeretném hazám érdekeit képviselni két évig Párizsban, újabb két évig Stockholmban, a harmadik két év Londonban találjon, és aztán lehet szó Ausztráliáról, Délkelet-Ázsiáról, ahova mindig vonzódtam. Azután pedig már nyugdíjas leszek, úgyhogy vége. Hazajövök és beülök a középkorba. Az asztal alatt fogdosom Aloé Verát, amit egy nyugdíjasból ki sem néznének a nemnyugdíjasok. Veráról azt leszámítva, hogy él, igazából nem tudok semmit. A visszazuhanás a középkorba persze tovább tart. Az örökösödési háború – de melyik, az osztrák, porosz, spanyol? – kultúrrétegei mellett elsuhanva a Pragmatica Sanctio borzolja idegeink, s ha szabad így mondanom, hátunkon a szőrt. Hát persze, hogy a Habsburg-Lothringenek a leányágat is császárrá koronázták, így lett a legnagyobb közjogi méltóság Mária Terézia. S hol vannak még a szászok, e békésnek tűnő kisváros alapítói? Hol vannak már a szászok, ezt pedig a nyolcvanas években volt szokás ily nemes egyszerűséggel kérdezni Erdélyben. És nem felelt senki! Vagy hangtalan szörnyülködtünk: ez is megtörténhet, hogy úgy adják el e haza polgárait, mint holmi rabszolgákat Capua kapuinál? Itt nem lett népfelkelés, gladiátorok se voltak. Mária Terézia a svábokat hozta be Erdélybe, Arad, Temesvár, Szatmár környékére, s ez itt, ahol a jelek szerint ilyen kiadósan lebzselünk, s ahova befutott Szkarjatyina is ükapját megkeresni, szász hely. Így mondták saját hazájuknak s a miénknek nyolcszáz évig: Siebenbürgen. Land des Segens. Zíbenbürgen, hét vár földje, Kolozsvár, Temesvár, Segesvár, s ami még vár, ha egyáltalán vár valamire.
Szkarjatyina, a tündéri szépségű nőszemély egyszer csak azt kérdezi: sto éto: szabadság, szerelem? Természetesen ezt is olyan bűbájosan szlávos lágyításokkal adja elő, hogy az embernek tisztára keményszik, de ez se baj. Sto éto? Kéznél van a delnei vagy kecseti műfordító, akinek, lám, még munkát is ad a melankóliás, de annál hálásabb utókor. Ámbár a szabadság meg a szerelem megértése szerintem nem fordítás, és csupán csak félig értelmezés dolga. Aki e két kulcsfogalmat elemzi, mindenekelőtt azzal kell számot vessen, hogy a szabadság a legteljesebb szerelem, a szerelem pedig a totálisan megélhető szabadság. Továbbá azt is tudnia kell, hogy újabb korunkban ezért szerelemtelen a szabadságában korlátozott ember olyannyira, hogy magának a kornak is lényegévé válik e fosztóképzős állapot. Az emberi természet gyönyörű és teljes. Minden porcikánkkal ezt érzékelnénk minduntalan, ehhez közelítünk az ontológia tolvajjáratain, mert az ontológia a szubjektumtól s a szubjektum tevékenységétől független létről szóló tanítás. Valójában pedig a legtestibb fogalmak, mindenki számára át- s megélhetők, olyasmik, hogy leginkább nagyszerű közhelyekben fogalmaz az ember, akár egyik, akár a másik meglétéről vagy hiányáról beszél. Sto éto?
Aloé Vera meghökkentő javaslattal hozakodik elő. Azt mondja, tudod mit, ma van Petőfi halálának napja. Ha te is úgy gondolod, és néz rám borostyánkő-pillantásával, amibe a földtörténet minden bogara belefagyott, akkor stoppoljunk egyet az emlékműig, ott szeretkezhetünk. Miért, itt a Római Császárban nem lehet, az első vagy második emeleten, miközben a középkori sokadalom lantosai végváraink siralmas elvesztéséről énekelnek. Várad gyászos elestéről, Temesvár megvételéről, Kolozsvár megtiprásáról. Itt nem lehet? Itt nem lehet, ebben a rettenetes hangulatban, mondja, mert nekünk most el kell mennünk az emlékműhöz. Hol akarod, a tövében, vagy lépéssel arrébb, az önmagával párbajozó kukoricásban, tényleg, hol akarod? És mit akarsz, szabadságot vagy szerelmet, miközben velem ölelkezel, ha már leintettünk egy traktort, egy Mercedest, s a gyász meg a mi örömünk színhelyére értünk. Ahol mostanig már elcsendesedett minden. Ezt az emlékezés előtti vagy utáni csendet nincs hogyan és nincs miért feltörni.
Nem hagynátok abba a baromkodást? De igen. Most, rögtön, azonnal, vagy a kétségek bunkósbotja verjen agyon. Aloé Verával nem tudom, találkozom-e még. Azt is leszámítva, hogy folyton együtt vagyunk, ez sem mellékes kérdés. Ez egy teszthelyzet, lám, mire lennék képes nélküle. Semmire, úgyhogy illemtudóan visszahátrálok a csapdából, és úgy teszek, mintha az égvilágon semmi se történt volna. Ülünk, csak ülünk a Római Császárban, eléggé el nem ítélhető állapota ez az intellektusnak, és isszuk a rozsdásan tört angolkeserűt. Úgy kell nekünk, kis hülyék. A tömeg kint egyre féktelenebb. Hát nem ez a középkor lényege, a vadság – hogy a lángfúvó a lángot szomszédja arcába fújja, s a kardnyelő lenyelesse bökőjét a mellette haladóval. A középkor lényege nemcsak ez, hanem az is, ami ennek pont fordítottja. És hogy mi történt, és mi az, ami visszájára fordult, erről szól a történelem.
Éjfél felé a jólányok is beálltak. Addig csak Aloé Vera működött kezével, pókhálóharisnyás lábával, a combjára valaki egy vitorlást, darazsat, kisgyereket, skorpiót, fene tudja még mit tetovált. Tessék elővenni az álmoskönyvet, attól okosabb lesz a néző. Kérdés, ki nézi Aloé Vera combját, kinek adatott meg ez az isteni ajándék. Vagy ki kukkol, mert ez is elképzelhető. S még mi nem!
Lehet, hogy Aloé Vera úgy járt egy távol-keleti tetoválószalonban, hogy senki nem tudott róla? De miért kellene tudni vagy nem tudni erről az útról? Ebben a pillanatban megtelt az amúgy sem üres Római Császár. Mi is ott voltunk zsigereiben. Egy összevissza tépett csoport erősen vérző fiatal férfit hozott be, a testet fölfektették a bár sárga-fekete pultjára. A sokadalom ott hömpölygött a főutcán, a torony tövében, a várfal mégsem túl nagy biztonságában, amikor valaki leugrott vagy lehullt a magasból, és egyenesen a Hirsch ház vaskerítésébe csapódott. A nyíl- és dárdahegyeket utánzó kovácsoltvas kerítés több helyen átdöfte a férfit. A mellén, jobb karján, medencéje tájékán, egyik forgója kifordult, valósággal kirobbantotta a pika, és mindkét térde összezúzódott. Most már itt marad velünk, ha tetszik, ha nem.
Újabb kérdés, fog majd kelleni nekünk mindez? E rettenetes grammatikával összehordott valami mindamellett egy dologban igaz: a természetes vágy kifejeződése, hogy tényleg kell nekünk ez az 1849-es epizód, ami a jelek szerint minden különösebb nehézség nélkül átültethető a mába.
Kérdés, hogy kérdés avagy állítás, netán tagadás e legutóbbi kérdés.
Gyorsan telefonáljunk Arafatnak, aki most tiszta véletlenül nem a palesztinok életfogytiglani elnöke, hanem mentős. Míg a megyeközpontból ideér, tán nem vérzik ki a szerencsétlenül járt ember. Mi történt, ugyanbiza mi szokott ilyenkor történni? A pácienst a jobb ágyi (jobbágyi?) alantas demokrácia viaszkosvászonnal letakart asztaláról a polgári demokrácia precíz és megbízható orvosi műszerekkel felszerszámozott asztalára fektetik, így tán megmenthető. Az is lehet, ennek a futó epizódnak nincs miért nagy elő- és hátteret kerekíteni, elvégre minden népünnepélyen, banzájon, farsangi és egyéb hacacárén előfordul, hogy valaki nem jó helyre áll. A brazil nagymenetnek évente három- négy tucat áldozata van, miközben a csodálatosabbnál csodálatosabb szépségek szambáznak! Az egyiknek egy igazi gyémánt van a köldökében. Ugyanez nem mondható el a Szkarjatyin, illetve Petőfi halálának színhelye közelében felépített impozáns szálloda árnyékában delelő nőszemélyekről, akik gyémánttalan várják a török kamionsofőröket. A szállót tehát az 1849-es kozákroham és az 1989-es fordulat egyik egyáltalán nem jellegtelen helyén építették fel, ennek főleg a tranzit dömperesei örvendeznek. Ez egy rutinszerű pont a bevétel és a profit logisztikai térképén, megtűzdelve a környező falvakból ide csődülő szépségekkel. Úgyhogy rendkívül jó napra ébredünk, ha tegnap estétől lehunytuk szemünket egyáltalán.
A fiatal férfi megmoccant az asztalon, vizet kért, erre következtettek rebbenéséből a körülötte állók. Vizet, honnan, amikor még a falból is vodka meg hamisított bor folyik. Sajnáljuk, de nem készültünk fel az ilyen és ehhez hasonló helyzetekre. Továbbá azt is kijelentjük, hogy minden egyezés a véletlen műve, amiért természetesen nem vállalunk felelősséget. Vizet, vizet! S.O.S.! Ez a helyzet paradoxona: rendszerint a hajótöröttek, a vízbefúlók S.O.S.-elnek, elsősorban a pusztuló népség megmentésére találták fel ezt a mindenki által ismert jelzést. Tititá, tititá, tititá. Mentsétek meg lelkeinket! S a tönkrezúzott férfi tényleg nem túlzott, amikor elszállni készülő lelkére hallgat, s ez az üzenet valóban a mentésről szól. Megmentheti valaki?
Próbáljuk meg elképzelni, hogy megérkezik a mentőcsoport. Fekete álarcosan, villanygumibotokkal, de főleg kézifegyverekkel dúsan ellátva. Tényleg ők a három testőr? Korunk szövevényességét ismerve akár az ellenkezőjét is állíthatnánk, hogy terroristák, azok is fekete zubbonyosak, álarcosak, robbanó öv karcsú derekukon. Annyira uniszex lett a terrorizmus, hogy férfiak, nők vegyesen művelik. Elvegyülnek a tömegben, és ahol a legsűrűbb, kioldják a bombát. Magukat oldják ki ezek a szerencsétlen állatok, és ötventől ötszázig az áldozatok száma. Mind meghal, aki (milyen véletlen!) ott van közelükben. A nagymama, aki unokájával sétál. A szerelmesek a Szűz útját járják, amikor pont mellettük felrobbantja magát valaki.
Hadd nézzünk ki a kirakat táblaüvegén és lássuk, amit pedig sem lelki, sem pedig valóságos szemeinkkel egyáltalán nem akartunk látni. Az Apokalipszis egyik lovasa kocog ráérősen a város egyetlen valamirevaló utcáján. Nem néz se jobbra, se balra. Hogyne, hát megértettem, ez világom vége, amit a kocogás határol be. Járd be, ha még nem jártad be a bejárhatót, közben működtek buzgón a fő-, al-, segéd- és segédebb vállalkozók körülötted. Akár a fesztivál szervezői, akár a fehéregyházi csata stratégái.
Az olajnyomatot, eléggé tökéletlen munka volt, a nagymama ágya fölött láttam, érdekes volt és szenvedő – a költő az erdélyi rögről fölemelkedve még egyszer az égre veti fájdalmas, és a földi világtól elszakadni kész pillantását. Jobb csuklójánál elejtett kardja, s ő csak nézi, nézi az eget, mintha onnan érkezne valami megoldás. Igen, de mire? Jobb így, mint valami szibériai ólombánya foglyaként akár húsz év múlva is? Vagy inkább életben kell tartani a költőt még legalább húsz évig, mindegy hogy hol, csak éljen!
– Meghalt – szólalt meg a sebesült fejénél álló nő. Ruhájának redőiből előhúzott egy tükröt és a fiatal férfi arcához tartotta. Nem nézett vissza senki, pára se volt. A tükör teljesen kiürült, moccanatlan tájat sugárzott vissza, amelyben azontúl nincs nappal és nincs éjszaka, sem a tökéletesnek vagy csak megszokottnak mondott dolgok. Mi sem.
– Nem akartok mulatni egy kicsit? Ezt a sarkig tárt nagyajtó küszöbéről bömbölte felénk valaki, akinek úgy látszik, fogalma se volt arról, hogy itt ebben a percben meghalt valaki. Valaki, akiből ha igaz, nemzeti hőst csinál az utókor.
– Hát csak gyertek ki, mert nagy élet van itt!
Valóban, csak ki kell tenned a lábad, s a legelső sikátorban minden, mi szem-szájnak ingere. Kisbaba alszik békésen a kőfal tövében, szülei ittfeledték vagy elsodorta őket a tömeg. Lehet, most már kétségbeesve kiáltoznak, keresik a visszautat, hiába. A menet megtorpan, valaki belehajtott a tömegbe, és ez vagy igaz vagy sem, akik elől vannak, azt mondják. De – teszik hozzá gyorsan – arról is információink vannak, hogy komolyabban nem sérült senki. Úgyhogy derűsen megfeddtük a figyelmetlen sofőrt, akinek ezek után vagy volt kedve elhajtani, vagy maradt velünk. Szóval, csak semmi pánik!
A fal védője néhány perccel ezelőtt meghalt, a kunkori bajuszkás fiatalember, akiről azontúl hogy meghalt, most még, illetve most már semmit sem tudni. Halálának kétségtelen tényét irodalomtörténeti és XIX. század-történeti eseményekhez kötjük, történésközelbe állítjuk, és akkor meg azt hisszük, hogy minden kérdésre megvan a válasz. Pedig ez éppúgy nem igaz, mint általában a nem igaz dolgok.

Minden egyformán fontos és fontatlan. Ez a mai jótanács. Ha megfogadjuk, akkor Hamupipőke sincs többé, aki bőgve mered maga elé, taknyos orrát törülgeti és azt mondja: a lencse balra megy, a kolbász meg jobbra. Mi a fontos és mi nem, többé nem kell eldöntenie, annál inkább azt, hogy ami fönnakad a morál finom rostáján, immorális-e vagy csak amorális.
Ezzel tulajdonképpen nagy kő esett le a lencse mázsáihoz szokott Hamupipő szívéről, mert az idők folyamán szinte mindig itt adódtak a legsúlyosabb döntések: megmondani egy rövidebb-hosszabb időtávra, mi erkölcsös és mi nem. És mi azt is tudjuk, hogy minden erkölcsös egyben magasan vagy mélyen emberi is, és minden, ami ennek az ellentéte, tehát erkölcstelen, az is. De Pipő másként tudja. Az ő dolga most és azontúl, hogy akár félálomban is, de teljes biztonsággal mozgassa a morál rostáját minden ellenében, ami non-morál. Aztán majd meglátjuk, mint gyűl az ocsú – az erkölcstelen vagy csak erkölcsi érzék nélkül való. A kettő legfönnebb a mi tudatunkban mosódik össze kuszán és a megkülönböztető értelem félálmában, ami ennyiben Hamupipőke álma is. Jaj igen, majd elfeledtük: nem az erkölcsös és erkölcstelen közötti, olykor borotvaéles nyaktiló a legsúlyosabb választóbíró, hanem amikor meggyőződéssel erkölcsösnek mondod azt, ami voltaképpen erkölcstelen, mert mindig az volt lényege szerint. A következményekről majd máskor.
Hamupipőke szortíroz. Leül az üres söröshordók, konzervborsók, vadbarmok, kilőtt tárú kalasnyikovok, önként vállalt és önkénytelenül tiltott politikai divatok halma elé. Ez mehet, ez a liberalizmus, ez nem, ez a royalizmus. Szocdem, eremdéesz, konzervatív, sőt ókonzervatív. És hol vannak a parasztok? Előbb mondtuk, kis szobában. Ez majd csak. Ez most még. Az már. Nekiáll kísértetkastélyt építeni a csupa fontos és csupa fontatlan dologból.
Hát abban biztos lehetsz, hogy ő aztán nem filozófus. Ő lázadó. Ő nagyon sokat fog szenvedni, míg meghal. Minden ellen lázadt saját életében, saját halála ellen is fel fog lázadni. És ezért hal meg kínok között.
Jellasić, még mielőtt az egzotikus szigeten kikötött, ott állt küszöbünkön, jóestét, mondta, én vagyok az a Jellasity, ezt tökéletes magyarsággal mondta, horvátul se beszélhetne szebben magyarul. Jöjjön be, már vártuk. Iszik egy sört? A tévében Kórogy, Szentlászló, a mosztari híd, Vukovár, Brcko. Otthon vagyunk, nevet a férfi, majd elkomolyodik. Itt mindenki mindent módszeresen lerombol, úgyhogy mindent elölről kell majd kezdeni. Van, amit nem lehet elölről kezdeni, mert máris örökre megtörtént. Na, nekem nehogy azt mondja, hogy csak a félig elvitt dolgokat lehet szétszedni. Minden berobbantható, minden újrakezdődik egyszer, még akkor is, ha befejezettnek mondták, és valóban: nem csalás, nem ámítás, helyére illesztették a zárókövet. Tudja mit, én nem szeretem a közhelyes bölcselkedést a dolgokról és kezdetekről, én a sört szeretem.
S hogy állunk az áldozatokkal?
Ebben a pillanatban valami mást kezdtek mutatni a tévében, esti mese gyanánt. A Medencét, ami jóllehet iruló-piruló szűzlány medencéje, meglehet a tisztviselőtelep úszómedencéje, Kiss úr vagy Nagy bácsi kéjesen nyögdécselve éppen most ereszkedik belé és kihúzza magát és megint belecsobban, jaj be jó, jaj be csodálatos. Aztán szárad kókadozva, csukott szemhéja mögött az élvezet szárazvillámai vakítják.
Ez lenne a Kárpát-medence? Ha lehet: lehet, ha nem, hát nem. Jellasić a fejét fogja: micsoda történelem! De nincs idő újrakezdeni, mert az ajtóban megjelenik Sajtfej asszonyság, angolul Mrs. Cheesemittudoménmi, és nekilátunk, miközben a családi fotókon lábujjhegyre állnak a szeretett hozzátartozók: lám, mire képes ez a Mrs. Cheesehead itt, Kelet-Európában, mennyire futja türelméből, s ha begurul, elgurul-e, hagyja a lőporos hordó fészkes fenekébe ezt az egész átkozott Balkánt.
Ahány elvarratlan szál, annyi elvarratlan történet. Ha nagytata azzal kezdi a napot, hogy Szarajevóban megölték Ferenc Ferdinándot (a fordulat a pánszláv Hašeknél, a Svejkből ismerős), akkor ez a legelső világháború legbeláthatóbb indítéka. Mindegy. Hogy zárja a napot nagytata? Becsoszog a szekrénybe nagytata, mert a világ megint fordult egyet, sőt, úgy forog, mint egy propeller. Ma pedig már nem sikk egy lövészárokban kuksolni Hemingway-jel, akit csak Ernestnek, sőt Ernie-nek mond nagytata. Orwell is nehezen illeszthető be bármiféle világképbe, miután hódolatát odahelyezi Katalónia átlőtt szívéhez. Nagytata a szekrényben – ami a Sagrada Família kicsinyített forgácslemez-mása – olyan, mint az öregedő Gaudí, aki hipp-hopp fává, egyenesen bútorrá változott. Jól érzi magát, és gyakran az az érzése támad, hogy akár meg is gyónhatna a félhomállyal keveredő hűvösségben, a kő, a fa, az öreg ruhák és a régholt bajtársak örökre kihűlt világában. De kinek, minek? Egy spanyol, akit egyszerűen és hatásosan őrült spanyolnak mondtam, mert szinte csak azért jött Madridból még kilencvenkettőben, hogy megpróbálja kimozdítani egy nyomással Ábel obeliszkjét a Székelyföldön, most már tudom, Farkaslakán, azt mondja, tudod, az a polgárháború olyasmi volt, mint Pamplona, csak más. Pamplona az Pamplona, igazi bikákkal, és a bikák előtt sportosan menekülő férfiakkal. A polgárháború Guernica volt, és Guernica a Balkánra költözött, csak ide, a Duna átellenes partjára.

A nagy lakoma szétszedett, szertecsavarozott díszleteit hordozgatják a színpad alakú tér bal oldaláról a jobb oldalra. Ez az indító kép. Külön az asztal lábait, lapját. A székeket egyesével, kettesével. A kicsiszékeket, ülőpárnákat, a fazekakat, lábasokat, tányérokat, kanalakat, késeket, villákat. Csak miután végeztek a dologinak is mondható leltárral, azután kezdik hordani az ételt. Két asszony vállig felgyűrt blúzban a húslevest viszi nagyfazékban. Mögöttük másik asszony, egy kakassal a kezében. A kakas nyaksebéből csöpög a vér. Születésnapokon, névnapokon, keresztelőn, lakodalomkor, ezüst- és aranylakodalomkor összejön a család, ilyenkor vidámak. Toron ugyanígy összejönnek, de akkor szomorúak, elemlegetik, milyen áldott jó ember volt a megboldogult. Mit mind kínlódik nagymama, hogy bár félévenként összehozzon minket? Nagymama örökifjú, a gyerekek koravének, helyben vagyunk. Nehéz, újabban töknehéz idők! Egyik vagy másik történelmi korszakban (van történelmietlen korszak egyáltalán?) hamiskodni kell: nincs hús, jöhet a hamis tokány hamis krumplival. Hamis uborkából hamis savanyúság. A szoba végében tévé. A szerbek, a horvátok lövik egymást. Fogjatok valami mást. Pornót ne, mert a gyerekek még fent vannak. Majd ha lefekszenek, és mi is lefekszünk.
Te vén disznó, hogy neked miken jár az eszed!
A bosnyákok késsel támadnak a szerbekre. Tulajdonképpen minden primitív társadalom bicskázik. Befulladt agrártársadalom vagyunk mi is, és amikor igazságérzetünk nagyobb, mint vélt vagy elszenvedett sérelmeink, bicskát rántunk. Rántott pityókára rántott bicska. Ezt a családfő mondja, aki, ha matriarchátusban élünk, történetesen az Anya. De mi magunk is, leendő pátriárkák, a törzs, a nemzetség Nagy Öregjét hallgatjuk éppen, akinek az első adandó alkalommal eltörjük mindkét lábát, elföldeljük a küszöb alá, hogy ne kísértsen többé.
Az ülésrend: Apa. Az asztal átellenes oldalán a hosszanti tengely másik végében Nagyanya. A többi igazából esetleges. Még az is szinte mindegy, hogy Anya az apánk jobbján vagy balján foglal helyet. A foglalás nem szakrális, a rendezőelv inkább a sorshúzás esetlegessége.
Család az asztal körül. Többek között az sem világos, ki adja fel a levest, a másodikat, majd a tésztát, ha már mindenki elfoglalta a helyét, és a kép attól kezdve statikus: még játszani se gyűlnek ki a gyerekek az előtérbe, ami tulajdonképpen az asztallal párhuzamos, bútorokkal be nem szerkesztett tér. Valakit hazahoznak Nyugatról, haljon meg itthon. Hordágyon beviszik a házba. Némi késése volt a járatnak, nem fatális. Ezért igazán nincs mit cirkuszolni. Keresztanyánk, ángyónk, Feri bátyánk, Vilmos unokaöcsénk fiát vagy lányát hozták hordágyon, leteszik a fal mellé. De hátha esze ágában sincs meghalni, akit hazahoztak? Családfő, levesre vár. Újságban együgyű négertörténet. Asztot mongyák, ojanyok vagyunk, mint a négerek. Asztot szeretném én látni, hogy ojany legyek, mint ez a suvickos néger. Vagy te, Hunorka! Esztet nem mondhatják mások, csak a vátrások. Ki ne lötyögtezsd nekem a drága levest, nyomot hagy a szőnyegen. Még mindig nem montátok meg nekem, ténleg ojany vagyok én, vagy Hunorka, mint itt, ezek a négerek? A rapszolgák. Münk nem vagyunk rabszolgák, münk szabad székelyek vagyunk.
Erre mondja Trézsi nénénk: én tulajdonképpen a mindenkori kisebbséghez szeretek tartozni. Mert a mindenkori kisebbség mindenkor szelídebb, keresztényibb, mint a mindenkori többség. Ez a történelem nagy tanulsága, ha úgy tetszik, morálja. Ha én magamévá teszem, akkor morális lény vagyok. De aki engem tesz magáévá, az sem immorális. Ti is így gondoljátok?
Lány: valaki követett a tegnap. Diszkréten, de követett. Apa: az még nem baj, legfönnebb katasztrófa. Mi is követtük. Össznépileg, össz-társadalmilag, egy emberként, és most tessék. Diszkréten nem énekelt diszkrét tömegdalokat a diszkrét követő? Lány: nem vettem észre. De ha észreveszem se szabad észrevennie, hogy észrevettem. Anya: diszkréten követett, azt mondod? Lány: lyukat fúrt a napi sajtóba, a vezércikken át kémlelt utánam. S az újságban, hogy szabadok vagyunk! Trézsi nagynéni: és vajon mit akarhatott ez a diszkréten kitartó, kitartóan követő pasi? Apa: munkát, kenyeret. Hatalmat, húst a dolgozóknak. Trézsi: nem ideológiai természetű ez a settenkedés. Nem politikai, nem világnézeti. Nem felekezeti. Némi követés, akár perverznek mondható leskelődés nem árt. Anya: szóval megint helyben vagyunk. Kis kerted gyümölcsét akarta rossz fogaival megharapdálni. Apa: kiütöm, ki én.
Trombitás, akiről ebben e percben még azt sem tudni, a nemzetség tagjaként, netán vendégként (tanúként?) van jelen a lakomán, most el kell döntse: a luddikus-erotomán vagy pedig a politikus-historizáló megoldásokat kedveli most és ezentúl. Tény és való, egyik sem túlzottan népszerű a Székelyföldön. Az első azért nem, mert nem, és e tautológiánál okosabb most nem jut eszünkbe. A másodiknak ugyan lenne még valami esélye, csak ez a népség annyira megszokta, hogy a folyamatos félmúltban (sing-múltban) éljen, kizárólag abban, fel sem tűnik neki a folyamatos jelen. Aztán egyszer majd kétezer után valamikor (ami éppúgy lehet 2001, este tíz és fél tizenkettő között, mint 2999): most pontot teszünk a nagy törzsi kajálásokra. Különben is mi vagyunk a legutolsók ebben a tájban. Utánunk az özönvíz, ami hóvá és jéggé fagy.
Utolsó kép, csak a természetben. Piknik. Gólyák? Darvak? Vadlibák? Dehogy. A vándormadarak útja egészen más. Utoljára még úgy volt, hogy mi vagyunk. Tévedsz, mi már nem vagyunk. Mi ha vagyunk, nem mi vagyunk.
A hűtőpult fölé hajlik, Hófehérke üvegkoporsójára a mélabús királyfi. De ő most nem mélabús, sem bélamús, inkább mindenre elszánt. Mi mindenre? Ilyesmiket azért nem tanácsos kérdezni. Amikor már nem bírjuk tovább, benzint csorgatunk a fejünkre és meggyújtjuk, ne legyen semmi azontúl. Kár a benzinért. Belehalt sebeibe az az ír katolikus lány, akit protestáns barátjának házában lőttek le előző éjszaka.
Milyen jó, hogy nem vagyok ír. Milyen jó, hogy nem vagyok katolikus. Milyen jó, hogy nincs barátom.
Üres töltényhüvelyekkel van tele a lakás. Ágy alatt, szekrény alatt, lavórban. Zsaluk mögött. Kénkőszag, lőpor. Szent isten, mi volt itt, forradalom? Dehogy. A szegeket lőttük be a falba, kis, gyengéd emlékképeinket csak fel kell tenni valahova. S minden lövésre kinyíltak a szomszédság jobbágykék ablakai. Káricsálás, dús káromkodás. Te, ezeknek elege van szinte mindenből, és mégis allergiásak a lövöldözésre. Szekrények forradalma avagy nyugi, mert mégis a helyére kerül minden. Ha nem most, hát a jövő évszázadban, évezredben, jól mondom?
Ó, ezek a fenyők! Ó, ez a borvíz! Óeza, óeza. Egy rakás apróra vágott fa előtt. A borvizes üveg szakadt címkéjén: SANCRAIENI, BIBORTENI, CASIN, a vizek végezetéig. A sajtóban, igen. Azt mondja apuka, hogy azt írja az újság, hogy holnap délután, de legkésőbb a hét végén kitör a Hargita.
Nocsak, a sajtó. Nem egészen huszonnégy óra áll az ad hoc katasztrófatanács rendelkezésére, ennyi idő alatt kellene elköltöztetni a hegyalji községeket. Kápolnást, Kicsi- meg Nagyoláhfalut, a tanyákat. Utóbbiakat még a legkönnyebb, csak leakasztod a gumicsizmát a gerendáról, az oltó mellől, beleugrasz, mehetsz máris. Földnélküli Székely János onnan az Ivó magasából ment világgá, sőt, minden világon túl.
Terep, madártávlatból. A hamu- és koromhegy magasából. Lennebb kell menni, ha az emberi viselkedés, a lélek alapképleteit akarod látni a huszonnegyedik órában vagy csak a huszadik század végén, ennyivel vagy annyival a vulkán kitörése előtt. Ugyanbiza nem vogymuk mi magunk is por es chomuw, mert akkor isa valánk vulkán is.
Evés közben nem szabad olvasni, mondja Apuka. Hörböli a finom műtyúkhúslevest. Nem szabad olvasni, mert nem tesz jót az egészségnek. Sem evés előtt, sem pedig utána. Tátikázni, az a fasza szórakozás! Így lesz Jennifer Rush a leányzó. Madonna! A fiú meg Freddy Mercury, de akkor az Öreg agyonveri, mert Freddie-ről mindenki tudja, hogy volt életének egy enyhén szólva különös szakasza. Apu kit tátikáz a műhúsleves fölött? Apu a tökéletes imitátor. Apuka mindig tudja, kit kell tátikázni. Akár demokratikus komolysággal, akár komolytalanul, mondjuk ki: viccesen, és ez is demokratikus.
Óeza. A tűzhányó tényleg ki fog törni, csak nem akkor, amikorra a fővárosi lapok tippelik. Ha jobban megnézzük, a tipp légből kapott – van bár egy jövőszakértő kézjegyével ellátott vélemény, prognózis, akármi arról, hogy? Hiába, az újságírók most is hazudnak, mint mindig. Úgyhogy faljunk csak nyugodtan tovább. Minden alkalomtól függetlenül, csak az éhségtől nem.
A kiköltöztetést megelőző pillanatban aki csak teheti, Svédországot (vagy ahogy mondják: Svégországot), Ausztriát, Németországot, a viszonylag szigorú bevándorlási törvények miatt jóval kevesebben Ausztráliát, Svájcot, az USA-t jelölik meg letelepedésük és későbbi életük színhelyéül. Összeül még egy utolsó, nagy lakomára a család. Ez a búcsúlakoma tulajdonképpen minden korábbi eszem-iszom hologrammja. A születések és temetések, az ezüst-, arany- és nagyon ritka gyémántlakodalmak, kicsengetések, konfirmálások, bérmálások, katonabúcsúk, névnapok ropogósra sütött disznóbőrébe, báránybőrébe, kappanbőrébe kötött, tyúk-, liba- és kacsatollakkal megjelölt emlékkönyvét most rögtön átadjuk az utókornak, és közben tudjuk, az utolsó lapon ott van minden korábbi, sőt, maga a legutolsó is. Ebben a legutolsóban az a legeslegeslegutolsó, ha egyáltalán vége lehet valaminek az egymással farkasszemet néző tükrök közönyében.